2014. október 31., péntek

Különleges Halloween



Hát íme. Estére ugyan, de kész lettem vele mára, ami kész csodának tűnik, még számomra is. Tegnap kezdtem el írni, elég keveset haladtam vele, mivel közben mással is foglalkoztam, és mivel papíron írtam, azon túl, hogy ma délután neki veselkedtem, és megírtam a közepét és a végét is, még be is kellett gépelnem, hogy fellegezhessek, és azt mondhassam hogy kész vagyok. 

Elég nehezen döntöttem el, hogy milyen témába írjam a Halloweeni témát, míg végül egy barátnőm segítségével döntöttem a Harry Potter mellett, a Hetalia ellenében. Innentől kezdve, már nyilván való volt, hogy nem lehet szóba más, csak is Draco x Harry slash, hisz azon túl hogy oda vagyok ezért a párosért, oda vagyok Tom Feltonért (Draco Melfoy). De még ezek után se volt sima ügy, mivel ki kellett okoskodnom magát a történetet, ami megint csak hosszas fejtörést okozott, aminek nyoma (sajnos) egyáltalán nem látszik meg.

Amit fontos, hogy a történethez, társulni fog még egy - fogalmazzunk úgy - fejezet, ami valószínűleg hétfőre, de lehet vasárnap kerül majd ki. Eredetileg, együtt akartam kitenni a kettőt, de aztán nem így alakult. ezen kívül, ami biztos, hogy holnap nem leszek, és vasárnap se valószínű. Viszont addig is olvasgassátok, az eddig fent lévő történeteket ^^

Sayonara~ 
UI.:  E/3-be írtam, de mégis más szemszögből,
a különböző szöveg részeket jellel (*) választom el
egymástól.


*

November 31. Halloween. Minden ünnepkor, így tehát most is, nagy felhajtás keveredett a Roxfortban, már hetekkel az ünnep előtt is. A tanárok, és a diákok mindegyike azon volt, hogy a teremnek méltóan megadják a hangulatát. Minden diák, furcsállta, ezt az új szokást; eddig senki sem kérte őket, hogy segítsenek a terem díszítésében, elvégre: varázslók. Mi nekik egy terem feldíszítése. De most mégis.

Néhányan a tiltott rengetegbe mentek Hagriddal, hogy unikornis szarvat , pókokat, pókhálókat, és egyéb
hátborzongató dolgokat gyűjtsenek a nagyterem díszítéséhez, míg mások Piton professzorral mentek egy közeli vámpír klánhoz, kölcsön kérni pár denevért, és hollót, akik állítólag - a gazdáik állítása szerint - nagyon jól neveltek, csak akkor támadnak, ha parancsot kapnak rá. Akadtak azonban olyanok is, akik egyik-másik csapatba se tartoztak. Rájuk maradt a terem díszítése. Mivel az összes tanár, kivétel nélkü, elfoglalt volt, ezeket az ifjú mágusokat a szellemek gondjaira bízták, ők azonban nem foglalkoztak eféle dolgokkal.

- Tiszta hülyeség ez az egész... - morogta Draco, feltéve egy papírból kivágott denevért a falra - Azt hittem a Roxfort színvonala már nem süllyedhet még alább, de sikerült magasan felülmúlniuk az elvárásaimat... - egy újabb denevérért nyúlt, ami egy kupacban hevert - sok másikkal egyetemben , - az asztalon, amin Malfoy állt, hogy elérje a terem minden egyes pontját, beleértve a tetejét is.

A Roxfort tanárai, kikötötték, hogy nem használhatnak semmi fajta varázslatot a terem díszítéséhez. Állításuk szerint, ha megdolgoznak valamiért, jobban meg is fogják becsülni azt, arról nem is beszélve, hogy még barátkozhatnak is a ház, és a Roxfort többi tanulójával. Draco Malfoy egyik variációt sem találta lehetségesnek saját magán, így tehát feleslegesnek könyvelte el a dolgot. Ahogy ő fogalmazott; ha varázsló iskolában vannak, akkor ne a mugli szokásokra tanítsák őket.

Harry Potter visszont - akinek már fájt a dereka a sok hajolgatástól , - látta a dolog értelmetlensége mellett meglapuló hasznot is. Örült, hogy így legalább Ron, és a többiek is megismerik kicsit a muglik világát is, amibe ő élt, 10 hosszú éven keresztül. De leginkább mégis csak az boldogította, hogy láthatja a mellette - szokásosan - durcáskodó sápadt arcot, amit úgy szeretett annak ellenére, hogy a tejföl szőke hajúnak, esze ágába sem volt Harryre pazarolni a pillantását - legalább is, Harry ezt gondolta, holott közel sem járt a valódi okhoz.

*
Ugyanis, ha lehet, Draco még inkább zavarban volt, az ében fekete hajú fiú közelségétől, mint az tőle. Izzadt a tenyere, s gyorsabban dobogott a szíve, valahányszor társára nézett, vagy fordítva. Utálta, hogy ennyire képes valami zavarba hozni, még inkább irtózott a ténytől, hogy az a valami - sokkal inkább valaki , - nem más mint maga Harry Potter. Malfoy pedig tisztában volt a szabályokkal. 

Az apja, épp elégszer adta a tudtára, mennyire nem kedveli - finoman szólva - Pottert, s az egész Potter Familyt, ahoz, hogy a fiúnak végleg elvegye a kedvét attól, hogy akár egy kedves szót is szóljon a másikhoz.  Most pedig, hogy kinevezték őt újabban Voldemort utódjának, és a sötét oldal kiválasztottjaként kezték emlegetni a halálfalók a nevét, még inkább reménytelenné vállt, hogy lehet valaha is valami közte, és Potter között.

Ezért nem tehetett mást, minthogy folyton gúnyos megjegyzéseket tett társa külsejére, vagy viselkedésére.
Inkább gyűlölje meg, csak ne legyen semleges a szemében. S így legalább, büntetlenül hozzászólhatott - senki nem vonta felelősségre érte , - arról nem is beszélve, hogy minden hozzá szólásánál a fiú figyelme, csak is rá terelődött, és ez volt az, amit Draco igazán akart, hogy Harry csak őt lássa, még ha a dühtől forrongó arccal is teszi mindezt.

