Black Wolf

Mindenbe, amibe eddig belekezdem, szerencsétlenül végződött, míg végül komolyan elhittem magamnak hogy reménytelen vagyok. Nem próbálkoztam tovább, csak sodródtam az árral. Hagytam, hogy teljenek az életem órái, napjai, és hetei úgy, hogy nem csinálok semmit az önsajnáltatáson kívül. Hiába álltak mellettem többen is, kik hajlandóak voltak barátságosan megveregetni a vállamat, mosolyt csalni az arcomra, nem lehettek mindig ott mellettem. Én pedig olyankor gondolkodtam. S az, abban az időben, elég fájdalmas volt.

Bár a reményt vesztett szerencsétlenségemre, és ügyetlenségemet jelöltem meg minden bajom okozójának, az igazi bajom az osztályom volt. Mindenki annyira tökéletesnek tűnt, annyira tökéletesen hétköznapinak, hogy mindennap mikor beléptem az iskola kapun, és az elfeledés homályába merültem - kivéve Rebeca Watt szemében , - olyannyira kitaszítottnak, és hibásnak éreztem magam, ami szerintem kevés embernek adatik meg. Kerestem magamban a hibát, szüntelenül. Folyamatosan azon járt az eszem, mit kéne tennem, mi a fenét kéne csinálnom, hogy ne legyek ennyire különc. 

Mert hogy, senki se szeret egyedül lenni. Már pedig amikor Rebeca nem volt velem, én veszélyesen egyedül voltam. Sebezhető, lenézhető. De még csak le se néztek. Figyelemre se méltattak. Még azok se, akik az általános iskola első négy évben a barátaim voltak. Így hát, csak gondolkodtam, gondolkodtam, hogy miben hibáztam. 

S a sok gondolkozásba egyszer csak belefáradtam...

*

Némán ültem a bátyám fehér autójában, mivel szépen lassan hajtottunk hazafelé a varászlatos nyári utazásunkból. Mindenki csöndbe volt, olyannyira hogy már idegesített. Autóztunk már egy ideje, s engem kezdett meg fojtani a mozdulatlanság, és az unalom. Mondhattam volna valamit, de fogalmam sem volt, mit kéne mondanom, vagy hogy egyáltalán mit mondhatnék.

Így hát csak sóhajtottam, hátra dőltem a hosszú út alatt kényelmetlenné vállt bőr ülésen, s minden erőmmel igyekeztem magam lefoglalni valahogyan. Szerettem volna újra gondolni az eseményeket, amiket át éltem az alatt a rövid egy héten, amit Olaszországban töltöttünk, de már annyiszor gondoltam vissza az autó út alatt azokra a  napokra, hogy kezdett unalmassá válni.

Aztán eszembe jutott. Holnap vége a nyárnak. Hétfő, szeptember 1. Holnap lesz az első napom a középiskolába. A hideg is kirázott ahogy a holnapra gondoltam. Valósággal rettegtem az iskola tégla falaitól. Az előző iskolám, nem volt valami leány álom. Konkrétan az iskola váltás maga volt a megváltás.  Csakhogy...semmi biztosíték nem volt arra, hogy a várva várt középiskolába nem ugyan olyan hétmérföldes bunkókkal leszek körülvéve mint az előző iskolámba. 

- Holnap iskola... - sóhajtottam fel. Végre találtam egy témát, amiről nem csak magammal tudok beszélgetni. 

- Tényleg, Grace! Te holnap kezded a középsulit nem igaz? - szólalt meg a vezető bátyám mellet ülő Jennifer. Mély hálát éreztem, amiért feltette a kérdést, beszédet kezdeményezve egyetlen sóhajomra. Így nem nekem kellett erőltetnem az unalom űző témát. Egyébként is szerettem, ha olvasnak a gondolataimba. 

Csak némán bólintottam, mikor Jennifer hátra fordult hogy rám nézzen. Elmosolyodtam. 

- Várod már? - kérdezte, én pedig megengedtem magamnak azt a könnyelműséget, hogy ízlelgessem kicsit a kérdését. 

Hogy vártam e? Fogalmam sem volt hogy várom e. Furcsa, kettős érzést éreztem magamban. Valami új, izgalmas, és érdekes kezdetét, ugyanakkor, ott lapult a szívem másik felén valami nyomasztó érzés, ami keserű édessé varázsolta az egésznek a hangulatát. Olyan érzésem volt, mintha valami hatalmas csalódást jelentene a középiskola. Arra tippeltem, hogy a nyálas, tinédzserekről szóló zenék, és könyvek teszik, vagy hogy annyira idiótának képzelem magam, hogy alapból belegondolni se tudok, hogy képes vagyok beilleszkedni egy teljesen vadonatúj környezetbe. De pont emiatt a kettős érzés miatt, annyira kíváncsi voltam, és annyira vártam ennek a valami újnak a kezdetét, ahogy még semmit egész életemben. 

- Ja, fogjuk rá -  válaszoltam elnyújtott hangon, miből Jennifer pontosan kihallotta a ki nem mondott keserűség miatti határozatlanságot is. Ismét olvasott bennem.

- Jó lesz ám! - mosolygott rám biztatóan.

Annyian mondták már ezt nekem az utóbbi napokban, hogy már szinte a könyökömön jött ki, de senkinek nem hittem el igazán. Arra számítottam, hogy minél többször, minél több ember mondja azt, annál szörnyűbb lesz ez az egész. Hogy a középiskola valami olyasmi mint a fogorvos. Azt mondják, nem fog fájni, olyan lesz csak mint egy szúnyog csípés, mégis, minden egyes alkalommal, mikor az orvos a az érzéstelenítőt a puha ínyembe fecskendezi, sikítani tudnék a fájdalomtól.

- Remélem - fintorogtam. Az elmúlt egy év kínjai után, jó lenne már valami jó is az életembe. A nyolcadik osztály maga volt számomra a pokol.

- Találkoztál már valakivel az osztályból? - ekkor beugrott Rebeca. Az elmúlt egy évben, vele is elég felhős volt a viszonyom. 

Vajon mi lesz velünk ezek után? Annyira elképzelhetetlen, hogy a magam lábán álljak, barátkozzak, Rebeca közelsége nélkül. Ha mellettem volt, akkor mindig sokkal könnyebb volt szóra nyitnom a szám. De tudtam hogy most nem lesz ott. Sőt mi több, lehet hogy az eddig oly szilárdnak gondolt barátságunk épp eddig a pontig tartott.

Miután mindezt végig futtattam agyban, vissza akartam válaszolni, hogy nem, és bolondnak is tartottam a kérdést, hisz hogy ismernék bárkit is, amikor még csak holnap lesz az első napom?! Aztán eszembe jutott az alkalmassági vizsgálat, amikor egy aprócska, fehér falas tanterem méretű helyre préseltek be vagy 7-8 gyereket, plusz szülők, ami x2, 14-16 embert jelent. Szinte láttam magam előtt azt az aprócska kis várószobát, ahol mindannyian pont ugyan úgy vártuk hogy végre behívjanak minket, és haza mehessünk.

Akkor úgy éreztem, a középiskola pont olyan átlagos 4 év lesz, mint az előző négy évem volt. Aztán emlékeztem, hogy észrevettem egy gyereket, vörös kockás ingben, csöndben üldögélve. Emlékeztem, hogy nem tudtam levenni a pillantásom róla. Csak mert olyan egyenesen ült, hogy életemben először, tényleg átkoztam magam, amiért nem hallgattam jobban a családom tanácsára, a tekintettben hogy húzzam ki magam. Valósággal szégyelltem magam, amiért én csak görnyedek a tőle pár méterre lévő széken, míg ő olyan egyenesen ül rajta, hogy akár egy egész könyves polcot a fejére lehetne tenni. Aztán emlékeztem, hogy hála anyámnak, egy-két szó erejéig beszéd partnernek is szolgált ő meg az anyja, na meg arra is tisztán emlékeztem, hogy mennyire boldog voltam annak az egy-két tőle hallott szónak, még akkor is, ha nem is kifejezetten nekem szóltak, még akkor is, ha semmi lényeges, komoly tartalmuk nem volt. 

- Igen - válaszoltam végül, az emlékek mámorába, amik azzal a megnyugtató melódiával dédelgettek, hogy nincs mitől izgulnom az új iskolámat illetően. Az a fiú, pont ugyan olyannak tűnt mint én, azt leszámítva hogy sokkal elegánsabb, és illem tudóbb mint jó magam. 

- Na, és hogy hogy? - kérdezett újra Jennifer, mielőtt még szóra nyithattam volna újra a számat. De megint csak örültem a lelkesedésének. Imádtam mesélni. Imádtam olyan dolgokról mesélni, mint az orvosi vizsgálat, és még soha senki nem vallatott efelől, pedig én már alig vártam hogy mesélhessek arról a kis kockásról, akinek a kérdés hallatán reménytelenül próbáltam felidézni a nevét. 

- Hát az alkalmasságin - a hangom teljesen higgadt maradt, a bensőmben mozgolódó lelkesedéssel szemben. Magam sem értettem miért tesz olyan lelkessé hogy beszélhetek valami olyasmiről mint jövő, iskola, és osztálytársak. Azelőtt, akármelyik megütötte a fülemet, még ha csak egy rövid mondat elejéig is, a hátamon azonnal felállt a szőr, most pedig másra sem vágytam, csak hogy erről kérdezgessenek. Azzal magyaráztam eme furcsa jelenséget, hogy még szünet van. Most még könnyen rajongok az új iskoláért. Holnap, - de legalább holnap után - már nem lesz ilyen fényes az élet.

- Vagy úgy. Na, és milyenek? - újabb nehezen megválaszolható kérdést kaptam. 

Milyenek? Igazából semmi extra nem volt bennük. Leszámítva azt a csajt, aki úgy rontott ki az első orvosi szobából, mintha legalább megnyerte volna a világ bajnokságot. Plusz a srácot, aki olyan egyenesen ült, mint amilyen egyenes egy vonalzóval húzott vonal. De egyiket sem ismertem meg igazán. Se a lányt, se a srácot, se az összes többi embert, aki még össze tömörült azon a tanterem nagyságú helyen. De valamit válaszolnom kellett, ezért erősen próbáltam vissza emlékezni arra a napra. 

Próbáltam más arcokat felidézni magamban. A furcsa viselkedésű lányon kívül, s a kockás inges srácon kívül, akinek - bosszantó módon , - még mindig nem ugrott be a neve, pedig oly erősen próbáltam memorizálni magamban már akkor. Végül hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemem, s kihúztam az agyamban a képzeletbeli fiókot, amibe az emlékeimet tartottam. Gyorsan végig futottam a fejem fiókjában lévő aktákat, míg meg nem találtam az orvosi vizsgálat napjáról szóló feljegyzéseket. Bele telt pár percbe, de végülis, nagy erő feszítések árán, majdnem minden arcot sikerült felidéznem magamban.

