Romeo and Romeo 第1章

 Nooko Tetsuo

Az unalmas mindennapok formálják az életemet. Elmegyek az egyetemre, ahol rendszerint, egyedül az alvás tudományomat sikerül fejlesztenem. Szünetben beszélgetek a barátimmal, nevetgélünk, s úgy teszünk, mintha az életünk teljesen normális lenne. Utána pedig, mikor elhagyom az egyetem épületét, haza megyek.

Nem messze lakok az egyetemről, éppen csak három utcányira, egy virág bolt mellett, ahonnan kora reggel, mindig csodálatos virág illat ébreszt. A házam másik oldalán pedig, egy jó kora cseresznyefa áll, aminek az ága, a teraszom korlátját súrolja. Olyannyira, hogy mikor virágszik, a szirmai az erkélyem linóleumára hullanak.

Az odúm virágbolt felőli - bal oldali, - útról szoktam haza fele sétálni. Rendszerint jól megrakott parkokkal, pulcsival a kezemben - sokszor még akkor is, amikor nyár van. A börtönt jelentő oktatási intézmény utcája, balra ágazik, majd egyenesen folytatódik, míg végül merőlegesen az enyémre fordul. Ezt az utat teszem nap mint nap, oda vissza (hol csiga léptekben, hol pedig rohanva, akár egy nyúl).

Ha pedig haza érek, általában egy jó kora alvással indítok. Utána, az esetek túlnyomó többségében, még meglátogatóm Tokyo kihalttá vállt utcáit, valamelyik eszemet barátommal, aki képes velem késő este is az utcákat róni.

November 22.

A hideg szél süvítésére ébredtem. Az ablak üvegen kopogtatott a téli hideg, felébresztve álmomból. Lassan nyitottam ki a szememet, álmosan az ablak üvegre hunyorogtam, remélve, abba maradt a fülsiketítő süvítés. De hiába. A szél ugyan úgy fújt az után is, mint az előtt.

Lehunytam a szemem egy pillanatra, felnyögtem egyet kínomban, kifejezve kedvtelenségemet, majd kezem a jobb szememből kezdte kivakarni az álomport, miközben végig nyújtóztam a fehér lepedős francia ágyon, és egy hatalmasat ásítottam.

Az ágyamból, pont ráláttam, a bal sejtő szürke égre, ami semmi jót nem ígért. Nem nagyon rajongtam az olyan dolgokért, mint eső, kora reggel. Elfutni az eső cseppek elől, nem mondható az erősségemnek. Mindenesetre, azért mindig megpróbálkozok vele. Az nap reggel sem történt másként.

Miután kikászálódtam az ágyból, és magamra rángattam a gönceimet, amit innen-onnét összefogdostam, levágtattam a lépcsőház hosszú lépcső sorain, fejembe húztam a csukját, s úgy száguldtam végig a Kavabata Drive-on. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre az egyetem falain belül találtam magam, fedéllel a fejem felett. Ha én egy virág volnék, szinte biztos a sivatagban virágoznék, ahol csak nagy ritkán esik az eső...

Nagy levegőket véve, teljesen lemerített energiával másztam föl az teremig, ahol jelenésem volt. Ledobtam magam az unalmas fa padsorok egyikébe, magam elé vettem egy spirál füzetet, meg egy tollat, s az asztalra könyökölve bámultam kifelé a fejemből, miközben a tollat táncoltattam az ujjaimon. Az eszem valahol egész máshol járt. Egyáltalán nem érdekelt, miről is beszél az előttünk lévő tanárnak nevezett valaki. Csak is azon járt a fejem, mit fogok csinálni ha hazaérek. Fejben már majdnem teljesen elterveztem. Hazamegyek, alszok, felkelek, és egy jó meleg kakaó mellett, megírom életem első regényét, amivel betörök majd a könyv iparba. Elképzeltem, hogy az én általam írt regény vezeti majd a kiadás listát, s az összes listát, ami valaha létezett. Magam előtt láttam, ahogy a könyvem jutalmául, elismeréseket adnak át nekem (jelvény, oklevél, irodalmi Nobel-díj, és hasonlók).

- Ne haragudj, leülhetek ide? - zökkentet ki a gondolataimból, egy lágyan suttogó női hang. Összerezzentem, majd a hang irányába fordítottam a fejem.

Egy karcsú, sápadt arcú, kb. velem egy idősnek mondható lány állt előttem. Hosszú, sík egyenes, barna haja, a maga előtt tartott kék füzetet takarta. Az oldalán egy barna, nem túl kidekorált, mégis, nemes egyszerűségében divatos oldal táska függött, ami tökéletesen passzolt, egybe részes rövid fekete szoknyájához, és fehér ingéhez, és bézs színű, szövet kabátjához, ami épp a térde alá ért, akárcsak a fekete szoknya, aminek ránézésre kiköpött - sötétítő - függöny anyaga volt.