Most valahogy, még sem tudott ennyivel megelégedni. Ezért is morgott folyamatosan, meg állás nélkül. A papír denevéreken vezette le az idegességét, , amiért ilyen nyomorult sorsa van. Haragudott az apjára, amiért nem a fia érzéseit helyezi előtérbe, haragudott magára, amiért annyira gyáva, hogy nem mer ellenszegülni az apja, és Voldemort akaratának, és végső soron, haragudott a világra, amiért egy olyan helyre született, mint a Malfoy család, amiért azt kell tennie, amit mások megparancsolnak neki, amiért beleszeretett abba az isten verte Harry Potterbe, és amiért ő nem tud tenni semmit, hogy ebből valami is megváltozzon.

Amint így átkozódott magában, és hangosan is, egyszer csak, Neville a lábára ejtette a kalapácsot, amit az óriástól kértek kölcsön a terem feldíszítéséhez. A kalapácsról annyit kell tudni, hogy jóval nagyobb, és nehezebb volt, egy átlagos kalapácsnál. Nem csoda, hogy a szőke selyem fiú azonnal felszűkölt a fájdalomtól. 

*

- Bo...bocsánat... - hebegte Naville, jól megszokott, síros hangján. Harry felszisszent, majd gyorsan Draco felé siettet. 

Nyilvánvaló volt, hogy túl fogja élni, de köztudott volt az egész iskolában, hogy Draco Malfoy egy szúnyog csípésbe is képes belehalni - legalábbis úgy tenni , - épp ezért Harry igyekezett minél hamarabb közelebb kerülni hozzá, ami - mint később kiderült , - nem is volt olyan egyszerű, hiszen az összes diák köré gyűlt, akik a helyszínen tartózkodtak, különösen a mardekáros lányok, akik bármikor Malfoy szolgálatára álltak. De Harrynek valahogy sikerült utat törnie magának a bámészkodó, s sugdolózó tömegen.

Amint közelebb ért, hallotta, ahogy szokás szerint, Malfoy már megint az apjával fenyegetőzik, miközben fájdalmasakat nyög, és azt motyogja folyamatosan, hogy eltörött a lábujja, ami nem is tűnt annyira lehetetlennek. 

- Gyere, Draco, lekísérlek a gyengélkedőre - szólalt meg az egyik mardekáros lány, épp mikor Harrynek sikerül a fiú közelébe férkőznie.

- Jól vagy, Malfoy? - kérdezte Harry, lerogyva társa mellé a földre, aki elvesztette az egyensúlyát, s leesett az asztalról, amikor a nehéz kalapács a lábára zuhant. 

- Húzz innen, Potter! - gorombáskodott Draco, elcsapva magától Harry segítő kezeit.  - Mi közöd hozzá ?! - rivallott rá. Rosszul esett Harrynek Malfoy hidegsége, de már megszokta, nem várt tőle csodát, de azért mégis csak reménykedett.

- Malfoy! Dugulj el, és hagyd, hogy segítsek! - kérte Harry erélyesen. Igazság szerint -  bár biztos volt
benne, hogy egy lábujj törésen kívül nem lehet nagyobb baja, pusz, őt igazolta az is, hogy Draconak volt ereje az imént vissza szólni neki - aggódott a fiúért. 

- Mi folyik itt? - vágtatott be McGalagony professzor, aki mint mindig, most is tudta hol van rá szükség. 

Oda sietett az össze sereglet diák csoporthoz, utat vájt magának a sebesültig, majd komoly, erélyes hangon megszólalt:

- Magával meg már megint mi történt? - fordult Draco felé, aki csak fájdalmasan felnyögött válaszul

- Potter! Ne csak ott gubbasszon mellette! Segítse fel, és vigye le a gyengélkedőre! Most azonnal!  - utasította, azzal maga mögött hagyta a diák sereget. 

- Máris, tanárnő! - motyogta a nő után Harry, bár ő maga is tudta, az már nem hallja a válaszát, mivel már rég eltűnt a szemük elől. 

Újra Draco felé fordult. A szíve még a szokásosnál is izgatottabban verdesett a mellkasában, ha arra gondolt, hogy hozzá érhet Malfoy tökéletes, márvány szerű bőréhez, és egyedül ő, a karjaiban tarthatja majd, azt a törékeny kis testét, addig a rövid ideig, amíg lesétál vele a gyengélkedőre. Ilyen esetekben, Harry nagyon lassan tudott sétálni. 

- Jól van, Malfoy... - sóhajtott - most fölsegítelek, te pedig hagyni fogod, világos? - magyarázta Harry, érthetően, és világosan, céltudatos, önbizalom teli hangon, de igazából csak időt akart nyerni saját magának, hátha sikerül újra lenyugtatnia a szív dobbanásait. Attól félt, hogy társa meghallja majd a mellkasából jövő, hangos dobbanásokat, és élete végéig ezzel fogja szekálni, sőt mi több, még meg is undorodik tőle. 

*
De nem volt mitől izgulnia, hiszen a szőke hajúnak is a torkába dobogott a szíve, s az izgalomtól megszólalni se volt ereje. Csendben tűrte, ahogy a griffendéles a hóna alá nyúl, átdobja az egyik kezét a nyaka fölött, majd fölsegíti. 


Égett az arca, izzadt a tenyere - még jobban mint előtte , - de nagyon úgy tűnt, hogy senkinek nem tűnt fel, és egyedül ő éli meg ilyen drámaian az egészet. De neki pillangók röpködtek a hasában, attól hogy Harry hozzáért.  Olyasmit érzett legbelül, amire nem talált szavakat, pont úgy, mint Harry.

- Miért mész ilyen lassan? Ráadásul arra rövidebb lett volna! - bökött a jobbra ágazó folyosó felé, amitől már csak egy folyosónyira volt a gyengélkedő - Szórakozol velem, Potter? - kérdezte vádlóan  a mardekáros, mivel kezdte magát tényleg nyomorultul érezni,  mert hogy, lassan már nem tudta mivel leplezni a zavarát.

*

Harry, nem tudta mit kéne válaszolni. Nem akarta elmondani az igazat, viszont hazudni se szívesen hazudott, ezért inkább hallgatott, remélve, hogy a mardekáros, nem akarja mindenáron hallani a feleletét. Csalódnia kellett.