Emlékeztem a sarokban álldogáló srácra, aki állva majdnem lefejelte a plafont, aki az anyával, az apjával és a húgával jött. Tisztán láttam magam előtt azt a göndör szőke hajú kislányt, akinek a szemeiben a gonoszság leghalványabb fénye sem csillogott. Emlékeztem milyen profi módon próbára tette a szülei türelmét, és hogy azok milyen példa mutatóan állták lányukkal szemben a sarat. Az égi meszelő srác pedig mindeközben csak állt a sarokban, néha-néha karjába véve kishúgát, mikor az oda rohant hozzá. Nem tűntek rossz testvéreknek, bár nehezen hittem hogy egy ilyen kis hölgyet lehetne bántani. Még én is aranyosnak találtam, én, aki nem rajongott a gyerek zsivajért. Az ő hangoskodását mégis inkább szórakoztatónak könyveltem el. Talán csak azért volt, mert a kis kölök, a gyerekkori önmagamra emlékeztet. 

Egy konkrét rossz cselekedetére emlékeztem, ami elvezetett a következő személyhez, aki még ott volt aznap. Elmosolyodtam. Furcsa, hogy az az ember jutott utoljára eszembe, aki leginkább a központba volt aznap. Emlékeztem, hogy egész nap, megállás nélkül lökte a hülyeségeit. Olyan volt, mint egy jobb fajta rádió, amin beragadt a bekapcsoló gomb, ezért folyamatosan mondja és mondja a magáét. A végén már olyan annyira fárasztónak bizonyult, hogy mikor anyám kijelentette, ő kimegy egy kis friss levegőt szívni, a perzselő hőség ellenére, olyan felszabadultan ugrottam fel a székről, mintha azt mondta volna 3 óra várakozás után, hogy haza megyünk. Mert hogy annyira idegesített már a srác folyamatos csacsogása, hogy imádkoztam, hogy valaki üsse már le. Mivel hogy ezt - érthetetlen okokból , - senki sem tette, nem volt más választásom, mint kisétálni anyámmal a tikkasztó hőségbe. Mert lehet hogy odakint tombolt a forróság, de legalább csönd és nyugalom volt. Arról a srácról például nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha is jól kijönnék vele. Sőt mi több: magam előtt láttam személyében leendőbeli első ellenségem képét.

Csak pár percbe tellett, míg mindenre tisztán vissza emlékeztem a válasz előtt. Utána se volt kifejezetten könnyű megválaszolni a kérdést, mert így se ismertem őket sokkal jobban mint előtte. Vállat vontam. 

- Átlagosak - böktem ki, hozzá téve a nem sokat mondó váll rántásomhoz. Nem igaz, hogy teljesen átlagosak voltak. 

Úgy értem, átlagos, az én szemembe a korábbi osztály társaimat jelentették. Egyedül, a folyton száját jártató srác volt átlagosnak mondható ilyen téren. Úgy is mondhatnám: bosszantóan átlagosnak látszott. Túlságosan azokra a kicsit se kedves osztálytársaimra hasonlított, akik az elmúlt egy, nem is(!), négy évben, az agyamra mentek.

Aztán megint csak eszembe jutott a kockás inges srác, akinek neve most már halványan derengett az emlékezetemben, de még mindig csak a kezdő betűre emlékeztem. De még a mellett a kezdő betű mellet is volt egy komplett név ötletem. 

- Nem volt egy jó pasi se? - grimaszolt Jennifer, én pedig próbáltam magamba fojtani a zavaromat.

Tény és való, hogy tudhattam, hogy előbb vagy utóbb, fel teszi majd ezt a kérdést, de jobb szerettem volna utóbb, annak ellenére, hogy legfőképp az érdeklődést felkeltő kockás inges fiúcska miatt szerettem volna a leendőbeli iskolámról cseverészni.

- Nem, nem volt - válaszoltam miután elnevettem magam, de utána elmeséltem neki hogy végülis ott volt az a bizonyos kockás inges srác, mire ő elmosolyodott lelkes mesémet hallgatva. 

- Azt hiszem, talán Edward vagy Hanry volt a neve - komoly arcot vágva morfondíroztam magamban, de nem jutottam dűlőre a két név között.

Ez után az egész hátra lévő utat azzal töltöttük hogy az én jövőbeli iskolás életemről beszélgettünk. Jennifer teljes erő bedobással nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz, meg hogy jó lesz, ne izguljak. Annyiszor mondta, hogy a végén igazán kezdtem elhinni neki.

*

- Na, mi megyünk is, mert még sok dolgunk van - sóhajtott egy nagyot a bátyám, James, mikor mint valami rendes csomagot, hazavittek. Jennifer mosolyogva bólogatott, miközben az ajtó felé sétált. 

- Bezony - helyeselt Jennifer, megtorpanva egy pillanatra az ajtóba, hogy bevárja Jamest - Aztán tudod Grace, ne izgulj! Minden tök jó lesz! - mosolygott bátorítóan Jennifer, like jelet mutatva a hüvelyk ujjával, miközben másik kezével már kinyitotta az ajtót Jamesnek. 

Vissza mosolyogtam rá, majd bólintottam, ő pedig kifordult James után az ajtón. Még utoljára integettem Jennifernek, és elkönyveltem örökös szövetségesemnek a mai napi cselekedetei miatt.Végtelenül hálás voltam neki, amiért olyan kedvesen elbeszélgetett velem a kocsiban. Amiért olvasott bennem, meg spórolva nem kis energiát nekem ezzel.

Alig jött álom a szememre aznap, hiába éreztem magam olyan fáradtnak az autóban ülve. Az agyam csak is a holnap körül forgott. Bár anyámék lelőttek a poént, hogy Rebecaval egy osztályba kerültünk ismét. Így kapásból két problémám is megoldódott; biztosra vehettem, hogy továbbra is barátnők maradunk Rebecaval, és még csak ismerkednem sem lesz muszáj, mivel ott lesz mellettem, mint mindig. Ezek után már nem volt félni valóm a középiskola rejtett lidérceitől, valamiért mégis borzasztóan izgultam. S ez az izgalom, nem hagyott álomba szenderülni.

投稿者: セーバー 

Romeo and Romeo 第2章

 Hachiro Rikuto

Hideg, esős napra ébredtek a már hideghez hozzá szokott Seoul lakói. Én egy vastag, fekete szövet kabátban fagyoskodtam a dél-koreai főváros vasútállomásának peronján, egy jókora, ronda, kopott barna színű táskát tartva a kezembe, míg a másik oldalamon, egy valamivel jobb állapotban lévő, társánál sötétebb barna színű bőrönd állt, az esőtől átáztatva bámulva az unalmas sínekre.

Már vagy egy órája álldogáltam a peronon, így, meg sem mozdulva. Nem foglalkozva, a körülöttem el haladókkal. Még csak a fejemet sem fordultam utánuk, egyszer sem.

 A hideg, a bőröm alá vájt, teljesen lefagyasztott. Már szinte nem is éreztem az ujjaimat, amikkel az utazó táska fülét szorongattam. Az arcom pedig kővé fagyott a kegyetlen időtől, hiába próbáltam minél inkább a fekete kockás sálam mögé rejtőzni. Hamar rá kellett döbbennem, hogy a sál valóban csak a nyakat védi a hidegtől, az arcot nem. Épp ezért, az vételen volt a Moszkvából jövő Tál apóval szemben.

Egy nagyot sóhajtottam, pára felhőt rajzolva a levegőbe, mikor a Tokyoba induló vonat, végre begördült a sínekre. Ahogy a vonat ajtók nyíltak, mikor az utasok leszálltak, a meleg levegő kellemesen végig simított a bőrömön, s én habozás nélkül meg is iramodtam a kellemes meleg levegő irányába.

Lassan sétáltam végig a vonat vagonjain keresztül. Benyitottam legalább minden harmadik fülkébe, hogy megbizonyosodjak teljesen arról, hogy üresek e. A fülkék közötti szünetekben pedig lefagyott ujjaimat próbáltam felolvasztani a leheletemmel, ami nem sokat ért a jégcsapok ellen.

- Nyugodtan, foglaljon csak helyet! - mondta kedvesen egy üreg úr, az egyik fülkébe. A kezébe egy újságot fogott, s nem igazán tűnt cseverészős típusnak. Valószínűleg, nem zaklatott volna, ha leülök elé, de én egyedül akartam lenni. A világon senkire sem voltam kíváncsi.

Ennek megfelelően, egy szó nélkül megráztam a fejem, majd tovább sétáltam, míg sikerült találnom egy teljesen üres vagont, aminek az utolsó fülkéjébe foglaltam helyett, ledobva a velem szembe lévő ülésre a csomagjaimat, hogy még véletlenül se jusson eszébe senkinek elém ülni. Tényleg szerettem volna, csak magamban lenni. Csöndet, s nyugalmat magam körül, amibe már évek óta nem volt részem. Jó formán, mióta az eszemet tudom nincs fogalmam ezeknek a szavaknak a valódi jelentésükről.

Előhalásztam a zsebemből a füléhalgatót, meg a telefont, majd a fülembe illesztve a fülhallgatót, és elindítva a lejátszási listát, hátra dőltem az ülésen, s lehunyt szemmel éltem újra a tegnapot.

November 21

Emlékeztem, életem minden egyes hétvégéjére. Egyik se volt olyan, mint ahogy azt más emberek elképzelik. Míg mások, a szombatot várták megszállottan, én a hétfőt. Minden hétvége, egyet jelentett a katasztrófával az én szótáramba.

Egy hétvége az én családomba, azzal telt, hogy apám igyekezett minél inkább leinni magát, azt követően pedig a lehető legjobb tudása szerint kötött bele minden félébe, miközben ingyen cirkuszi előadással is szolgált a családnak. Az az nap esti műsor, talán minden addiginál szörnyűbb volt.

Csapkodott, ordibált, s öt percenkét levert valamit, ingatagsága miatt. Reggeltől kezdve, egészen késő estig morgott, míg végül a bortól teljesen bekábulva, hasra bukott a hálószobában. Ekkor, még utoljára, elszidott minket - vagyis engem meg anyámat , - minden félének aztán pedig elaludt.

Anyám arca, ekkora úgy nézet ki, mint egy rendőr autó vörös lámpája a pofonok nyomaitól. A karján, lila, s kék foltok vegyesen sorakoztak, ahogy apám megmarkolta, és ráncigálta a nap folyamán. Nekem csak az arcom piroslott, s a szívem sajgott. Mondhatni, egész kellemesen megúsztam.

Egy hatalmas sóhajjal hajtottam álomra a fejem, és sikeresen el is aludtam. A fellegek fölé szárnyaltam álmaimban. Nem éreztem fájdalmat, kétségbeesést, vagy a magány végtelen alakútját. Csak repültem, messze a gondoktól.

Hajnalban azonban, amikor furcsa zajra ébredve, kikászálódtam az ágyból, a döbbenet fogadott. Apám ugyan olyan furcsa pózban feküdt a padlón mint előtte, anyámat viszont sehol sem találtam. Nem gondoltam semmi különlegesre, gondoltam lement a boltba, vagy valami. De mikor kisétáltam a konyhában, észre vettem egy levelet az asztalon. Búcsú levél volt.

"Rikuto! 

Az útjaink most külön vállnak, de arra kérlek; vigyázz magadra! Tudom hogy te mindig mellettem álltál, akkor is, amikor a helyzet végleg elkeserítőnek tűnt, de kérlek, értsd meg, nem bírom tovább a megaláztatás szörnyű terhét. Bármennyire is szeretlek, el kell engednem a kezed! Elég idős vagy már, hogy a magad utad járd, én pedig túl öreg, hogy tovább éljek azzal a sátán fajzat apáddal. Remélem, nem gyűlölsz meg a döntéseim miatt. De ha mégis, én akkor is szeretni foglak! S tudd; én lélekben mindig veled vagyok, még ha nem is láthatlak többé! Még csak így a végére annyit, hogy...tényleg sajnálom...

