The end of time III.

Mire elértünk a kívánt úti célig, már majdnem teljesen elfelejtettem az álmom által okozott lidérceket. Eltűnt magamban érzett reménytelenség, és valami kellemes meleg váltotta fel a helyét. Újra és újra, eszembe jutott Ludwig gyengéd csókja az arcomon. Míg ő oda lépett az árusokhoz, vagy csak ahogy elbambulva sétált mellettem, lehunytam a szemem, és olyankor olyannyira sikerült felidéznem annak a pehely lágy érintésnek az emlékét, hogy szinte éreztem az ajkait az arcomon. A szívemet, valami fura aura lengte körül, még akkor is, amikor elértük Antonio házát.

- Ludwig! Feliciano! - köszönt ránk mosolyogva Antonio, mikor kinyitotta az ajtót, kizökkentve ezzel a gondolataimból. A szokásos kedvességével, és jó kedvével beljebb tessékelt minket, mi pedig illedelmesen beljebb léptünk a házba.

- Hé, Antonio! Minek engedted be a házba, azt a mocskos kolbász zabáló majmot! - morgott Lovino, a spanyol háta mögött, amin a spanyol, csak mosolygott, ahogy mindig is tette, amikor Lovino morogni kezdett, az az, elég sokszor.

- Nyugodj meg, Lovino! - nyugtatgatta, szelíden rámosolyogva, mire a bátyám arcának színe, azonnal valami furcsa árnyalatba szökött át, de ami még ennél is furcsábbnak tűnt, hogy karba tette a kezét, neki dőlt a falnak, szisszent egyet, aztán csöndbe maradt. Spanyolország, egy újabb kedves mosollyal jutalmazta.

- Fejezd már be! Ne mosolyogj így... - mondta, eleinte a szokásos modorával, majd egyre inkább sírossá vállt a hangja, és kérlelőbe fordult.

- Mond csak, Ludwig. Mi járatban erre? Nem az a fajta vagy, aki csak úgy ok nélkül látogat meg másokat - fordult Németország fele, Antonio. Germany arcára néztem. Én magam sem tudtam pontosan, miért is vagyunk itt, ezért kíváncsi voltam a válaszra.

- Pedig semmi különösebb okom nincsen rá - szólt egy kis idő után Ludwig - Eredetileg Roderichez
készültünk, csak tettünk egy kis kitérőt - sóhajtott Ludwig, Antonio pedig úgy nézett rá, mint aki nem érti a nyelvét. Kis kitérőt, amikor Spanyolország, teljesen az ellenkező irányba van Ausztriával szembe.

- Bocsáss meg, Antonio, de nem engednél nekem egy pohár hideg vizet? Szomjan halok. - kérte Ludwig, mint aki tényleg menten szomjan hal. Antonio elindult, intve Ludwignak hogy kövesse, a német pedig engedelmeskedett.

- Pics@ba! Hülye, Németország! - sziszegte Lovino, miközben figyelte, ahogy Ludwig és Antonio eltűnnek a szemünk elől. Miután már végképp nem látott belőlük semmit, és a reményt is elveztette, hogy még egy utolsó lopott pillantást vethet Antoniora, elindult a konyhával ellentétes folyosón balra, amerre a szobája vezetett. Csendes léptekkel követtem őt. Igaz, hogy álom, most már tényeg nem tűnt másnak, mint egyszerű álomnak, még is tudni szerettem volna, ő is álmodott e korábban ehez hasonlókat. Most ugyanis, elég valószínűnek tartottam, a korábbi feltételezésemet, hogy az ilyen álmok miatt vállt olyan komorrá, amilyen most is.

- Mit akarsz már? - kérdezte, ledobva magát az egy személyes ágyára, ami a falnak tolva, rajta egy zöld takaróval, és egy puhának tűnő, fehér párnával várta tulajdonosát.

- Onii-chan... - kezdtem lassan. Elpróbálgattam magamban a szavakat, újra és újra, de valahogy nem tűntek túl hangzatosnak. Lovinoval nehéz volt szót érteni, még Ludwignál is nehezebb, ezért igyekeztem minden szavamat jól megrágni, hogy biztosan megértse, amit most mondani akartam. Ezt most nem akartam elrontani.

- A francba is! Nyögd már ki végre hogy mit akarsz! - förmedt rám, mikor már jó ideje néma csöndben álltam előtte, a megvilágosodásra várva. Összerezzentem, a még magához képest is durva hangjára.