- Mi az? Nem hallasz, Potter? Hozzád beszélek! - szólt ismét a sápadt arcú, akinek hófehér arca, valamilyen nyilván, már kezd lázasodni is - gondolta, és azon se töprengett, vajon mitől lázasodhatott be ilyen hirtelen.
érdekes módon, furcsa rózsaszín árnyaltatott vett fel. Harry nem töprengett sokat azon, mi a különös változás oka, egyszerűen ráhagyta:

- Bocsánat, csak gondoltam, nem olyan sürgős vissza menni a papír denevérek közé 

- Hát ez igaz - kuncogott fel Malfoy, mintha ezúttal csodálatát fejezte volna ki, a fiú találékonyságáért. Harry vissza mosolygott rá, és örült, amiért végre nevetni látja. Plusz pontnak számított, hogy neki sikerült látszólag jobb kedvre deríteni.

- De veled se szívesebben töltöm az időmet, mint a papír denevérekkel - morogta kritikusan Draco, összetörve ezzel Harry remény kristályait. 

- Ne aggódj...nekem se túlzottan felemelő a te társaságod - vágott vissza Harry, ugyan olyan goromba hangon. 


   Nem sokkal ez után, elértek a gyengélkedőig, amibe viszont egy lélek sem motoszkált. 

- Nincs itt senki... - állapította meg Harry. 

Beljebb bicegett, Malfoyal az oldalán, egyenesen az egyik szabadon lévő betegágyhoz, ahova lassan felcsúsztatta, és lefektette Dracot, aki ekkorra már paradicsom színű arccal tündökölt.

- Malfoy... - suttogta - Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem te lázas vagy - mondta, kezét társa homlokára téve, zafír zöld szemeit, az ég szín kék pillantásokba mélyesztve. Állta a pillantás, nagy nyugalommal tisztázva, hogy a mardekáros most minden hátsó szándék nélkül, csak is őt figyeli. Draco szemei ugyan is, tisztán csillogtak, akár a gyémánt, megbabonázva a griffendélest. 

- Keresek neked egy láz mérőt - jelentette ki, hosszú idő után, amikor úgy érezte, ha még tovább nézi Draco szemeit, képtelen lesz nem megcsókolni őt, ugyan is abban a pillanatban, nem igazán érezte úgy, hogy társa valóban gyűlölné őt. Sőt, kifejezetten úgy érezte - valami számára is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag , - hogy a betegágyon fekvő fiú, pont úgy vonzódik hozzá, mint ahogy ő hozzá. 


Gyorsan előkapott egy láz mérőt, valamelyik fiók aljáról, majd vissza sietett vele szerelméhez, aki ugyan olyan mozdulatlanul hevert az ágyon, mint pár perccel azelőtt. Úgy tűnt, nagyon gondolkodik valamin, de Harry megsaccolni se tudta, mi lehet az, ami így leköti. 

- Nyisd ki a szád! - kérte, a fiú ágya mellet állva, amaz össze rezzent a hangjára, majd mikor sikerült felfognia, hogy ki áll mellette, s azt is sikerült feldolgoznia mit mondott, na meg, hogy egy lázmérőt tart a kezében, grimaszolni kezdett, hogy mit akar tőle  

- Valahogy meg kell mérnem a lázad, szóval... - Draco elkomorodott, és engedelmesen kinyitotta a száját. Hagyta, hogy Harry a szájába tegye a lázmérőt,  egyetlen sző nélkül. Belefáradt a színészkedésbe, és úgy döntött, ha az apja, vagy Voldemort meg is öli érte, vagy ha a Mardekár összes tanulója ujjal mutogat rá majd miatta, vagy ha még inkább megutáltatja magát vele, ő akkor is megfogja most csókolni Harry Pottert. Ha törik, ha szakad.

- Ahogy sejtettem - sóhajtott Harry, a lázmérőt tanulmányozva - Valóban lázad van... - motyogta, de még mielőtt bármi mást mondhatott volna, Malfoy lehúzta magához társa gallérjánál fogva, és megcsókolta.

Furcsa csók volt, azt meg kell hagyni. Félénk, ami túl csordult az óvatosság, és gyengédség színeivel, de ugyanakkor szenvedélyes is, hiszen Draco Malfoy azóta vágyott erre a csókra, mióta be tették a lábukat a Roxfortba. Harry pedig egészen biztosra vette, hogy ez volt eddigi élete legjobb, és legédesebb csókja, de abban is egészen biztos volt,  hogy bármi is lesz ez után, ilyen érzelmekkel teli csókot, soha senkitől nem fog még egyszer kapni,. Hálás volt a fiúnak, amiért engedte, hogy megtapasztalja ezt a - még varázsló világot is - fölül múló érzést. 

De akárhogy is...hosszúra nyúló csók volt. Épp elég hosszú ahoz, hogy Harry észbe kaphasson, és tudtára adhassa a másiknak, hogy nincs ellenére a dolog, sőt kifejezetten élvezi. Lassan vissza csókolt, kezei pedig társa talárja, és az alatta lévő inge alá csusszantak. Malfoy felszisszent, és Harry alsó ajkába harapott amikor megérezte - a testéhez képest - Harry hideg kezeit a bőrén, de nem távolodott el Harry ajkaitól a világért sem.

*
Azt hitte meg fog elégedni Harry egyetlen egy csókjával, de ez már jóval több volt mint egy csók, és még mindig többet akart. Potter valószínűleg valóra is váltotta volna Draco minden kívánságát, akkor, ott a gyengélkedőn, csakhogy akkor belépett a gyengélkedőbe a doktor nő, aki azonnal szét reppentette a két fiatalt
*
Ügyet sem vetett rá, hogy az imént a két fiú egymás ajkain lógva falták egymást. Egyszerűen csak kijelentette, hogy Draconak egy hétig bent kell maradnia megfigyelésre, és csak október 31-én, az ünnepségre térhet vissza újra a diákok közé, addig pedig ne is látogassa senki. 

Az indok szerint, Draconak nem csak a lábujja tört el - amit egy boszorkány könnyedén orvosol - hanem
kimerült, stresszes, és fáradt is, amit nem orvosol semmilyen varázsige, semmilyen bájital, vagy gyógyszer, csak a pihenés. 

Ekkor Harry egy utolsó mosolyt küldve Draco felé, vissza sétált a nagyterembe. Még mindig érezte a
mardekáros fiú csókjának ízét a szájában, és azt kívánta, bár újra élhetné, bárcsak ne zavarta volna meg őket senki abban a pillanatban. Úgy érezte, a szíve menten kiugrik a helyéről a felhőn túli örömtől, és izgatottságról. Még soha életében nem érezte ennyire boldognak magát. 