Ezer puszi és ölelés: 

~Anya "

Elárultnak éreztem magam. Egyedül hagyott. Nem mintha anyakomplexusom lenne, de ragaszkodom ahoz az egyetlen emberhez, akiről eddig azt hittem őszintén szeret. Ő volt az egyetlen, aki nem bíráskodott felettem...azt gondoltam, ő talán tényleg megért engem, de még ő is csak a bohócának használt. Jókat nevetett rajtam, és jó voltam amíg hűséges lovagjaként védelmeztem, de most...úgy látszik eddig tartott. Eddig hagyta, hogy hiú ábrándokba ringassam magam. Most pedig, az utolsó remény kristályt is szét törte. Utálom...

- Ezt gondoltam akkor, miközben erősen össze szorítottam a fogamat, és ökölbe szorítva a kezemet össze gyűrtem a papírt. Próbáltam magamba tartani a kitörni készülő zokogást. Végtelenül reményt vesztetnek éreztem magam. Egy galacsin, ami még arra se méltó, hogy a kukába dobják.

Miután össze szedtem magam, a kezembe vettem a telefonomat, ami szintén az asztalon hevert, egy karnyújtásnyira tőlem. Elkezdtem ütni, a régi óvoda társam számát, akit azóta is a legjobb barát jelzővel illetek.

Egyértelmű volt, hogy nem maradhatok apámmal egy fedél alatt. Nem viselném el egyedül az állatoskodását. Viszont mivel még csak egyetemista vagyok, s még csak gőzöm sincs róla mi az a munka, lehetetlen, hogy egyedül álljak a saját lábamon. Nem jutott más eszembe, akihez mehetnék, egyedül Nanami Umeko.Bár már vagy egy éve nem láttam, mivel a gimnázium végén Tokyoba költözött, valami menő egyetem miatt...

- Umeko! - szóltam bele a telefonba. A sírás még mindig fojtogatott belül, gátat szabva a szavak szabad áramlásában, de tudtam hogy gyorsan kel beszélnem. Még az előtt el akartam indulni, hogy apám felébredne.

- Hozzád költözhetnék? - Umeko szava elállt a vonal túlsó végén, és bele telt pár másodpercbe, mire kinyögte a kérdést, amit bárki más mondott volna, ha egy másik országban élő régi barátja azt mondja hozzá szeretne költözni - Anyám elhagyott minket... - suttogtam. Képtelen voltam hangosabban mondani. Umeko elsírta magát a telefonba. 

- Jézusom! Jól vagy? - tudott mindent. Hogy mi zajlik le bennem, hogy milyen apám, milyen gyerekkorom van. Nem kellet mondanom semmit ahoz, hogy tisztában legyen a helyzetemmel. - Indulj, most azonnal! - utasított, én pedig hallgattam a szavára. Kerestem egy táskát, össze pakoltam minden fontosnak tűnő holmimat, a levéllel együtt, majd amilyen gyorsan csak tudtam: indultam! 

投稿者: セーバー

Romeo and Romeo 第1章

 Nooko Tetsuo

Az unalmas mindennapok formálják az életemet. Elmegyek az egyetemre, ahol rendszerint, egyedül az alvás tudományomat sikerül fejlesztenem. Szünetben beszélgetek a barátimmal, nevetgélünk, s úgy teszünk, mintha az életünk teljesen normális lenne. Utána pedig, mikor elhagyom az egyetem épületét, haza megyek.

Nem messze lakok az egyetemről, éppen csak három utcányira, egy virág bolt mellett, ahonnan kora reggel, mindig csodálatos virág illat ébreszt. A házam másik oldalán pedig, egy jó kora cseresznyefa áll, aminek az ága, a teraszom korlátját súrolja. Olyannyira, hogy mikor virágszik, a szirmai az erkélyem linóleumára hullanak.

Az odúm virágbolt felőli - bal oldali, - útról szoktam haza fele sétálni. Rendszerint jól megrakott parkokkal, pulcsival a kezemben - sokszor még akkor is, amikor nyár van. A börtönt jelentő oktatási intézmény utcája, balra ágazik, majd egyenesen folytatódik, míg végül merőlegesen az enyémre fordul. Ezt az utat teszem nap mint nap, oda vissza (hol csiga léptekben, hol pedig rohanva, akár egy nyúl).

Ha pedig haza érek, általában egy jó kora alvással indítok. Utána, az esetek túlnyomó többségében, még meglátogatóm Tokyo kihalttá vállt utcáit, valamelyik eszemet barátommal, aki képes velem késő este is az utcákat róni.

November 22.

A hideg szél süvítésére ébredtem. Az ablak üvegen kopogtatott a téli hideg, felébresztve álmomból. Lassan nyitottam ki a szememet, álmosan az ablak üvegre hunyorogtam, remélve, abba maradt a fülsiketítő süvítés. De hiába. A szél ugyan úgy fújt az után is, mint az előtt.

Lehunytam a szemem egy pillanatra, felnyögtem egyet kínomban, kifejezve kedvtelenségemet, majd kezem a jobb szememből kezdte kivakarni az álomport, miközben végig nyújtóztam a fehér lepedős francia ágyon, és egy hatalmasat ásítottam.

Az ágyamból, pont ráláttam, a bal sejtő szürke égre, ami semmi jót nem ígért. Nem nagyon rajongtam az olyan dolgokért, mint eső, kora reggel. Elfutni az eső cseppek elől, nem mondható az erősségemnek. Mindenesetre, azért mindig megpróbálkozok vele. Az nap reggel sem történt másként.

Miután kikászálódtam az ágyból, és magamra rángattam a gönceimet, amit innen-onnét összefogdostam, levágtattam a lépcsőház hosszú lépcső sorain, fejembe húztam a csukját, s úgy száguldtam végig a Kavabata Drive-on. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre az egyetem falain belül találtam magam, fedéllel a fejem felett. Ha én egy virág volnék, szinte biztos a sivatagban virágoznék, ahol csak nagy ritkán esik az eső...

Nagy levegőket véve, teljesen lemerített energiával másztam föl az teremig, ahol jelenésem volt. Ledobtam magam az unalmas fa padsorok egyikébe, magam elé vettem egy spirál füzetet, meg egy tollat, s az asztalra könyökölve bámultam kifelé a fejemből, miközben a tollat táncoltattam az ujjaimon. Az eszem valahol egész máshol járt. Egyáltalán nem érdekelt, miről is beszél az előttünk lévő tanárnak nevezett valaki. Csak is azon járt a fejem, mit fogok csinálni ha hazaérek. Fejben már majdnem teljesen elterveztem. Hazamegyek, alszok, felkelek, és egy jó meleg kakaó mellett, megírom életem első regényét, amivel betörök majd a könyv iparba. Elképzeltem, hogy az én általam írt regény vezeti majd a kiadás listát, s az összes listát, ami valaha létezett. Magam előtt láttam, ahogy a könyvem jutalmául, elismeréseket adnak át nekem (jelvény, oklevél, irodalmi Nobel-díj, és hasonlók).

- Ne haragudj, leülhetek ide? - zökkentet ki a gondolataimból, egy lágyan suttogó női hang. Összerezzentem, majd a hang irányába fordítottam a fejem.

Egy karcsú, sápadt arcú, kb. velem egy idősnek mondható lány állt előttem. Hosszú, sík egyenes, barna haja, a maga előtt tartott kék füzetet takarta. Az oldalán egy barna, nem túl kidekorált, mégis, nemes egyszerűségében divatos oldal táska függött, ami tökéletesen passzolt, egybe részes rövid fekete szoknyájához, és fehér ingéhez, és bézs színű, szövet kabátjához, ami épp a térde alá ért, akárcsak a fekete szoknya, aminek ránézésre kiköpött - sötétítő - függöny anyaga volt.

- Pe...peresze - hüppögtem. Gesztenye barna szemei, magába hordozták a föld összes földi javát. Magabiztosság, szerénység, intelligencia, önzetlenség, s nem utolsó sorban, egyszerűen, kétségkívül, csak is a gyönyörű jelző passzolt rá. Az ember, zavarba jön, ha egy ilyen tökéletes tüneménnyel találja szembe magát. Pláne egy szűz srác, ha az a talpig tökéletes, egy olyan lány, mint az aki most előttem áll.

- Köszönöm! - mosolyodott el, s fittyet hányva a zavaromra, - amit már a mosolyával is jelzett, hogy észrevett - csak könnyedén mellém ült.

Levetette magáról szövet kabátját, szabaddá téve a vállait, amin olyan lenyűgözően szép volt a bőr, hogy elgondolkoztam, ez a lány, valójában tényleg ember e. Sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy egy ufó, vagy csak egy festett kép. De nem. A lány valódi volt. Éreztem a kellemes rózsa illatát, amit belélegezve, újult erőre kaptam. Szorgalmasan jegyzeteltem a hallottakat, annak ellenére, hogy még tippem sem volt, miről van szó.

Az óra alatt, egyetlen szót sem váltottunk egymással, de mikor annak vége szakadt, s a munkától ismét kimerülve felsóhajtottam, anélkül hogy a kezével a hajához ért volna, átdobta azt válla másik oldalára, s felém fordult.

- A nevem Youta Seiichi! - mosolygott, a kezét nyújtva felém. A zavar, amit akkor éreztem amikor elém állt, most fokozódott. Hogy valaki, aki ennyire mesébe illő, a kezét nyújtsa felém...elképzelhetetlennek tűnt, mindez ideáig. Pillantásommal pontosan követtem gumicukor rózsaszín ajkai mozgását, figyelve, hogy ejti ki a szavakat. Elámított, még a beszéde is, az ajkaival együtt.

- É...Én, Nooko Tetsuo vagyok! - hebegtem zavartan, fölpattantva a padról, hogy meghajolhassak, és úgy fogadhassam el a kéz nyújtását, mire ő egy jó ízűt nevetett. Nem olyan fajta nevetés volt, amire azt mondja az ember, hogy kinevették. Olyasfajta nevetés volt, miután az ember megkönnyebbülten elmosolyodik.

- Bo...bocsánat! - tette a szája elé a kezét, miután abba maradt a csak pár másodpercig tartó nevetése. Elmosolyodtam, majd megráztam a fejem.

Együtt sétáltunk ki a teremből. Közben folyamatosan a nevét suttogtam magamban. Ízlelgettem, mint valami igazán különleges fő fogást. Youta Seiichi...próbáltam rájönni a neve jelentésére. Ha minden igaz, a Youta annyit jelent nap, vagy napfény, a Seiichi pedig őszintén. Akkor az az én értelmezésem szerint Őszinte Nap(fény). Az arca, legfőképp a mosolya, valóban a napra, és a napfényéhez hasonlatos. A tekintete, pedig őszinte, s letisztult. Na de hogy még a neve is magában hordozza a tökéletesség bűvös kulcsát...; ez már zsarnokság!

- Úgy hallottam, holnap új osztálytársunk lesz, vagy valami ilyesmi - törte meg a köztünk lebegő, lassan kínossá váló csendet, miközben a folyosón sétáltunk. Mosolyogva bólintottam. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, így hát, csak ennyire telet tőlem.