- Pe...peresze - hüppögtem. Gesztenye barna szemei, magába hordozták a föld összes földi javát. Magabiztosság, szerénység, intelligencia, önzetlenség, s nem utolsó sorban, egyszerűen, kétségkívül, csak is a gyönyörű jelző passzolt rá. Az ember, zavarba jön, ha egy ilyen tökéletes tüneménnyel találja szembe magát. Pláne egy szűz srác, ha az a talpig tökéletes, egy olyan lány, mint az aki most előttem áll.

- Köszönöm! - mosolyodott el, s fittyet hányva a zavaromra, - amit már a mosolyával is jelzett, hogy észrevett - csak könnyedén mellém ült.

Levetette magáról szövet kabátját, szabaddá téve a vállait, amin olyan lenyűgözően szép volt a bőr, hogy elgondolkoztam, ez a lány, valójában tényleg ember e. Sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy egy ufó, vagy csak egy festett kép. De nem. A lány valódi volt. Éreztem a kellemes rózsa illatát, amit belélegezve, újult erőre kaptam. Szorgalmasan jegyzeteltem a hallottakat, annak ellenére, hogy még tippem sem volt, miről van szó.

Az óra alatt, egyetlen szót sem váltottunk egymással, de mikor annak vége szakadt, s a munkától ismét kimerülve felsóhajtottam, anélkül hogy a kezével a hajához ért volna, átdobta azt válla másik oldalára, s felém fordult.

- A nevem Youta Seiichi! - mosolygott, a kezét nyújtva felém. A zavar, amit akkor éreztem amikor elém állt, most fokozódott. Hogy valaki, aki ennyire mesébe illő, a kezét nyújtsa felém...elképzelhetetlennek tűnt, mindez ideáig. Pillantásommal pontosan követtem gumicukor rózsaszín ajkai mozgását, figyelve, hogy ejti ki a szavakat. Elámított, még a beszéde is, az ajkaival együtt.

- É...Én, Nooko Tetsuo vagyok! - hebegtem zavartan, fölpattantva a padról, hogy meghajolhassak, és úgy fogadhassam el a kéz nyújtását, mire ő egy jó ízűt nevetett. Nem olyan fajta nevetés volt, amire azt mondja az ember, hogy kinevették. Olyasfajta nevetés volt, miután az ember megkönnyebbülten elmosolyodik.

- Bo...bocsánat! - tette a szája elé a kezét, miután abba maradt a csak pár másodpercig tartó nevetése. Elmosolyodtam, majd megráztam a fejem.

Együtt sétáltunk ki a teremből. Közben folyamatosan a nevét suttogtam magamban. Ízlelgettem, mint valami igazán különleges fő fogást. Youta Seiichi...próbáltam rájönni a neve jelentésére. Ha minden igaz, a Youta annyit jelent nap, vagy napfény, a Seiichi pedig őszintén. Akkor az az én értelmezésem szerint Őszinte Nap(fény). Az arca, legfőképp a mosolya, valóban a napra, és a napfényéhez hasonlatos. A tekintete, pedig őszinte, s letisztult. Na de hogy még a neve is magában hordozza a tökéletesség bűvös kulcsát...; ez már zsarnokság!

- Úgy hallottam, holnap új osztálytársunk lesz, vagy valami ilyesmi - törte meg a köztünk lebegő, lassan kínossá váló csendet, miközben a folyosón sétáltunk. Mosolyogva bólintottam. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, így hát, csak ennyire telet tőlem.

- Már nagyon izgatott vagyok! - láttam ahogy erősebben megszorítja a füzetet, majd felém fordul - Vajon milyen lesz? - kérdezte csillogó szemekkel. Úgy gondoltam, csak költői kérdés, de szünetet hagyott, hogy válaszolhassak.

- Nem tud... - kezdtem, de nem engedte végig mondani.

- Remélem valami jó pasi! - vágott az utamban, mire megtorpantam. A szemei még mindig egyértelműen lelkesen csillogtak felém. Ajkai csillogtak, ahogy a neoncső fénye megvilágította őket. -  Úgy értem, aki kedves, megértő, és figyelmes. Olyan rég találkoztam már ilyennel...talán az ilyen srácok már rég kihaltak. - magyarázta, kissé lehangoltan, újra mellém állva, ugyan azt a higgadt, nyugodt arcát mutatva mint előtte.