Gondolatban már elképzelte, hogy ha majd Draco felépül, és kiengedik a gyengélkedőről, éjjelente majd átlógnak egymáshoz, és akkor majd semmi nem fogja meg zavarni őket. Csakhogy... Harry akkor még nem is sejtette, hogy a a dolgok ennél sokkal bonyolultabbak , és semmi sem fog olyan egyszerűen menni, mint az ahogy ő elképzelte.

2014. október 30., csütörtök

~Sorry


 Elnézést, amiért ma nem írtam ide semmit, de a holnapra készülődtem, mivel holnap lesz október 31, ezért szeretnék majd egy kis meglepetéssel szolgálni, megkoronázva ezzel a Halloweent :) Annyit elárulok, hogy egy Harry Potter ficcel készülök, aminek a főszereplője Draco és Harry lesz (mí, meglepő :D ) . Az okosabbak, ebből már leszűrték, hogy SLASH, illetve yaoi veszély várható. Szerintem nem lesz több egy csóknál, viszont lelkizés, annál több lesz benne, előre is sorry, hogy ha nyálas lesz a billentyűzeted :P No, ennyi lettem volna ma ^^

2014. október 29., szerda

The end of time III.



Mire elértünk a kívánt úti célig, már majdnem teljesen elfelejtettem az álmom által okozott lidérceket. Eltűnt magamban érzett reménytelenség, és valami kellemes meleg váltotta fel a helyét. Újra és újra, eszembe jutott Ludwig gyengéd csókja az arcomon. Míg ő oda lépett az árusokhoz, vagy csak ahogy elbambulva sétált mellettem, lehunytam a szemem, és olyankor olyannyira sikerült felidéznem annak a pehely lágy érintésnek az emlékét, hogy szinte éreztem az ajkait az arcomon. A szívemet, valami fura aura lengte körül, még akkor is, amikor elértük Antonio házát.

- Ludwig! Feliciano! - köszönt ránk mosolyogva Antonio, mikor kinyitotta az ajtót, kizökkentve ezzel a gondolataimból. A szokásos kedvességével, és jó kedvével beljebb tessékelt minket, mi pedig illedelmesen beljebb léptünk a házba.

- Hé, Antonio! Minek engedted be a házba, azt a mocskos kolbász zabáló majmot! - morgott Lovino, a spanyol háta mögött, amin a spanyol, csak mosolygott, ahogy mindig is tette, amikor Lovino morogni kezdett, az az, elég sokszor.

- Nyugodj meg, Lovino! - nyugtatgatta, szelíden rámosolyogva, mire a bátyám arcának színe, azonnal valami furcsa árnyalatba szökött át, de ami még ennél is furcsábbnak tűnt, hogy karba tette a kezét, neki dőlt a falnak, szisszent egyet, aztán csöndbe maradt. Spanyolország, egy újabb kedves mosollyal jutalmazta.

- Fejezd már be! Ne mosolyogj így... - mondta, eleinte a szokásos modorával, majd egyre inkább sírossá vállt a hangja, és kérlelőbe fordult.

- Mond csak, Ludwig. Mi járatban erre? Nem az a fajta vagy, aki csak úgy ok nélkül látogat meg másokat - fordult Németország fele, Antonio. Germany arcára néztem. Én magam sem tudtam pontosan, miért is vagyunk itt, ezért kíváncsi voltam a válaszra.

- Pedig semmi különösebb okom nincsen rá - szólt egy kis idő után Ludwig - Eredetileg Roderichez
készültünk, csak tettünk egy kis kitérőt - sóhajtott Ludwig, Antonio pedig úgy nézett rá, mint aki nem érti a nyelvét. Kis kitérőt, amikor Spanyolország, teljesen az ellenkező irányba van Ausztriával szembe.

- Bocsáss meg, Antonio, de nem engednél nekem egy pohár hideg vizet? Szomjan halok. - kérte Ludwig, mint aki tényleg menten szomjan hal. Antonio elindult, intve Ludwignak hogy kövesse, a német pedig engedelmeskedett.

- Pics@ba! Hülye, Németország! - sziszegte Lovino, miközben figyelte, ahogy Ludwig és Antonio eltűnnek a szemünk elől. Miután már végképp nem látott belőlük semmit, és a reményt is elveztette, hogy még egy utolsó lopott pillantást vethet Antoniora, elindult a konyhával ellentétes folyosón balra, amerre a szobája vezetett. Csendes léptekkel követtem őt. Igaz, hogy álom, most már tényeg nem tűnt másnak, mint egyszerű álomnak, még is tudni szerettem volna, ő is álmodott e korábban ehez hasonlókat. Most ugyanis, elég valószínűnek tartottam, a korábbi feltételezésemet, hogy az ilyen álmok miatt vállt olyan komorrá, amilyen most is.

- Mit akarsz már? - kérdezte, ledobva magát az egy személyes ágyára, ami a falnak tolva, rajta egy zöld takaróval, és egy puhának tűnő, fehér párnával várta tulajdonosát.

- Onii-chan... - kezdtem lassan. Elpróbálgattam magamban a szavakat, újra és újra, de valahogy nem tűntek túl hangzatosnak. Lovinoval nehéz volt szót érteni, még Ludwignál is nehezebb, ezért igyekeztem minden szavamat jól megrágni, hogy biztosan megértse, amit most mondani akartam. Ezt most nem akartam elrontani.

- A francba is! Nyögd már ki végre hogy mit akarsz! - förmedt rám, mikor már jó ideje néma csöndben álltam előtte, a megvilágosodásra várva. Összerezzentem, a még magához képest is durva hangjára.

- Ne haragudj, Onii-chan... - motyogtam. Lassan az ágyhoz sétáltam, majd ledobtam magam mellé. A homlokát ráncolta, nem tetszését kifejezve, de nem szólat meg, ezért maradtam.

- Csak...olyan nehéz megfogalmazni...

- Mond már! - erősködött, tudtomra adva, ha nem mondom gyorsan, nem lesz hajlandó időt áldozni a bolondságaimra.

- Hm...mond csak, Onii-chan...te szoktál rosszat álmodni? - kérdeztem, komoly arccal, az órám szíját babrálva. Lovino felnevetett.

- Már hogy ne szoktam volna. Múltkor is azt álmodtam, hogy tea fejű angolok elől futok, amiknek rohadt büdös szaga volt - megráztam a fejem.

- Nem, én nem ilyen rémálmokra gondoltam. Hanem valami olyasmire, hogy mindenki meghal körülötted, és egyedül te maradsz állva. - motyogtam. Az álom kezdett magába olvasztani, felemésztve a pillangókat a gyomromban. Lovino csöndben maradt, ezúttal úgy tűnt, sikerült felkeltenem az érdeklődését. Bár folyton bunkózott velem, és Ludwiggal is, tudtam, hogy a szíve mélyén jó testvér módjára szeret, ezért hát folytattam.