- Már nagyon izgatott vagyok! - láttam ahogy erősebben megszorítja a füzetet, majd felém fordul - Vajon milyen lesz? - kérdezte csillogó szemekkel. Úgy gondoltam, csak költői kérdés, de szünetet hagyott, hogy válaszolhassak.

- Nem tud... - kezdtem, de nem engedte végig mondani.

- Remélem valami jó pasi! - vágott az utamban, mire megtorpantam. A szemei még mindig egyértelműen lelkesen csillogtak felém. Ajkai csillogtak, ahogy a neoncső fénye megvilágította őket. -  Úgy értem, aki kedves, megértő, és figyelmes. Olyan rég találkoztam már ilyennel...talán az ilyen srácok már rég kihaltak. - magyarázta, kissé lehangoltan, újra mellém állva, ugyan azt a higgadt, nyugodt arcát mutatva mint előtte.

- Azért ne add fel a reményt - mondtam biztatóan rámosolyogva, nem, egyáltalán nem magamra céloztam. Youta vissza mosolygott rám, de mielőtt még válaszolhatott volna, a folyosó túlsó feléről hangos kiabálás ütötte meg mindkettőnk fülét. Előre néztünk, a hang irányába, mire észrevettem Kazuyat, aki az álltataláson iskola első osztályától kezdve, a legjobb barátom.

- Mit csinálsz Nooko? Csak nem csajozol... - valami varázslat segítségével talán, de már ott is termett mellettem, a vállamat átkarolva, széles mosolyra húzva száját. Nem álltam nagy csajozós hírében, egészen konkrétan, nem csak hogy szűz voltam még minden tekintetben, azt se igazán mondhatnám, hogy 2-3 mondatnál komolyan többet beszéltem volna egy lánnyal.  Persze, ez az esetek többségében az én hibám.

- Fogd be, Kazuya! - förmedtem rá - S ne tapadj rám! - löktem el magamtól erőszakosan, a folyton ölelgető társamat, mikor Youta újra megszólalt.

- Azt hiszem, az új diák neve, valami Rikuto lesz... - ujjait az állára tapasztotta, erősen elgondolkozott, mitől én is, és Kazuya is elhalkulva figyeltünk látványos észjárását. Egyáltalán nem foglalkoztatott, honnan tudhatja a még nem ismert diák nevét. Úgy festett mint egy szobor, ebbe a gondolkozó pózban. De még ennél is jobban lekötötte a figyelmemet a név; Rikuto. Furcsa érzésem támadt. Valami megmagyarázhatatlan...de ettől az érzéstől, vártam a holnapot. Érdekessé tette előttem az embert, aki a név mögött rejtőzik.

投稿者: セーバー

WaT -You Kissed Me 君が僕にkissをした

Különleges Halloween II

 

 Na meg van a második rész. Kicsit elkapkodtam, különös képen a végén, de szerettem volna ma befejezni, és elég hosszúra sikeredett. Elég hülye folytatása, illetve története van ennek a második résznek, legalábbis, jobbat szerettem volna, de nem volt jobb ötletem. Szóval, sorry mindenkinek. De úgy is, valószínűleg még a jövőben számítani lehet majd, Darry szösszenetre, úgy hogy nem kell izgulni ^^ (-> és igen, ezzel nyugtatom magam)

*

Lassan, és unalmasan, de letelt az egy hét. Harry csak mosolyogva pakolta a falra a papírból kivágott figurákat, és a betegágyon fekvő Dracora gondolt, miközben a tiltott rengettekből vissza érkező társai - mint például Hermione , - folyamatosan azt kérdezgették tőle, hogy mi történt a gyengélkedőn, amitől így kivirult. Harry persze tartotta a száját, és nem szólt egyetlen szót se, senkinek. Még Ronnak se, aki ugyan olyan kíváncsi volt, mint Harmione. Végül aztán, eljött november 31. , amin többek között egy halloweeni bált is szerveztek, így mindenkinek választania kellet magának egy párt. Harmione és Ron, végre sikeresen eltudtak menni egy rendezvényre együtt, Harry pedig, mivel nem tudott jobbat, Ron húgát, Ginnyt választotta partneréül. Persze, erről is hallgatott mint a sír.

Harry már csak az utolsó simításokat végezte a külsején a griffendél szobájában, a tükör előtt. Lehúzta magán az öltönyt, megigazítottja a gallérját, és nagyon pontosan ügyelt arra, hogy minden rendben legyen vele. Jól akart kinézni, hiszen most lesz az első napja, hogy láthatja mardekáros társát a gyengélkedői csók után. Az esze, csak azon járt, hogy mi lesz vajon majd ez után. De egészen biztosra vette, hogy már nincs mitől félni, már semmi rossz nem következhet ez után.

- Mit pipiskedsz még? - morgolódott Ron, aki már teljesen indulásra készen állt Harry mögött, azt várva, társa mikor készül el végre.

- Nem pipiskedek! Csak szeretnék jól kinézni... - válaszolt Harry, de igaza volt Ronak; a szokásosnál jóval több időt töltött a tükör előtt. Vagy úgy már 1 órája állhatott ott, magát igazítva.

- Csak nem tetszeni akarsz valakinek? - mosolygott Ron, Harry háta mögé lépve.

- Nem! - vágta rá gyorsan, de aztán rájött, hogy ennyire nem lehet igazságtalan - Vagyis...de... - sóhajtott. Ron pedig felnevetett Harry nyomorúságán, ugyan is a fiú feltűnően pánikolt.

- Kit viszel? - kérdezte kíváncsian Ron.

- Ginnyt - felelt Harry, még mindig a gallérját igazgatva

- Te a húgomnak akarsz tetszeni?  - vetette fel a kérdést, olyan hangnembe, mintha valami brutális világ katasztrófáról beszélne. Harry egy ideig hallgatott. Csak míg megigazította a gallért. Nem akarta azt mondani, hogy igen. De vajon ha azt mondja nem, és megkérdezi hogy kinek, és elmondja az igazat, mit fog reagálni rá Ron? Végül aztán, arra jutott, hogy elmondja neki az igazat. Elvégre, olyan rég óta barátok már.

- Nem - felelte, a csokor nyakkendőt igazgatva tovább

- Akkor jó - sóhajtott a vörös - Mert ha Ginnynek akarnál tetszeni, ki kéne hogy nyírjalak - nevetett, Potterel együtt, persze mindketten tisztában voltak vele, hogy Ronnak, egyáltalán nem lenne kifogása az ellen sem - Akkor csak nem Hermione? - kérdezte kétségbeesetten Ron. Harry ránézett a szeme sarkából, és elmosolyodott.

- Nem, még csak nem is Hermionenek - egyre viccesebbnek találta a szituációt, de esze ágában sem volt elárulni szíve választottjának nevét. Ron vállat vont.

- Tényleg! Még nem mondtad el mi történt a gyengélkedőn...olyan kivirult voltál, mikor vissza jöttél, mintha legalább egy vödör élet elixírt itattak volna meg veled - Ron kíváncsian meredt Harryre a tükör üvegén keresztül. Harry elnevette magát. Annyiszor hallotta az elmúlt napokban ezt a kérdést, hogy azt hitte, mindenki letett már arról, hogy valaha választ kap erre a kérdésre. De úgy látszik még sem.

- Legyen - nagyot sóhajtott, majd kifelé fordult. Korántsem gondolta, hogy ilyen külsővel meg fog felelni a kritikus Draco Malfoy ízlésének, de úgy döntött, ennél jobban már nem tudja kicsinosítani magát - Elmondom - Ron még inkább kíváncsi vált. Leült a griffendél házban, a tükörrel szemben, pár méterre lévő kanapé háttámlájára.

- Emlékszel, aznap megkértek hogy kísérjem le Draco Malfoyt a gyengélkedőre - kezdte Harry komoly arckifejezéssel, mivel tudta mit akar mondani, de fogalma sem volt arról, hogy fog Ron erre ragálni. Szó sem volt róla, hogy nem bízott volna Ronba. A felől kétsége sem volt, hogy barátja nem ítéli majd el, amiért a fiúba szeretett, azt viszont nem igazán akarta megtudni, mit gondol majd arról, hogy az a fiú épp Malfoy, aki folyamatosan csak piszkálta őt.

- Igen, emlékszem. Már ráesett az ujjára a kalapács - unalmas arcot vágott, miközben a kézfejével kis köröket rajzolt maga elé, mutatva hogy tovább-tovább, a lényeget - De hogy jön ez ide? - nézett Harryre értetlenül.

- Nos, elkísértem, de a gyengélkedőn nem volt senki, ezért segítettem neki fölfeküdni az egyik ágyra. Aztán észrevettem, hogy ki van pirulva, és hogy lázas is. Kerestem neki egy lázmérőt, megmértem a lázát, és akkor megcsókolt - Ronnak, először le sem esett először mit hallott. Föl sem fogta, hogy ez a dolog, ami annyira jó kedvre derítette barátját. Aztán mikor rádöbbent, miről is van szó, olyan fejet vágott, mintha a kész átverésben lenne, és most döbbenne rá, hogy egész eddig a bolondját járatták vele.

- E..ez most komoly? - hebegte. Nem tűnt úgy, mint aki feldolgozta a hallottakat - És vissza csókoltál? - Harry bólintott.

- Vissza - felelte, hogy griffendéles társa, biztosra vegye, nem látta rosszul a bólintását

- Akkor várjunk csak, jól értem e: te most akkor szerelmes vagy Draco Malfoyba? - úgy nézett, mintha valami bonyolult fizikai képletet tanulmányozna, de Harry nem értette, mi ebben olyan felfoghatatlan. Jobban mondva, értette, de próbált úgy tenni, mintha a dolog nem lenne ilyen elképzelhetetlen.

- Az egy dolog, hogy én az vagyok. De hogy ő is... - a vöröses kanapé háttámlájának támaszkodott - Sosem hittem volna, hogy ugyan azt érzi amit én... - motyogta, sokkal inkább magának, mint társának, akinek így is megemészthetetlen volt ez az egész

- Akkor ti most jártok? - szólalt meg, kis idő után Ron ismét

- Nem tudom - motyogta őszintén Harry, lehajtott fejjel. Erre még nem is gondolt, de mivan, ha Draco esetleg megint csak szórakozott vele. Mit fog akkor csinálni?

- Gyertek már! Mindjárt kezdődik a bál, ti meg csak ücsörögtök itt! - förmedt rájuk Hermione, aki a fiúkkal egyetemben, már készen állt az ünnepség elkezdésére. Göndör haja, még inkább göndörebbnek, és vadócosabbnak tűnt, fekete hosszú szoknyája pedig olyan gyönyörűen festett rajta, hogy Ron szóhoz sem jutott.

- Tudod, ez az ünnep, a halloween, amikor meg kell ijeszteni másokat, nem pedig kábulatba ejteni őket - viccelődött Ron. Harry elmosolyodott, majd utánuk indult a nagyterem felé, a maga kis egyszerű, ünneplő felszerelésével.

Elég hamar elérték a már zsibongó nagyterem ajtaját. Ron és Hermione azonnal elköszöntek tőle, és Ginnytől - akivel a grfiffendél ház lépcsőjénél futottak össze , - ő pedig illedelmesen elnézést kért a lánytól, és megkérte, hogy várjon rá egy rövid pillanatot, amíg ő elmegy elintézni valamit. Onnantól fogva pedig, szemei csak is a szőke hajú fiút keresték. Sehol nem látta a nagyterembe.