- Ne haragudj, Onii-chan... - motyogtam. Lassan az ágyhoz sétáltam, majd ledobtam magam mellé. A homlokát ráncolta, nem tetszését kifejezve, de nem szólat meg, ezért maradtam.

- Csak...olyan nehéz megfogalmazni...

- Mond már! - erősködött, tudtomra adva, ha nem mondom gyorsan, nem lesz hajlandó időt áldozni a bolondságaimra.

- Hm...mond csak, Onii-chan...te szoktál rosszat álmodni? - kérdeztem, komoly arccal, az órám szíját babrálva. Lovino felnevetett.

- Már hogy ne szoktam volna. Múltkor is azt álmodtam, hogy tea fejű angolok elől futok, amiknek rohadt büdös szaga volt - megráztam a fejem.

- Nem, én nem ilyen rémálmokra gondoltam. Hanem valami olyasmire, hogy mindenki meghal körülötted, és egyedül te maradsz állva. - motyogtam. Az álom kezdett magába olvasztani, felemésztve a pillangókat a gyomromban. Lovino csöndben maradt, ezúttal úgy tűnt, sikerült felkeltenem az érdeklődését. Bár folyton bunkózott velem, és Ludwiggal is, tudtam, hogy a szíve mélyén jó testvér módjára szeret, ezért hát folytattam.

- Én mostanában, minden éjjel ezt álmodom. - egy levegő vételnyi szünetet tartottam - A kezeimhez vér tapadt, a kezemben fogom Ludwig halott testét, miközben mindenki másnak is kialszik a fény a szeméből, rajtam kívül. - párássá vállt szemmel, Romano felé pillantottam - Látom ahogy meghal, Lovino...látom a harcot a szemében, amit mind hiába vív saját magával szemben, és én nem tudok mást tenni, mint a nevét suttogni - nem kellet mondanom a nevét, hogy tudja kiről beszélek. Nyilvánvaló, hogy az én szememben, ő ér a legtöbbet. Lovino, tudta, pontosan tudta, hogy, hogy reagál a testem Ludwig minden egyes érintésére, mégis tartotta a száját.

- Az a mocskos krumplizabáló tehet róla! Teljesen megfertőzte az agyadat, azért álmodsz most ilyen marhaságokat! - kiabált Lovino, felháborodottan, épp mikor Ludwig megjelent az ajtófélfánál.

- Mi a... - motyogta, a háta mögé szorított Spanyolországgal, aki szólni sem tudott, csak tátva maradt szájjal figyelte az eseményeket.

Romano pillanatok alatt Germany előtt termett, majd erősen magához húzta a gallérjánál fogva.

- Milyen szereket adsz neki, ha? Óbium? Vagy valami egyéb? - morogta az arcába - Nem tudom, milyen hülyeséggel tömöd tele a fejét, de figyelmeztetlek; ha bármi baja lesz, ki csinállak haver!

- Lovino! - mordult rá, Antonio, véget vetve a tébolynak. Romano elégedetlenkedve elengedte Németországot, aki értetlenül figyelte tovább.

- Hé! - szólaltam meg, halk, visszafogott hangon, még mindig az ágyon ülve - Ha nem lenne túl nagy baj, ma szívesen aludnék nálatok.... - motyogtam, lehajtott fejjel. Már rég óta, nem aludtam senki másnál, Németországon kívül.

Ha mellette lehettem, mindig olyan érzést keltett, mintha egy védőburokban élnék, ahol soha nem esik az eső. De mostanában, ebben a burokban, egyre többet esik az eső. Arra gondoltam, talán ha nem Németország ölelő karjaiban emészt magában az álom, akkor talán a rémálmaim is abba maradnak majd. Halvány, aprókat pislogó remény sugár, - én is tudom, - ami valószínűleg, holnap reggel, el is veszíti majd a fényét, de mégis....hátha...mégis...

- Bocsáss meg, Ludwig... - suttogtam. Az arcára ki ült valami számomra, megfejthetetlen, bonyolult érzelem, amiből egyedül annyit olvastam ki, hogy nem érinti túl jól, a dolog. De emögött, sokkal bensőségesebb érzelmek lapultak, amiket szerettem volna lefordítani, megfejteni, de képtelen voltam rá. Mindenesetre, az én szívem is összeszorult, amikor az arcára néztem.