- Én mostanában, minden éjjel ezt álmodom. - egy levegő vételnyi szünetet tartottam - A kezeimhez vér tapadt, a kezemben fogom Ludwig halott testét, miközben mindenki másnak is kialszik a fény a szeméből, rajtam kívül. - párássá vállt szemmel, Romano felé pillantottam - Látom ahogy meghal, Lovino...látom a harcot a szemében, amit mind hiába vív saját magával szemben, és én nem tudok mást tenni, mint a nevét suttogni - nem kellet mondanom a nevét, hogy tudja kiről beszélek. Nyilvánvaló, hogy az én szememben, ő ér a legtöbbet. Lovino, tudta, pontosan tudta, hogy, hogy reagál a testem Ludwig minden egyes érintésére, mégis tartotta a száját.

- Az a mocskos krumplizabáló tehet róla! Teljesen megfertőzte az agyadat, azért álmodsz most ilyen marhaságokat! - kiabált Lovino, felháborodottan, épp mikor Ludwig megjelent az ajtófélfánál.

- Mi a... - motyogta, a háta mögé szorított Spanyolországgal, aki szólni sem tudott, csak tátva maradt szájjal figyelte az eseményeket.

Romano pillanatok alatt Germany előtt termett, majd erősen magához húzta a gallérjánál fogva.

- Milyen szereket adsz neki, ha? Óbium? Vagy valami egyéb? - morogta az arcába - Nem tudom, milyen hülyeséggel tömöd tele a fejét, de figyelmeztetlek; ha bármi baja lesz, ki csinállak haver!

- Lovino! - mordult rá, Antonio, véget vetve a tébolynak. Romano elégedetlenkedve elengedte Németországot, aki értetlenül figyelte tovább.

- Hé! - szólaltam meg, halk, visszafogott hangon, még mindig az ágyon ülve - Ha nem lenne túl nagy baj, ma szívesen aludnék nálatok.... - motyogtam, lehajtott fejjel. Már rég óta, nem aludtam senki másnál, Németországon kívül.

Ha mellette lehettem, mindig olyan érzést keltett, mintha egy védőburokban élnék, ahol soha nem esik az eső. De mostanában, ebben a burokban, egyre többet esik az eső. Arra gondoltam, talán ha nem Németország ölelő karjaiban emészt magában az álom, akkor talán a rémálmaim is abba maradnak majd. Halvány, aprókat pislogó remény sugár, - én is tudom, - ami valószínűleg, holnap reggel, el is veszíti majd a fényét, de mégis....hátha...mégis...

- Bocsáss meg, Ludwig... - suttogtam. Az arcára ki ült valami számomra, megfejthetetlen, bonyolult érzelem, amiből egyedül annyit olvastam ki, hogy nem érinti túl jól, a dolog. De emögött, sokkal bensőségesebb érzelmek lapultak, amiket szerettem volna lefordítani, megfejteni, de képtelen voltam rá. Mindenesetre, az én szívem is összeszorult, amikor az arcára néztem.



2014. október 28., kedd

The end of time II.


Minden olyan homályos. Semmit sem értek, és nem látom az alagút végét. Miért vannak ilyen álmaim? Miért ilyen élethűek? S miért álmodom folyton ugyan azt?

Értelmetlen, összefüggéstelen gondolatok....nem tudok másra gondolni, minthogy valami köze lehet az órához. Egészen addig, amíg meg nem találtam, minden rendben ment. Nem voltak rémálmaim, csak nyugodtan evett magába az álom Németország testének közelében. Mostanában, viszont ez az egész olyan aggasztó. Az álmaim kezdenek beleivódni a mindennapjaimba; egy másik Italyt faragnak belőlem. Talán a bátyám is valami ilyesmi miatt lett olyan komoly? Ha igen, akkor ez teljesen normális. De nem. Kötve hiszem, hogy Lovino ezért lenne olyan amilyen. Sokkal inkább valószínűbb az a feltevés, hogy én kezdek megbolondulni. Csak hogy...emiatt az egész miatt hazudnom kell. Hazudnom kell Ludwignak, és mosolyt kell színlelnem az arcomra. Kiborít, hogy nem tudok olyan könnyedén mosolyogni rá, ahogy mindig is szoktam. De nem ez a legrosszabb. Ha nem hogy nem lehet átverni. Az álarcom mögé lát, és végül sosem tudom eltitkolni előle hogy épp min jár az eszem. Pedig én mindig mosolyogni akarok ha ránézek, hogy ő is mosolyogjon rám néha egy-szer kétszer. De...ha ránézek, csak az álmom jut eszembe. Magam előtt látom a képet, ahogy elvérzik, ahogy még az utolsókat is kilélegzi, aztán ahogy a szemébe kihunynak a fények, ahogy a könnycsepp végig gördül az arcán, majd ahogy megadja magát a halálnak.

- Hé, Feliciano! Minden rendben? - kérdezett rám Ludwig aggódva. Felé kaptam a fejem. Kicsit elbambultam.

Egy hosszú, macska köves úton sétáltunk, aminek a két oldalán, sárgás falú házak sorakoztak, az ablakukból pedig különböző színű, csoda szép muskátlik lógatták a fejüket. A házak előtt pedig árusok. A legtöbbjük gyümölcsöket és zöldségeket szándékozott eladni, de voltak olyanok is, akik ruhákat próbáltak értékesíteni. Máskor valószínűleg ujjongva rohangáltam volna oda egyesével mindegyikhez, és könyörögtem volna Ludwignak, hogy vegye meg nekem azt, vagy azt. De most nem akartam semmit. Nem akartam hogy vegyen nekem valamit. Nem akartam hogy főzzön pastat, nem akartam hogy kösse meg a cipőfűzőm, vagy hogy védjen meg az angoloktól. Csak azt akartam hogy éljen. Nem kell többet megvédenie, nem kell többet veszélybe sodornia magát miattam; csak éljen...

- Feliciano... - suttogta ismét, miután újra előre hajtottam a fejem. Lassan megfogtam a kezét, miközben még
mindig lehajtott fejjel sétáltam. A szememre - mint általában minden más érzelmem is , - kiültek a bennem lakó érzelmek; aggódás, reménytelenség, kétségbeesettség.