Gyors léptekkel kiviharzott tehát a nagyteremből, és az iskola folyosóin próbálta meglelni a mardekárost. Végül aztán sikerült is. Míg Harry a sarokról, a folyosóra kanyarodott, ő a folyosó másik végén sétált egyenesen felé - vagyis a nagyterem felé, ami Harry irányába volt , - két testőrével Crackel, és Monstroval, akikkel együtt gúnyosan nevetgélt egyik társuk külsején. Harry megtorpant. Annyira őrült, hogy végre láthatja társát, hogy legszívesebben azonnal az ölelésébe vetette volna magát, de tekintettel kellett lennie a másik kettőre is. Eltelt egy perc, míg Malfoy - és két szárnysegédje - is észrevették őt.

- Mi az, Potter? - szólt hozzá Malfoy, pillanatnyi megtorpanás után, ugyan olyan gúnyos hanggal, amilyennel
mindig is szokott. Harry azt hitte nem hall jól - Mi az, süket vagy? Hozzád beszélek! - gőgösen sétált felé, Harry pedig kezdte csalódottnak érezni magát. Nem erre számított...

*

Csakhogy, Draco Malfoynak, épp elég ideje volt gondolkodni azon, hogy mit is akar. Az egész egy hete,a betegágyon, azzal ment el, hogy Harry Potteren morfondírozott. Bár megcsókolta, és ő maga is tudta, hogy a griffendéles ugyan úgy élvezte a dolgot mint ő, akkor is ott volt az apja, és Voldemort, akik miatt továbbra is
tartott. Ha biztosra vehette volna, hogy a kettőjük kapcsolata levét, egyedül ő inná meg, semmi gondja nem lett volna, boldogan vetette volna magát akkor, ott a folyosón Potter ölelésébe. De ha arra gondolt, hogy esetleg Voldemort Harryn bosszúja meg az ő hibáját, meg hasadt a szíve. Nem akarta a fiút holtan látni, még akkor sem, ha az életének ára, hogy távol kell tartania magát tőle. Ami az után a csók után, a szőkének is sokkal nehezebb volt.

Újra meg akarta ízlelni a griffendéles édes ajkait. Abban a percben, amikor meglátta a folyosó végén, a pulzusa az egekbe szökött, a szíve gyorsabb kalapálásba kezdett, és valami szokatlan érzés motoszkált benne, aminek nem tudott értelmet keríteni. Mind e mellet pedig, a szokásosabbnál is jobban izzadt a tenyere. Nem csak a csók emlékétől, hanem Harry külsejétől is. Kétség sem férhetett hozzá, hogy griffendéles társa kitett magáért, és irtó dögösen festett. Talán túlságosan is, mivel Draco fantáziáját, túlságosan is megmozgatta, bár már hozzá szokott, hogy kell az ilyen helyzeteket kitűnően palástolni.

- Potter, elvitte a cica a nyelvedet? - gúnyolódott tovább, egy lépésre állva tőle - Mi ez a maskara? Úgy
nézel ki mint egy középkori báró - cinikusan nevetett, miközben hanyagul megrázta Harry gallérját.

- Jajj, csak nem készültél? Bocsánat, hogy leromboltam az illúzióidat a külsődről, de bárkinek is öltöztél, ezzel a jelmezzel tuti biztos nem fog felindulni rád. Ha csak nem a 60' évek divatjára indul be - gúnyolódott tovább Malfoy, a mögötte ácsorgó haverjaival együtt 

- Azt hitted, csak azért mert lesegítettél a gyengélkedőbe, és megmérted  a lázamat haverok leszünk? - nézett megvetően Draco, látva Harry csalódott ábrázatát. Pontosan tudta, miért ilyen csalódott társa, és az ő szíve is majdnem meg szakadt, hogy alig egy karnyújtásnyira állt tőle, és még sem...még sem érhetett hozzá. Sőt...az a karnyújtás, elég nagy távolság, legalábbis, ebben a helyzetben.- Tévedtél. Ugyan úgy utállak, ahogy előtte...

- Mi van a csókkal? - kérdezte váratlanul Harry, szíven ütve ezzel a másikat,a ki egyáltalán nem gondolta, hogy ilyen bátran felhozza majd a témát. De Harryt egyáltalán nem foglalkoztatta mit gondolnak mások. Csak az érdekelte, hogy Malfoy mellett legyen. Semmi más nem számított a szemében, rajta kívül.

Malfoy pillantása egy ideig, megadást tükröztek. Csak míg kigondolta az újabb hazugságot, amivel elfedi a csók valóságát, aztán újra szóra nyitotta a száját:

- Nem emlékszem semmiféle csókra. Talán nem kellene össze keverned az álmaidat a valósággal...De egyébként is lázas voltam, úgy hogy ha valóban történt is bármiféle csók, az csak is azért volt, mert nem voltam magamnál - közölte, és Harry valóban úgy gondolta, talán csak álmodott. Amúgy is olyan lehetetlenül hangzott ez az egész, hogy ő meg Draco.

- Tudom, hogy nem csak képzelődtem - mondta határozottan, de percről percre biztosabb volt benne, hogy csak képzelte az egészet. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy ilyesmit álmodik - S azt sem hiszem, hogy te elfelejtetted. Nem olyan csók volt, amit csak úgy ellehet felejteni. De akkor miért vagy most ilyen velem?

- Fogd be, Potter! - szűrte a fogai között a hangot Malfoy, közelebb hajolva Harryhez.

- Miért is? Mert tudod hogy igazam van! - Harry fél sikernek tudta be a szőke reakcióját. Tehát, tényleg nem álmodott.

- Nem! Nincs igazad! - Draco erős hangja, gyengülni kezdett

- Dehogy nem! És most is pontosan ugyan annyira vágysz arra a csókra, mint én! Miért harcolsz magad ellen?! Apád miatt? Megvédenélek tőle! Mindenkitől megvédenélek, aki csak az utadban áll...

- Hagyd abba, kérlek... - suttogta kegyelem kérően Draco Malfoy, aki akkora a könnyeivel küszködött. Elámult azon, hogy a korom fekete hajú, milyen könnyedén tudott olvasni benne. Ettől talán csak még jobban megkedvelte. Elfogyott az ereje. Nem tudta tovább megjátszani magát előtte.

- Tűnjetek el! Nem halljátok? Mozgás! - kiáltott hátra Draco a háta mögött röhögcsélő testőreinek - S ha bárkinek is egy szót is mertek szólni erről az egészről, esküszöm kinyírlak mindkettőtöket! - kiáltotta utánuk, mert akkor már a két fiú futásnak eredt. De még akkor is lehetett hallani a nevetésük zaját, amikor már rég elkerültek a szemük elől.

- Miattuk? Miattuk vagy ilyen velem? Egyszerűen csak szégyellsz? Vagy azt szégyelled hogy meleg vagy? - találgatott Harry. Draco szép lassan, ellengette Harry a gallérját, majd a fiú mellkasának támasztotta a homlokát, s lehunyta a szemét.

- Fogd be... - motyogta, a könnyei fojtogatták

- Draco..? - suttogta Harry. Most már igazán nem értett semmit. Miről is van most akkor szó?

- Miért kell ennyit kérdezgetned? - hagyta, hogy egy könnycsepp végig gördüljön az arcán. Sikerült rájönnie, hogy azzal a csókkal ásta meg a saját maga, és talán Harry sírját is. Ha Voldemort erre rájön, nem csak arra fogja kérni, hogy ölje meg a Roxfort igazgatóját, hanem bizonyára, büntetésül arra is, hogy ölje meg Harry Pottert. Már pedig ő nem képes távol tartani magát. Túl gyenge ahoz. Túlságosan is szereti ahoz Harryt. Főleg most, hogy tudja a fiú is viszonozza az érzéseit.

- Rendben. Akkor nem kérdezek többet. - sóhajtott Harry - Csak még egyet. - szünetet tartott - Szeretsz? - ennél rosszabbul hangzó kérdése, nem is lehetett volna. A helyzet tökéletesen  nyilvánvaló volt, Harry mégis Draco szájából szerette volna hallani.

- Minek kérdezel ekkora baromságot, te idióta! - förmedt rá Malfoy. El akarta kerülni a választ, mindennél jobban.

- Jól fogd esni ha kimondod... - Harry kezei Draco derekára csúsztak - Csak mond ki, és esküszöm, soha többet nem kell aggódnod semmi miatt... - suttogta.

Draco ereiben lüktet a vér. Igazság szerint, mindennél jobban vágyott rá hogy kimondja. Mindennél jobban szerette volna, hogy egyértelműen a griffendéles tudtára adja, neki csak ő létezik a világon, de nehéz volt megszelídíteni a hangokat, amik nem akartak felszínre törni a száján keresztül a félelem rabságában. 

- Szeretlek... - suttogta végül, olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. Harry ekkor felemelte társa fejét, és megismételte a gyengélkedői csókot, ezúttal kevesebb óvatossággal, és nagyobb szenvedéllyel. De minden képen hosszan, időt hagyva társának, aki olyan lassan, és finoman csókolt vissza, hogy Harrynek belebizsergett a teste.

Mindketten magukhoz ölelték a pillanatot, és arra gondoltak, ha a csók végezetével, minden véget is ér, akkor is; legalább eddig a nagyon rövid ideig, egymáséi lehettek.

Különleges Halloween

Hát íme. Estére ugyan, de kész lettem vele mára, ami kész csodának tűnik, még számomra is. Tegnap kezdtem el írni, elég keveset haladtam vele, mivel közben mással is foglalkoztam, és mivel papíron írtam, azon túl, hogy ma délután neki veselkedtem, és megírtam a közepét és a végét is, még be is kellett gépelnem, hogy fellegezhessek, és azt mondhassam hogy kész vagyok. 

Elég nehezen döntöttem el, hogy milyen témába írjam a Halloweeni témát, míg végül egy barátnőm segítségével döntöttem a Harry Potter mellett, a Hetalia ellenében. Innentől kezdve, már nyilván való volt, hogy nem lehet szóba más, csak is Draco x Harry slash, hisz azon túl hogy oda vagyok ezért a párosért, oda vagyok Tom Feltonért (Draco Melfoy). De még ezek után se volt sima ügy, mivel ki kellett okoskodnom magát a történetet, ami megint csak hosszas fejtörést okozott, aminek nyoma (sajnos) egyáltalán nem látszik meg.

Amit fontos, hogy a történethez, társulni fog még egy - fogalmazzunk úgy - fejezet, ami valószínűleg hétfőre, de lehet vasárnap kerül majd ki. Eredetileg, együtt akartam kitenni a kettőt, de aztán nem így alakult. ezen kívül, ami biztos, hogy holnap nem leszek, és vasárnap se valószínű. Viszont addig is olvasgassátok, az eddig fent lévő történeteket ^^

Sayonara~ 

UI.:  E/3-be írtam, de mégis más szemszögből,
a különböző szöveg részeket jellel (*) választom el
egymástól.

*

November 31. Halloween. Minden ünnepkor, így tehát most is, nagy felhajtás keveredett a Roxfortban, már hetekkel az ünnep előtt is. A tanárok, és a diákok mindegyike azon volt, hogy a teremnek méltóan megadják a hangulatát. Minden diák, furcsállta, ezt az új szokást; eddig senki sem kérte őket, hogy segítsenek a terem díszítésében, elvégre: varázslók. Mi nekik egy terem feldíszítése. De most mégis.

Néhányan a tiltott rengetegbe mentek Hagriddal, hogy unikornis szarvat , pókokat, pókhálókat, és egyéb
hátborzongató dolgokat gyűjtsenek a nagyterem díszítéséhez, míg mások Piton professzorral mentek egy közeli vámpír klánhoz, kölcsön kérni pár denevért, és hollót, akik állítólag - a gazdáik állítása szerint - nagyon jól neveltek, csak akkor támadnak, ha parancsot kapnak rá. Akadtak azonban olyanok is, akik egyik-másik csapatba se tartoztak. Rájuk maradt a terem díszítése. Mivel az összes tanár, kivétel nélkü, elfoglalt volt, ezeket az ifjú mágusokat a szellemek gondjaira bízták, ők azonban nem foglalkoztak eféle dolgokkal.

- Tiszta hülyeség ez az egész... - morogta Draco, feltéve egy papírból kivágott denevért a falra - Azt hittem a Roxfort színvonala már nem süllyedhet még alább, de sikerült magasan felülmúlniuk az elvárásaimat... - egy újabb denevérért nyúlt, ami egy kupacban hevert - sok másikkal egyetemben , - az asztalon, amin Malfoy állt, hogy elérje a terem minden egyes pontját, beleértve a tetejét is.

A Roxfort tanárai, kikötötték, hogy nem használhatnak semmi fajta varázslatot a terem díszítéséhez. Állításuk szerint, ha megdolgoznak valamiért, jobban meg is fogják becsülni azt, arról nem is beszélve, hogy még barátkozhatnak is a ház, és a Roxfort többi tanulójával. Draco Malfoy egyik variációt sem találta lehetségesnek saját magán, így tehát feleslegesnek könyvelte el a dolgot. Ahogy ő fogalmazott; ha varázsló iskolában vannak, akkor ne a mugli szokásokra tanítsák őket.

Harry Potter visszont - akinek már fájt a dereka a sok hajolgatástól , - látta a dolog értelmetlensége mellett meglapuló hasznot is. Örült, hogy így legalább Ron, és a többiek is megismerik kicsit a muglik világát is, amibe ő élt, 10 hosszú éven keresztül. De leginkább mégis csak az boldogította, hogy láthatja a mellette - szokásosan - durcáskodó sápadt arcot, amit úgy szeretett annak ellenére, hogy a tejföl szőke hajúnak, esze ágába sem volt Harryre pazarolni a pillantását - legalább is, Harry ezt gondolta, holott közel sem járt a valódi okhoz.

*

Ugyanis, ha lehet, Draco még inkább zavarban volt, az ében fekete hajú fiú közelségétől, mint az tőle. Izzadt a tenyere, s gyorsabban dobogott a szíve, valahányszor társára nézett, vagy fordítva. Utálta, hogy ennyire képes valami zavarba hozni, még inkább irtózott a ténytől, hogy az a valami - sokkal inkább valaki , - nem más mint maga Harry Potter. Malfoy pedig tisztában volt a szabályokkal. 

Az apja, épp elégszer adta a tudtára, mennyire nem kedveli - finoman szólva - Pottert, s az egész Potter Familyt, ahoz, hogy a fiúnak végleg elvegye a kedvét attól, hogy akár egy kedves szót is szóljon a másikhoz.  Most pedig, hogy kinevezték őt újabban Voldemort utódjának, és a sötét oldal kiválasztottjaként kezték emlegetni a halálfalók a nevét, még inkább reménytelenné vállt, hogy lehet valaha is valami közte, és Potter között.

Ezért nem tehetett mást, minthogy folyton gúnyos megjegyzéseket tett társa külsejére, vagy viselkedésére.
Inkább gyűlölje meg, csak ne legyen semleges a szemében. S így legalább, büntetlenül hozzászólhatott - senki nem vonta felelősségre érte , - arról nem is beszélve, hogy minden hozzá szólásánál a fiú figyelme, csak is rá terelődött, és ez volt az, amit Draco igazán akart, hogy Harry csak őt lássa, még ha a dühtől forrongó arccal is teszi mindezt.

Most valahogy, még sem tudott ennyivel megelégedni. Ezért is morgott folyamatosan, meg állás nélkül. A papír denevéreken vezette le az idegességét, , amiért ilyen nyomorult sorsa van. Haragudott az apjára, amiért nem a fia érzéseit helyezi előtérbe, haragudott magára, amiért annyira gyáva, hogy nem mer ellenszegülni az apja, és Voldemort akaratának, és végső soron, haragudott a világra, amiért egy olyan helyre született, mint a Malfoy család, amiért azt kell tennie, amit mások megparancsolnak neki, amiért beleszeretett abba az isten verte Harry Potterbe, és amiért ő nem tud tenni semmit, hogy ebből valami is megváltozzon.

Amint így átkozódott magában, és hangosan is, egyszer csak, Neville a lábára ejtette a kalapácsot, amit az óriástól kértek kölcsön a terem feldíszítéséhez. A kalapácsról annyit kell tudni, hogy jóval nagyobb, és nehezebb volt, egy átlagos kalapácsnál. Nem csoda, hogy a szőke selyem fiú azonnal felszűkölt a fájdalomtól. 

*

- Bo...bocsánat... - hebegte Naville, jól megszokott, síros hangján. Harry felszisszent, majd gyorsan Draco felé siettet. 

Nyilvánvaló volt, hogy túl fogja élni, de köztudott volt az egész iskolában, hogy Draco Malfoy egy szúnyog csípésbe is képes belehalni - legalábbis úgy tenni , - épp ezért Harry igyekezett minél hamarabb közelebb kerülni hozzá, ami - mint később kiderült , - nem is volt olyan egyszerű, hiszen az összes diák köré gyűlt, akik a helyszínen tartózkodtak, különösen a mardekáros lányok, akik bármikor Malfoy szolgálatára álltak. De Harrynek valahogy sikerült utat törnie magának a bámészkodó, s sugdolózó tömegen.

Amint közelebb ért, hallotta, ahogy szokás szerint, Malfoy már megint az apjával fenyegetőzik, miközben fájdalmasakat nyög, és azt motyogja folyamatosan, hogy eltörött a lábujja, ami nem is tűnt annyira lehetetlennek. 

- Gyere, Draco, lekísérlek a gyengélkedőre - szólalt meg az egyik mardekáros lány, épp mikor Harrynek sikerül a fiú közelébe férkőznie.

- Jól vagy, Malfoy? - kérdezte Harry, lerogyva társa mellé a földre, aki elvesztette az egyensúlyát, s leesett az asztalról, amikor a nehéz kalapács a lábára zuhant. 

- Húzz innen, Potter! - gorombáskodott Draco, elcsapva magától Harry segítő kezeit.  - Mi közöd hozzá ?! - rivallott rá. Rosszul esett Harrynek Malfoy hidegsége, de már megszokta, nem várt tőle csodát, de azért mégis csak reménykedett.

- Malfoy! Dugulj el, és hagyd, hogy segítsek! - kérte Harry erélyesen. Igazság szerint -  bár biztos volt
benne, hogy egy lábujj törésen kívül nem lehet nagyobb baja, pusz, őt igazolta az is, hogy Draconak volt ereje az imént vissza szólni neki - aggódott a fiúért. 

- Mi folyik itt? - vágtatott be McGalagony professzor, aki mint mindig, most is tudta hol van rá szükség. 

Oda sietett az össze sereglet diák csoporthoz, utat vájt magának a sebesültig, majd komoly, erélyes hangon megszólalt:

- Magával meg már megint mi történt? - fordult Draco felé, aki csak fájdalmasan felnyögött válaszul

- Potter! Ne csak ott gubbasszon mellette! Segítse fel, és vigye le a gyengélkedőre! Most azonnal!  - utasította, azzal maga mögött hagyta a diák sereget. 

- Máris, tanárnő! - motyogta a nő után Harry, bár ő maga is tudta, az már nem hallja a válaszát, mivel már rég eltűnt a szemük elől. 

Újra Draco felé fordult. A szíve még a szokásosnál is izgatottabban verdesett a mellkasában, ha arra gondolt, hogy hozzá érhet Malfoy tökéletes, márvány szerű bőréhez, és egyedül ő, a karjaiban tarthatja majd, azt a törékeny kis testét, addig a rövid ideig, amíg lesétál vele a gyengélkedőre. Ilyen esetekben, Harry nagyon lassan tudott sétálni. 

- Jól van, Malfoy... - sóhajtott - most fölsegítelek, te pedig hagyni fogod, világos? - magyarázta Harry, érthetően, és világosan, céltudatos, önbizalom teli hangon, de igazából csak időt akart nyerni saját magának, hátha sikerül újra lenyugtatnia a szív dobbanásait. Attól félt, hogy társa meghallja majd a mellkasából jövő, hangos dobbanásokat, és élete végéig ezzel fogja szekálni, sőt mi több, még meg is undorodik tőle. 

*

De nem volt mitől izgulnia, hiszen a szőke hajúnak is a torkába dobogott a szíve, s az izgalomtól megszólalni se volt ereje. Csendben tűrte, ahogy a griffendéles a hóna alá nyúl, átdobja az egyik kezét a nyaka fölött, majd fölsegíti. 

Égett az arca, izzadt a tenyere - még jobban mint előtte , - de nagyon úgy tűnt, hogy senkinek nem tűnt fel, és egyedül ő éli meg ilyen drámaian az egészet. De neki pillangók röpködtek a hasában, attól hogy Harry hozzáért.  Olyasmit érzett legbelül, amire nem talált szavakat, pont úgy, mint Harry.

- Miért mész ilyen lassan? Ráadásul arra rövidebb lett volna! - bökött a jobbra ágazó folyosó felé, amitől már csak egy folyosónyira volt a gyengélkedő - Szórakozol velem, Potter? - kérdezte vádlóan  a mardekáros, mivel kezdte magát tényleg nyomorultul érezni,  mert hogy, lassan már nem tudta mivel leplezni a zavarát.

*

Harry, nem tudta mit kéne válaszolni. Nem akarta elmondani az igazat, viszont hazudni se szívesen hazudott, ezért inkább hallgatott, remélve, hogy a mardekáros, nem akarja mindenáron hallani a feleletét. Csalódnia kellett.

- Mi az? Nem hallasz, Potter? Hozzád beszélek! - szólt ismét a sápadt arcú, akinek hófehér arca, valamilyen nyilván, már kezd lázasodni is - gondolta, és azon se töprengett, vajon mitől lázasodhatott be ilyen hirtelen.

érdekes módon, furcsa rózsaszín árnyaltatott vett fel. Harry nem töprengett sokat azon, mi a különös változás oka, egyszerűen ráhagyta:

- Bocsánat, csak gondoltam, nem olyan sürgős vissza menni a papír denevérek közé 

- Hát ez igaz - kuncogott fel Malfoy, mintha ezúttal csodálatát fejezte volna ki, a fiú találékonyságáért. Harry vissza mosolygott rá, és örült, amiért végre nevetni látja. Plusz pontnak számított, hogy neki sikerült látszólag jobb kedvre deríteni.

- De veled se szívesebben töltöm az időmet, mint a papír denevérekkel - morogta kritikusan Draco, összetörve ezzel Harry remény kristályait. 