- Jól vagyok....Semmi bajom - motyogtam. Ennél átlátszóbb már nem is lehettem volna.

- Még mindig az álom aggaszt, ugye? - olyan vagyok előtte mint egy nyitott könyv. Nem kell mondanom ahoz, hogy tudja minden egyes gondolatom. Könnyezni kezdett a szemem - megint beugrott az a szörnyű kép - a jobb kézfejemmel töröltem le a pár szem könnycseppemet. Ludwig egy nagyot sóhajtott.

- Megmondtam, hogy nem kell semmitől félned amíg én itt vagyok - motyogta, egészen halkan, és mintha kicsit belepirult volna a szavaiba. Egy pillanatra pillangók röpködtek a hasamba, de aztán a mondtad koncentrálódott a figyelmem.

- Nem! Nem, Ludwig! - ráztam meg a fejem. Többet már nem... - Ne védj meg engem! - elé vágva, a mellkasánál fogva, távolságot ékeltem kettőnk közé. - Ne védj meg többet!

- Italy... - suttogta. Úgy tűnt, nem igazán érti miről beszélek, de nem akartam neki elmagyarázni. Elmagyarázni neki, hogy nélküle semmit sem érek, hogy semmit sem ér nélküle a létezésem, olyasmi volt, amit nem tudtam hogy kell megfelelőn szavakba önteni úgy hogy komolyan is vegye. - Miket beszélsz?! Hiszen egyedül még a cipődet sem tudod megkötni! - ez sajnos igaz. Behajtottam a karomat, kicsit közelebb került ez álltal.

- Tudom. - motyogtam. A sírás fojtogatta a bensőmet. Mit mondjak? Mit mondhatnék... - Verzeihen Sie mir*... - suttogtam, a mellkasának hajtva a fejem. - De akkor sem akarom, hogy miattam sodord veszélybe magad... -Luwdig ismét sóhajtott egy nagyot.

- Ne aggódj már értem folyton...Semmi bajom nem lesz, hidd el! - finoman magához húzott a derekamnál fogva, én pedig nem bírtam tovább, ismét sírni kezdtem. Igaz hogy már tömérdekszer látott sírni, de nem ugyan olyan ezért sírni, mert nem tudod befűzni, vagy megkötni a cipőfűződet, meg azért sírni, mert attól félsz, hogy életed legfontosabb személye, egy nap, majd nem lesz majd ott melletted. Ez sokkal...érzelem telibb. Sokkal...valóságosabb.

Az árusok elcsöndesültek körülöttünk, a lépések zaja halkabbá, és lassabbá vállt, ami annak bizonysága volt, hogy sikerült magunkra vonnunk a tömeg figyelmét. Bár volt nagyobb bajom is, és nem is érdekelt, képzeltem Ludwigot mennyire zavarhatja a szituáció. Szerettem volna még kicsit az ölelésébe maradni, mint egy madár, aki megbúvik a karjai közt az eső elől, de tekintve az előbbire, inkább lassan elhúzódtam tőle, és lassan törölgetni kezdtem arcomról a könnyeket, amikor hirtelen, egy újabb sóhajt hallottam. Felé fordítottam a tekintetem, mire ő felém hajolt, és egy finoman megcsókolta az arcomat, majd aztán, nagyon lassan távolodtak el az ajkai az arcomtól.

A légzésem kihagyott, és nagyon úgy éreztem, mintha a szívem is megállt volna egy pillanatra. Bizsergett, és vibrált a helye, ahol az ajka az arcomhoz ért. A könnyeim elapadtak, és nem éreztem mást, mint a mellkasomból jövő egyenletes szívdobbanásokat.

Ritka alkalmak voltak azok, amikor Ludwig bármikor megölelt volna, vagy hogy hagyta, hogy magamhoz öleljem. Még ritkább volt, hogy ilyeneket csinált. Egészen pontosan...még egyszer sem volt hogy....akár csak egy puszit is kaptam volna tőle.

Az arcára néztem, ami ezúttal nem enyhe rózsaszín árnyalatot kapott: ez konkrétan piros volt. Nagyon piros. S én is belepirultam. Ha ilyen arcot vág, az azt jelenti, hogy ugyan úgy pillangók röpködnek a hasába mint ahogy most nekem...



2014. október 27., hétfő

The end of time I.


A The end of Time, egy anime fanfiction. Nem sok köze van az anime alaptörténetéhez, főleg, hogy lényegében, az alap animének, nincs is története, csak epizódokból áll. Az anime címe, ami ihlette, nem más mint a Hetalia c. híressé vállt anime, aminek különlegessége, hogy országok a főszereplői. A The end of time, igazi ihletője, mégis inkább, egy, az ehez az animéhez készült játékról készül képek; a Hetaoni képek, amv, és mad videók. A történet, s az anime, szinte egyetlen egy pontos sem kapcsolódik össze, így az olvashatja nyugodt szívvel, aki nem látta, nem szereti az animét/animéket. Amire viszont már muszáj felhívnom mindenki becses figyelmét, hogy a story nem feltett szándéka, kihagyni a történetből, a szívet melengető yaoi (Boy's Love) pillanatokat, annak ellenére, hogy nem a yaoi kapja a főhangsúlyt a storyba, ez amolyan kis fűszerként szolgál csak :P Na, de eleget beszéltem már, inkább kezdjünk neki az olvasásnak: 






Körülöttem mindenütt sötétség. Nem látok semmi mást, mintha végeláthatatlan semmiséget, a sötétséget, ami mindenkit magába olvaszt. Hiába forgatom körbe a fejem: egyedül vagyok. Nem haltam meg. De talán mindenki más meghalt körülöttem. Félek. Rossz előérzetem van, túl nagy a sötétség. Félek, hogy felfal, és magába fogad.

- Ludwig... - suttogtam segélykérőn, s kétségbeesetten, abban reménykedve, meghallja a hangom, és megment, ahogy mindig szokott. Ahogy mindig teszi. S akkor, hirtelen megpillantom az előttem fekvő, vérző német haldokló testét.

Hátra lépek egy lépés ijedtemben. Ez nem lehet...nem lehet ő! De...de ő az.
A szemembe könnyek szöknek, sírni kezdtek, míg az utolsókat is kilélegzi magából. Az egész teste vérben fürdik, a mellkasán ért kés, vagy kard szúrás miatt. A tenyerembe temetem az arcom.