- Ne aggódj...nekem se túlzottan felemelő a te társaságod - vágott vissza Harry, ugyan olyan goromba hangon. 

   Nem sokkal ez után, elértek a gyengélkedőig, amibe viszont egy lélek sem motoszkált. 

- Nincs itt senki... - állapította meg Harry. 

Beljebb bicegett, Malfoyal az oldalán, egyenesen az egyik szabadon lévő betegágyhoz, ahova lassan felcsúsztatta, és lefektette Dracot, aki ekkorra már paradicsom színű arccal tündökölt.

- Malfoy... - suttogta - Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem te lázas vagy - mondta, kezét társa homlokára téve, zafír zöld szemeit, az ég szín kék pillantásokba mélyesztve. Állta a pillantás, nagy nyugalommal tisztázva, hogy a mardekáros most minden hátsó szándék nélkül, csak is őt figyeli. Draco szemei ugyan is, tisztán csillogtak, akár a gyémánt, megbabonázva a griffendélest. 

- Keresek neked egy láz mérőt - jelentette ki, hosszú idő után, amikor úgy érezte, ha még tovább nézi Draco szemeit, képtelen lesz nem megcsókolni őt, ugyan is abban a pillanatban, nem igazán érezte úgy, hogy társa valóban gyűlölné őt. Sőt, kifejezetten úgy érezte - valami számára is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag , - hogy a betegágyon fekvő fiú, pont úgy vonzódik hozzá, mint ahogy ő hozzá. 

Gyorsan előkapott egy láz mérőt, valamelyik fiók aljáról, majd vissza sietett vele szerelméhez, aki ugyan olyan mozdulatlanul hevert az ágyon, mint pár perccel azelőtt. Úgy tűnt, nagyon gondolkodik valamin, de Harry megsaccolni se tudta, mi lehet az, ami így leköti. 

- Nyisd ki a szád! - kérte, a fiú ágya mellet állva, amaz össze rezzent a hangjára, majd mikor sikerült felfognia, hogy ki áll mellette, s azt is sikerült feldolgoznia mit mondott, na meg, hogy egy lázmérőt tart a kezében, grimaszolni kezdett, hogy mit akar tőle  

- Valahogy meg kell mérnem a lázad, szóval... - Draco elkomorodott, és engedelmesen kinyitotta a száját. Hagyta, hogy Harry a szájába tegye a lázmérőt,  egyetlen sző nélkül. Belefáradt a színészkedésbe, és úgy döntött, ha az apja, vagy Voldemort meg is öli érte, vagy ha a Mardekár összes tanulója ujjal mutogat rá majd miatta, vagy ha még inkább megutáltatja magát vele, ő akkor is megfogja most csókolni Harry Pottert. Ha törik, ha szakad.

- Ahogy sejtettem - sóhajtott Harry, a lázmérőt tanulmányozva - Valóban lázad van... - motyogta, de még mielőtt bármi mást mondhatott volna, Malfoy lehúzta magához társa gallérjánál fogva, és megcsókolta.

Furcsa csók volt, azt meg kell hagyni. Félénk, ami túl csordult az óvatosság, és gyengédség színeivel, de ugyanakkor szenvedélyes is, hiszen Draco Malfoy azóta vágyott erre a csókra, mióta be tették a lábukat a Roxfortba. Harry pedig egészen biztosra vette, hogy ez volt eddigi élete legjobb, és legédesebb csókja, de abban is egészen biztos volt,  hogy bármi is lesz ez után, ilyen érzelmekkel teli csókot, soha senkitől nem fog még egyszer kapni,. Hálás volt a fiúnak, amiért engedte, hogy megtapasztalja ezt a - még varázsló világot is - fölül múló érzést. 

De akárhogy is...hosszúra nyúló csók volt. Épp elég hosszú ahoz, hogy Harry észbe kaphasson, és tudtára adhassa a másiknak, hogy nincs ellenére a dolog, sőt kifejezetten élvezi. Lassan vissza csókolt, kezei pedig társa talárja, és az alatta lévő inge alá csusszantak. Malfoy felszisszent, és Harry alsó ajkába harapott amikor megérezte - a testéhez képest - Harry hideg kezeit a bőrén, de nem távolodott el Harry ajkaitól a világért sem.

*

Azt hitte meg fog elégedni Harry egyetlen egy csókjával, de ez már jóval több volt mint egy csók, és még mindig többet akart. Potter valószínűleg valóra is váltotta volna Draco minden kívánságát, akkor, ott a gyengélkedőn, csakhogy akkor belépett a gyengélkedőbe a doktor nő, aki azonnal szét reppentette a két fiatalt

*

Ügyet sem vetett rá, hogy az imént a két fiú egymás ajkain lógva falták egymást. Egyszerűen csak kijelentette, hogy Draconak egy hétig bent kell maradnia megfigyelésre, és csak október 31-én, az ünnepségre térhet vissza újra a diákok közé, addig pedig ne is látogassa senki. 

Az indok szerint, Draconak nem csak a lábujja tört el - amit egy boszorkány könnyedén orvosol - hanem
kimerült, stresszes, és fáradt is, amit nem orvosol semmilyen varázsige, semmilyen bájital, vagy gyógyszer, csak a pihenés. 

Ekkor Harry egy utolsó mosolyt küldve Draco felé, vissza sétált a nagyterembe. Még mindig érezte a
mardekáros fiú csókjának ízét a szájában, és azt kívánta, bár újra élhetné, bárcsak ne zavarta volna meg őket senki abban a pillanatban. Úgy érezte, a szíve menten kiugrik a helyéről a felhőn túli örömtől, és izgatottságról. Még soha életében nem érezte ennyire boldognak magát. 

Gondolatban már elképzelte, hogy ha majd Draco felépül, és kiengedik a gyengélkedőről, éjjelente majd átlógnak egymáshoz, és akkor majd semmi nem fogja meg zavarni őket. Csakhogy... Harry akkor még nem is sejtette, hogy a a dolgok ennél sokkal bonyolultabbak , és semmi sem fog olyan egyszerűen menni, mint az ahogy ő elképzelte.

~Sorry

 Elnézést, amiért ma nem írtam ide semmit, de a holnapra készülődtem, mivel holnap lesz október 31, ezért szeretnék majd egy kis meglepetéssel szolgálni, megkoronázva ezzel a Halloweent :) Annyit elárulok, hogy egy Harry Potter ficcel készülök, aminek a főszereplője Draco és Harry lesz (mí, meglepő :D ) . Az okosabbak, ebből már leszűrték, hogy SLASH, illetve yaoi veszély várható. Szerintem nem lesz több egy csóknál, viszont lelkizés, annál több lesz benne, előre is sorry, hogy ha nyálas lesz a billentyűzeted :P No, ennyi lettem volna ma ^^

The end of time III.

Mire elértünk a kívánt úti célig, már majdnem teljesen elfelejtettem az álmom által okozott lidérceket. Eltűnt magamban érzett reménytelenség, és valami kellemes meleg váltotta fel a helyét. Újra és újra, eszembe jutott Ludwig gyengéd csókja az arcomon. Míg ő oda lépett az árusokhoz, vagy csak ahogy elbambulva sétált mellettem, lehunytam a szemem, és olyankor olyannyira sikerült felidéznem annak a pehely lágy érintésnek az emlékét, hogy szinte éreztem az ajkait az arcomon. A szívemet, valami fura aura lengte körül, még akkor is, amikor elértük Antonio házát.

- Ludwig! Feliciano! - köszönt ránk mosolyogva Antonio, mikor kinyitotta az ajtót, kizökkentve ezzel a gondolataimból. A szokásos kedvességével, és jó kedvével beljebb tessékelt minket, mi pedig illedelmesen beljebb léptünk a házba.

- Hé, Antonio! Minek engedted be a házba, azt a mocskos kolbász zabáló majmot! - morgott Lovino, a spanyol háta mögött, amin a spanyol, csak mosolygott, ahogy mindig is tette, amikor Lovino morogni kezdett, az az, elég sokszor.

- Nyugodj meg, Lovino! - nyugtatgatta, szelíden rámosolyogva, mire a bátyám arcának színe, azonnal valami furcsa árnyalatba szökött át, de ami még ennél is furcsábbnak tűnt, hogy karba tette a kezét, neki dőlt a falnak, szisszent egyet, aztán csöndbe maradt. Spanyolország, egy újabb kedves mosollyal jutalmazta.

- Fejezd már be! Ne mosolyogj így... - mondta, eleinte a szokásos modorával, majd egyre inkább sírossá vállt a hangja, és kérlelőbe fordult.

- Mond csak, Ludwig. Mi járatban erre? Nem az a fajta vagy, aki csak úgy ok nélkül látogat meg másokat - fordult Németország fele, Antonio. Germany arcára néztem. Én magam sem tudtam pontosan, miért is vagyunk itt, ezért kíváncsi voltam a válaszra.

- Pedig semmi különösebb okom nincsen rá - szólt egy kis idő után Ludwig - Eredetileg Roderichez
készültünk, csak tettünk egy kis kitérőt - sóhajtott Ludwig, Antonio pedig úgy nézett rá, mint aki nem érti a nyelvét. Kis kitérőt, amikor Spanyolország, teljesen az ellenkező irányba van Ausztriával szembe.

- Bocsáss meg, Antonio, de nem engednél nekem egy pohár hideg vizet? Szomjan halok. - kérte Ludwig, mint aki tényleg menten szomjan hal. Antonio elindult, intve Ludwignak hogy kövesse, a német pedig engedelmeskedett.

- Pics@ba! Hülye, Németország! - sziszegte Lovino, miközben figyelte, ahogy Ludwig és Antonio eltűnnek a szemünk elől. Miután már végképp nem látott belőlük semmit, és a reményt is elveztette, hogy még egy utolsó lopott pillantást vethet Antoniora, elindult a konyhával ellentétes folyosón balra, amerre a szobája vezetett. Csendes léptekkel követtem őt. Igaz, hogy álom, most már tényeg nem tűnt másnak, mint egyszerű álomnak, még is tudni szerettem volna, ő is álmodott e korábban ehez hasonlókat. Most ugyanis, elég valószínűnek tartottam, a korábbi feltételezésemet, hogy az ilyen álmok miatt vállt olyan komorrá, amilyen most is.

- Mit akarsz már? - kérdezte, ledobva magát az egy személyes ágyára, ami a falnak tolva, rajta egy zöld takaróval, és egy puhának tűnő, fehér párnával várta tulajdonosát.

- Onii-chan... - kezdtem lassan. Elpróbálgattam magamban a szavakat, újra és újra, de valahogy nem tűntek túl hangzatosnak. Lovinoval nehéz volt szót érteni, még Ludwignál is nehezebb, ezért igyekeztem minden szavamat jól megrágni, hogy biztosan megértse, amit most mondani akartam. Ezt most nem akartam elrontani.

- A francba is! Nyögd már ki végre hogy mit akarsz! - förmedt rám, mikor már jó ideje néma csöndben álltam előtte, a megvilágosodásra várva. Összerezzentem, a még magához képest is durva hangjára.

- Ne haragudj, Onii-chan... - motyogtam. Lassan az ágyhoz sétáltam, majd ledobtam magam mellé. A homlokát ráncolta, nem tetszését kifejezve, de nem szólat meg, ezért maradtam.

- Csak...olyan nehéz megfogalmazni...

- Mond már! - erősködött, tudtomra adva, ha nem mondom gyorsan, nem lesz hajlandó időt áldozni a bolondságaimra.

- Hm...mond csak, Onii-chan...te szoktál rosszat álmodni? - kérdeztem, komoly arccal, az órám szíját babrálva. Lovino felnevetett.

- Már hogy ne szoktam volna. Múltkor is azt álmodtam, hogy tea fejű angolok elől futok, amiknek rohadt büdös szaga volt - megráztam a fejem.

- Nem, én nem ilyen rémálmokra gondoltam. Hanem valami olyasmire, hogy mindenki meghal körülötted, és egyedül te maradsz állva. - motyogtam. Az álom kezdett magába olvasztani, felemésztve a pillangókat a gyomromban. Lovino csöndben maradt, ezúttal úgy tűnt, sikerült felkeltenem az érdeklődését. Bár folyton bunkózott velem, és Ludwiggal is, tudtam, hogy a szíve mélyén jó testvér módjára szeret, ezért hát folytattam.

- Én mostanában, minden éjjel ezt álmodom. - egy levegő vételnyi szünetet tartottam - A kezeimhez vér tapadt, a kezemben fogom Ludwig halott testét, miközben mindenki másnak is kialszik a fény a szeméből, rajtam kívül. - párássá vállt szemmel, Romano felé pillantottam - Látom ahogy meghal, Lovino...látom a harcot a szemében, amit mind hiába vív saját magával szemben, és én nem tudok mást tenni, mint a nevét suttogni - nem kellet mondanom a nevét, hogy tudja kiről beszélek. Nyilvánvaló, hogy az én szememben, ő ér a legtöbbet. Lovino, tudta, pontosan tudta, hogy, hogy reagál a testem Ludwig minden egyes érintésére, mégis tartotta a száját.

- Az a mocskos krumplizabáló tehet róla! Teljesen megfertőzte az agyadat, azért álmodsz most ilyen marhaságokat! - kiabált Lovino, felháborodottan, épp mikor Ludwig megjelent az ajtófélfánál.

- Mi a... - motyogta, a háta mögé szorított Spanyolországgal, aki szólni sem tudott, csak tátva maradt szájjal figyelte az eseményeket.

Romano pillanatok alatt Germany előtt termett, majd erősen magához húzta a gallérjánál fogva.

- Milyen szereket adsz neki, ha? Óbium? Vagy valami egyéb? - morogta az arcába - Nem tudom, milyen hülyeséggel tömöd tele a fejét, de figyelmeztetlek; ha bármi baja lesz, ki csinállak haver!

- Lovino! - mordult rá, Antonio, véget vetve a tébolynak. Romano elégedetlenkedve elengedte Németországot, aki értetlenül figyelte tovább.

- Hé! - szólaltam meg, halk, visszafogott hangon, még mindig az ágyon ülve - Ha nem lenne túl nagy baj, ma szívesen aludnék nálatok.... - motyogtam, lehajtott fejjel. Már rég óta, nem aludtam senki másnál, Németországon kívül.

Ha mellette lehettem, mindig olyan érzést keltett, mintha egy védőburokban élnék, ahol soha nem esik az eső. De mostanában, ebben a burokban, egyre többet esik az eső. Arra gondoltam, talán ha nem Németország ölelő karjaiban emészt magában az álom, akkor talán a rémálmaim is abba maradnak majd. Halvány, aprókat pislogó remény sugár, - én is tudom, - ami valószínűleg, holnap reggel, el is veszíti majd a fényét, de mégis....hátha...mégis...

- Bocsáss meg, Ludwig... - suttogtam. Az arcára ki ült valami számomra, megfejthetetlen, bonyolult érzelem, amiből egyedül annyit olvastam ki, hogy nem érinti túl jól, a dolog. De emögött, sokkal bensőségesebb érzelmek lapultak, amiket szerettem volna lefordítani, megfejteni, de képtelen voltam rá. Mindenesetre, az én szívem is összeszorult, amikor az arcára néztem.

The end of time II.

Minden olyan homályos. Semmit sem értek, és nem látom az alagút végét. Miért vannak ilyen álmaim? Miért ilyen élethűek? S miért álmodom folyton ugyan azt?

Értelmetlen, összefüggéstelen gondolatok....nem tudok másra gondolni, minthogy valami köze lehet az órához. Egészen addig, amíg meg nem találtam, minden rendben ment. Nem voltak rémálmaim, csak nyugodtan evett magába az álom Németország testének közelében. Mostanában, viszont ez az egész olyan aggasztó. Az álmaim kezdenek beleivódni a mindennapjaimba; egy másik Italyt faragnak belőlem. Talán a bátyám is valami ilyesmi miatt lett olyan komoly? Ha igen, akkor ez teljesen normális. De nem. Kötve hiszem, hogy Lovino ezért lenne olyan amilyen. Sokkal inkább valószínűbb az a feltevés, hogy én kezdek megbolondulni. Csak hogy...emiatt az egész miatt hazudnom kell. Hazudnom kell Ludwignak, és mosolyt kell színlelnem az arcomra. Kiborít, hogy nem tudok olyan könnyedén mosolyogni rá, ahogy mindig is szoktam. De nem ez a legrosszabb. Ha nem hogy nem lehet átverni. Az álarcom mögé lát, és végül sosem tudom eltitkolni előle hogy épp min jár az eszem. Pedig én mindig mosolyogni akarok ha ránézek, hogy ő is mosolyogjon rám néha egy-szer kétszer. De...ha ránézek, csak az álmom jut eszembe. Magam előtt látom a képet, ahogy elvérzik, ahogy még az utolsókat is kilélegzi, aztán ahogy a szemébe kihunynak a fények, ahogy a könnycsepp végig gördül az arcán, majd ahogy megadja magát a halálnak.

- Hé, Feliciano! Minden rendben? - kérdezett rám Ludwig aggódva. Felé kaptam a fejem. Kicsit elbambultam.

Egy hosszú, macska köves úton sétáltunk, aminek a két oldalán, sárgás falú házak sorakoztak, az ablakukból pedig különböző színű, csoda szép muskátlik lógatták a fejüket. A házak előtt pedig árusok. A legtöbbjük gyümölcsöket és zöldségeket szándékozott eladni, de voltak olyanok is, akik ruhákat próbáltak értékesíteni. Máskor valószínűleg ujjongva rohangáltam volna oda egyesével mindegyikhez, és könyörögtem volna Ludwignak, hogy vegye meg nekem azt, vagy azt. De most nem akartam semmit. Nem akartam hogy vegyen nekem valamit. Nem akartam hogy főzzön pastat, nem akartam hogy kösse meg a cipőfűzőm, vagy hogy védjen meg az angoloktól. Csak azt akartam hogy éljen. Nem kell többet megvédenie, nem kell többet veszélybe sodornia magát miattam; csak éljen...

- Feliciano... - suttogta ismét, miután újra előre hajtottam a fejem. Lassan megfogtam a kezét, miközben még
mindig lehajtott fejjel sétáltam. A szememre - mint általában minden más érzelmem is , - kiültek a bennem lakó érzelmek; aggódás, reménytelenség, kétségbeesettség.

- Jól vagyok....Semmi bajom - motyogtam. Ennél átlátszóbb már nem is lehettem volna.

- Még mindig az álom aggaszt, ugye? - olyan vagyok előtte mint egy nyitott könyv. Nem kell mondanom ahoz, hogy tudja minden egyes gondolatom. Könnyezni kezdett a szemem - megint beugrott az a szörnyű kép - a jobb kézfejemmel töröltem le a pár szem könnycseppemet. Ludwig egy nagyot sóhajtott.

- Megmondtam, hogy nem kell semmitől félned amíg én itt vagyok - motyogta, egészen halkan, és mintha kicsit belepirult volna a szavaiba. Egy pillanatra pillangók röpködtek a hasamba, de aztán a mondtad koncentrálódott a figyelmem.

- Nem! Nem, Ludwig! - ráztam meg a fejem. Többet már nem... - Ne védj meg engem! - elé vágva, a mellkasánál fogva, távolságot ékeltem kettőnk közé. - Ne védj meg többet!

- Italy... - suttogta. Úgy tűnt, nem igazán érti miről beszélek, de nem akartam neki elmagyarázni. Elmagyarázni neki, hogy nélküle semmit sem érek, hogy semmit sem ér nélküle a létezésem, olyasmi volt, amit nem tudtam hogy kell megfelelőn szavakba önteni úgy hogy komolyan is vegye. - Miket beszélsz?! Hiszen egyedül még a cipődet sem tudod megkötni! - ez sajnos igaz. Behajtottam a karomat, kicsit közelebb került ez álltal.

- Tudom. - motyogtam. A sírás fojtogatta a bensőmet. Mit mondjak? Mit mondhatnék... - Verzeihen Sie mir*... - suttogtam, a mellkasának hajtva a fejem. - De akkor sem akarom, hogy miattam sodord veszélybe magad... -Luwdig ismét sóhajtott egy nagyot.

- Ne aggódj már értem folyton...Semmi bajom nem lesz, hidd el! - finoman magához húzott a derekamnál fogva, én pedig nem bírtam tovább, ismét sírni kezdtem. Igaz hogy már tömérdekszer látott sírni, de nem ugyan olyan ezért sírni, mert nem tudod befűzni, vagy megkötni a cipőfűződet, meg azért sírni, mert attól félsz, hogy életed legfontosabb személye, egy nap, majd nem lesz majd ott melletted. Ez sokkal...érzelem telibb. Sokkal...valóságosabb.

Az árusok elcsöndesültek körülöttünk, a lépések zaja halkabbá, és lassabbá vállt, ami annak bizonysága volt, hogy sikerült magunkra vonnunk a tömeg figyelmét. Bár volt nagyobb bajom is, és nem is érdekelt, képzeltem Ludwigot mennyire zavarhatja a szituáció. Szerettem volna még kicsit az ölelésébe maradni, mint egy madár, aki megbúvik a karjai közt az eső elől, de tekintve az előbbire, inkább lassan elhúzódtam tőle, és lassan törölgetni kezdtem arcomról a könnyeket, amikor hirtelen, egy újabb sóhajt hallottam. Felé fordítottam a tekintetem, mire ő felém hajolt, és egy finoman megcsókolta az arcomat, majd aztán, nagyon lassan távolodtak el az ajkai az arcomtól.

A légzésem kihagyott, és nagyon úgy éreztem, mintha a szívem is megállt volna egy pillanatra. Bizsergett, és vibrált a helye, ahol az ajka az arcomhoz ért. A könnyeim elapadtak, és nem éreztem mást, mint a mellkasomból jövő egyenletes szívdobbanásokat.

Ritka alkalmak voltak azok, amikor Ludwig bármikor megölelt volna, vagy hogy hagyta, hogy magamhoz öleljem. Még ritkább volt, hogy ilyeneket csinált. Egészen pontosan...még egyszer sem volt hogy....akár csak egy puszit is kaptam volna tőle.

Az arcára néztem, ami ezúttal nem enyhe rózsaszín árnyalatot kapott: ez konkrétan piros volt. Nagyon piros. S én is belepirultam. Ha ilyen arcot vág, az azt jelenti, hogy ugyan úgy pillangók röpködnek a hasába mint ahogy most nekem...