Nem akarom, nem akarom ezt látni. Ludwig...ki tette ezt veled? Ludwig... - próbálom ne törölni az arcomról a könnycseppeket, de nem sikerül. Újra testre nézek, nem hiszem el hogy ez a valóság. Németország...ő nem, ő nem halhat meg!

De a test még mindig ott van, hanyatt fekve. Az arca még mindig a reménytelenséget sugározza, mintha búcsúzna az élettől. Lélegzik. De már igen aprókat, éppen hogy csak szuszog, küzd az életéért, mint mindenért, mint egy igazi katona; nem adja fel, nem adja még most se, amikor már látja záródni az ajtókat.

Gyorsan odafutok hozzá, magamhoz ölelem, a nevét suttogom, miközben hangosan sírok, a fekete homályban.

- Tarts ki! Ne hagyj el, ne halj meg, Ludwig! Ígérem ezentúl jó leszek, soha többet nem gyártok fehér zászlót, soha többet nem eszek pastat, mindig elpakolok magam után, s még az angolokat is legyőzőm, csak kérlek ne hagyj el... - sírom kétségbeesetten, mire félig holt szeméből, kigördül egy könnycsepp, - az első, s utolsó, amit a szeméből látok lefolyni - le az arcán, a kezemre, aztán lágyan lehunyja szemeit, és többet nem nyitja ki.

- Germany... - suttogom, amolyan búcsúképp, vagy talán reményként, hogy mégis feltámad, valami természetfeletti erővel, de nem...meghalt, s én nem tudtam mit tenni, nem tudtam megvédeni, nem tudtam segíteni. Haszontalan voltam, mint mindig. Hogy jutok ki innen? Hogy menekülök meg a tébolytól, ha ő nincs velem? Ha ő nincs mellettem? Ha meghalt, nekem se szabadna élnem. - Germany... - suttogtam újra, sokkal visszafogottabb hangon, mivel a könnyeim meggátoltak a szabad beszédbe. Fojtogattak. Az érzéseim, a könnyeim, a fájdalom, mint a torkomat, és a szívemet mardosták.

Térdre ültem, elhatároztam, egy tapotatt sem teszek innen. Még egyszer körbe néztem, síró szemekkel, hátha van itt valaki, akitől segítséget kérhetek, de csak holttesteket láttam magam körül. Mint az óra számjegyei:: 1,2,3,4,5,6,7,8,9,10,11,12. Mind ott voltak. Egymást mellet feküdtek, kivérezve, élettelenül. Nálunk zárult be a kör, a 12-esnél. Ott feküdt Németország, az óra 12 számjegyénél. Nála kezdőtőt, és ért véget minden.  Balra néztem, Arthur holtteste - a 8 -nál - ugyan úgy kivérezve. A feje betörve, a mellkasa megszúrva.

A sírásom, s kétségbeesésem erősödött. Jobbra néztem. A könnyeim elhomályosították a látásom, de tisztán kivettem a fekete, szolid férfi alakját: Kiku. Erősen lehunytam a szemem.

- Miért...? - remegett a hangom, s az egész testem. Féltem. - Miért kell mindenkinek meghalnia? - egyre erősödött a sírásom, a mellkasomban a szívem a félelem, s fájdalom hatására, gyorsabb, vadabb kalapálásba kezdett. Odatettem a kezem, s erősen megszorítottam a fölsőmet, kitöltve rajta a fájdalmamat. Csak ezt éreztem...a téboly tüzét, a fájdalom vörös mélységét, az emésztő tűzet, ami az egész lényemet elnyelte ebbe a pillanatban.

Felálltam, a kör közepére álltam - mint az óra mutatója , - körbe néztem, s összerogytam a látványtól, mikor végig néztem a bűvös körön. Vérrel felírt számok, ahol emberek fekszenek.

Austria - I. - Japan - II. - Spain - III. - China - V. - Russia - VI. - France - VII. - England - VIII. - America - IX. - Kanada - X. - Prussia - XI. - Germany - XII.

Így következtek szépen egymás után, az egymás mellé - vérrel - írott római számok, és a holtan fekvő emberi testek, amik hanyatt fekve feküdtek a számaikon. Egyikbe sem volt már lélek, már egyik se mozgott, már egyik sem nevetett. A cinikus angol, a hamburger zabáló amerikai, a perverz franciai,az megfontolt japán...mind egy helyen feküdtek.

A térdemre esve, temettem újra az arcom a tenyerem árnyékába. S mikor újra földre tettem, hogy felnézzek, a kezem, egy kés, vagy kard markolatát érezte maga alatt. Magam mellé néztem. A kezembe egy kést tartottam, aminek a hegyéről, vér csöppök csöppentek le a földre. S az én kezembe volt. A másik kezemre néztem, ami pedig úszott a vérben. Németországra néztem, de a nyaka, ahol magamhoz öleltem, nem volt véres.

Én...öltem meg őket? - tettem fel magamban a kérdést, amire magam is tudtam a választ. Egyértelmű volt. Én öltem meg Németországot, Japánt, és mindenki mást is.

Kezemet a jég hideg talajra tettem, és csak hangosan bőgtem. Azt akartam hogy újra éljenek, hogy újra lélegezzenek, hogy Ludwig újra leszidjon, hogy újra félhessek az angoloktól...

- Ez csak egy álom! Egy rossz álom! - üvöltöttem, a fejemet rázva - Ludwig, segíts, könyörgöm...- suttogtam segély kérően, minthogy egy fuldokló mondja az utolsó szavait - Ludwig! Ments meg! - üvöltöttem, hogy az egész tér belerezgett, én epdig az ágyamon ülve ébredtem.

Németország kétségbeesetten rázta a vállamat, majd mikor látta hogy vissza térd a szemeimbe az élet, abba hagyta, és csak aggodalmas szemekkel figyelt. Még sosem láttam ilyen aggodalmasan, s kétségbeesetten nézni. De nem számított hogy néz. Az se számított volna, ha ad egy taslit, vagy kidob. Csak az számított hogy él, és lélegzik. Annyira boldog voltam, hogy újra életemben láthatom, hogy könnyes lett a szemem, s nem bírtam sírás nélkül. Halk, csendes sírás volt.

- Italy... - suttogta halkan Németország, ugyan azon az aggódó hangon, mint amit a szemei is sugároztak. Mint valami villám csapás, hasított belém. Csak egy rémálom volt...él...Germany, él, s hozzám beszél! Nem öltem meg őt! Nem öltem meg senkit!

- Ludwig... - megmentett. Megint segített rajtam, mindig segít rajtam. A nyakába ugrottam, s immáron hangot adtam asírásomnak. Úgy bőgtem, ahogy mindig is szoktam, habár ezek nem a félem, vagy a fájdalom könnyei voltak. Ezek voltak a megkönnyebbülésem, a szeretetem, s az örömöm jelei.

Egy kis időbe telt, míg teljesen megnyugodtam. Ludwig nem lökött el mint máskor, hagyta hogy kisírjam magam a vállán, s én sírtam is. Amennyire csak tudtam. Amikor aztán már teljesen kiürültek a könnycsatornáim, a konyhába vezetett. Leültetett a konyhában lévő fa asztal elé, a víz csaphoz lépett, engedett nekem egy pohár vizet, amit aztán kedvesen a kezembe adott. Még mindig aggódott, s utáltam hogy aggódnia kell értem.

- Semmi bajom, tényleg! Csak rosszat álmodtam! - mosolyogtam, mire ő leült elém, az asztal másik végére. Nem csak egyszerű álom volt. Legalábbis...nyomasztóbb volt egyszeri rémálomnál. Azóta van ez, mióta megtaláltam azt az órát. Németországgal sétálgattam valahol - már azt se tudom hol , - mikor rátaláltam. Vihar volt, épp menedéket kerestünk, amikor mellém csapott egy villám. Akkor vettem észre a földön heverő aranyozott karórát, ami túl élte a villám csapást. Felvettem a földről, s vidáman újságoltam Németországnak, aki még rám is szólt, hogy ne az ilyesfajta gyerekes dolgokkal törődjek, hanem szedjem a lábam, mert már így is le vagyok maradva. Feltettem a kezemre, és már futottam is utána. Ez kb. úgy hete történt. Azóta minden éjjel ugyanezt álmodom. Mostanában már alig merek lefeküdni, mert félek az álmoktól. Az álom elől nem tudok elszaladni, s ez a legkétségbeejtőbb az egészbe.

- Italy... - suttogta újra Ludwig, amikor látta, hogy hozzá sem nyúlok a vízhez, csak lehajtott fejjel ülök az asztalnál.

- Áhw, tényleg semmi baj! Jól vagyok! - legyeztem, mosolyt színlelve.

- Csinálok neked tésztát, majd attól megnyugszol! - ajánlotta fel, és már a szekrényhez is lépett, hogy kivegye a benne lévő tésztás zacskót. Mindig azt mondta, hogy sosem ehet nála pastat, meg hogy ne egyek annyit, mert megfekszi a gyomrom, és hasonlók, és most ő ajánlja fel nekem. Nála azt hiszem, ez az aggódás felső fokon.

- Nem kell... - húztam magam felé a kezénél fogva - Nem vagyok éhes, és gusztusom sincsen hozzá - mondtam lehajtott, elfordított fejjel

- Jézusom, mi a baj Italy?

- Mondtam...csak rosszat álmodtam. - könnyek szöktek a szemembe, amiket nem akartam leengedni az arcomra.Most először színészkedek előtte. Úgy látszik, nem vagyok valami jó ebben.

- Már vagy egy hete ilyen vagy. Mi van veled? Aggódom. - felé kaptam a fejem. Az arcára egy kis pír szökött, így az enyémre is. Aggódik? Hát valóban? S ez a sok kérdés, az jelentené, hogy törődik velem, és tényleg érdekli mi van velem?

- Minden éjjel, mióta azt az órát találtam, azt álmodom, hogy mindenki meghal körülöttem. Köztük te is, az én kezemhez, s arcomhoz pedig vér tapadt, a jobb karomban pedig, egy éles kés van, aminek a széléről szintén vér csöpög. - lehunytam a szememet, s hagytam végig gördülni a könnycseppet az arcomon -  Látom ahogy meghalsz, ahogy szenvedsz, ahogy küzdesz, s nem tudok rajtad segíteni - megráztam a fejem - hiába akarok, nem tudok tenni semmit sem. Nem akarom hogy meghalj! - finoman átölelt, és gyengéden megpuszilta a fejem búbját - Félek, hogy egyszer ha felkelek, az álom valósággá válik

- Nem fog, megígérem! - mosolygott rám nyugtatóan Germany, letörölve az arcomról a könnyeket - Nyugodj meg, rendben? - bólintottam, megittam a vizet, azzal vissza sétáltunk aludni. Erősen fogtam Ludwig kezét, és mikor befeküdtünk az ágyba, akkor is szorosan öleltem magamhoz, amit ő kivételesen egy szó nélkül tűrt, sőt még simogatta is a kézfejemet, amíg el nem nyomta az álom. De én képtelen voltam aludni.


2014. október 25., szombat

Welcome My World!

Üdv, vándor!
Az én nevem Saver. Ez pedig a blogom, az én általam alkotott storyknak lesz kinevezve. Sokadik ilyen blogom ez már, de ennek most szeretnék megint, valami új funkciót adni. Szeretném, ha az iteni történetek, folyamatosan frissülnének, illetve, mindegyik történethez, ami ezen a blogon megjelen, mellékelek az első részhez, egy kisebb előzetes videót, plusz openinget, és endinget, ami annyit tesz, hogy egy nyitó és záró videót, hogy keretbe foglaljam a történetet, a story mellé pedig képeket beszúrni, valamit, szereplő leírásokat is írni egyesk történetekhez, egyes részek végére. Szóval, szeretném komolyan venni. 

Igyekszek majd úgy tenni, mintha nem csak egy hobbi blog lenne, hanem halálosan komoly, úgy hogy ezt vegyétek majd figyelembe, minden egyes pontnál, veszőnél, szónál, és mondatnál. Ennek megfelelőn, szeretnék rengeteg kritikát kapni, hogy fejlődni tudjak. Valamit,szeretnék természetesen, sok sok rajongót, akik olvasás közben, nem gondolnak a sok felesleges problémájukra :) 

Amit hajlamos vagyok, hibaként ejteni - s lehet, hogy már tapasztaltad is , - az a helyesírás. Nyilván nem csak ez, de természetesen ez a legszembetűnőbb, s mindenek felett legidegesítőbb hibám. Sokszor megkaptam már, és tudom, tudom, igyekszek is javítani, eme idegesítő szokásomon, de ahogy mondani szokás; "ebből nem lesz szalonna" avagy "a vér nem válik vízzé". 

Hát ennyi lettem volna. Köszönöm hogy időt szakítottál rám, s kellemes olvasást kívánok, remélem örömödet leled majd a honlapon :)