- Azért ne add fel a reményt - mondtam biztatóan rámosolyogva, nem, egyáltalán nem magamra céloztam. Youta vissza mosolygott rám, de mielőtt még válaszolhatott volna, a folyosó túlsó feléről hangos kiabálás ütötte meg mindkettőnk fülét. Előre néztünk, a hang irányába, mire észrevettem Kazuyat, aki az álltataláson iskola első osztályától kezdve, a legjobb barátom.

- Mit csinálsz Nooko? Csak nem csajozol... - valami varázslat segítségével talán, de már ott is termett mellettem, a vállamat átkarolva, széles mosolyra húzva száját. Nem álltam nagy csajozós hírében, egészen konkrétan, nem csak hogy szűz voltam még minden tekintetben, azt se igazán mondhatnám, hogy 2-3 mondatnál komolyan többet beszéltem volna egy lánnyal.  Persze, ez az esetek többségében az én hibám.

- Fogd be, Kazuya! - förmedtem rá - S ne tapadj rám! - löktem el magamtól erőszakosan, a folyton ölelgető társamat, mikor Youta újra megszólalt.

- Azt hiszem, az új diák neve, valami Rikuto lesz... - ujjait az állára tapasztotta, erősen elgondolkozott, mitől én is, és Kazuya is elhalkulva figyeltünk látványos észjárását. Egyáltalán nem foglalkoztatott, honnan tudhatja a még nem ismert diák nevét. Úgy festett mint egy szobor, ebbe a gondolkozó pózban. De még ennél is jobban lekötötte a figyelmemet a név; Rikuto. Furcsa érzésem támadt. Valami megmagyarázhatatlan...de ettől az érzéstől, vártam a holnapot. Érdekessé tette előttem az embert, aki a név mögött rejtőzik.

投稿者: セーバー

WaT -You Kissed Me 君が僕にkissをした

Különleges Halloween II

 

 Na meg van a második rész. Kicsit elkapkodtam, különös képen a végén, de szerettem volna ma befejezni, és elég hosszúra sikeredett. Elég hülye folytatása, illetve története van ennek a második résznek, legalábbis, jobbat szerettem volna, de nem volt jobb ötletem. Szóval, sorry mindenkinek. De úgy is, valószínűleg még a jövőben számítani lehet majd, Darry szösszenetre, úgy hogy nem kell izgulni ^^ (-> és igen, ezzel nyugtatom magam)

*

Lassan, és unalmasan, de letelt az egy hét. Harry csak mosolyogva pakolta a falra a papírból kivágott figurákat, és a betegágyon fekvő Dracora gondolt, miközben a tiltott rengettekből vissza érkező társai - mint például Hermione , - folyamatosan azt kérdezgették tőle, hogy mi történt a gyengélkedőn, amitől így kivirult. Harry persze tartotta a száját, és nem szólt egyetlen szót se, senkinek. Még Ronnak se, aki ugyan olyan kíváncsi volt, mint Harmione. Végül aztán, eljött november 31. , amin többek között egy halloweeni bált is szerveztek, így mindenkinek választania kellet magának egy párt. Harmione és Ron, végre sikeresen eltudtak menni egy rendezvényre együtt, Harry pedig, mivel nem tudott jobbat, Ron húgát, Ginnyt választotta partneréül. Persze, erről is hallgatott mint a sír.

Harry már csak az utolsó simításokat végezte a külsején a griffendél szobájában, a tükör előtt. Lehúzta magán az öltönyt, megigazítottja a gallérját, és nagyon pontosan ügyelt arra, hogy minden rendben legyen vele. Jól akart kinézni, hiszen most lesz az első napja, hogy láthatja mardekáros társát a gyengélkedői csók után. Az esze, csak azon járt, hogy mi lesz vajon majd ez után. De egészen biztosra vette, hogy már nincs mitől félni, már semmi rossz nem következhet ez után.

- Mit pipiskedsz még? - morgolódott Ron, aki már teljesen indulásra készen állt Harry mögött, azt várva, társa mikor készül el végre.

- Nem pipiskedek! Csak szeretnék jól kinézni... - válaszolt Harry, de igaza volt Ronak; a szokásosnál jóval több időt töltött a tükör előtt. Vagy úgy már 1 órája állhatott ott, magát igazítva.

- Csak nem tetszeni akarsz valakinek? - mosolygott Ron, Harry háta mögé lépve.

- Nem! - vágta rá gyorsan, de aztán rájött, hogy ennyire nem lehet igazságtalan - Vagyis...de... - sóhajtott. Ron pedig felnevetett Harry nyomorúságán, ugyan is a fiú feltűnően pánikolt.

- Kit viszel? - kérdezte kíváncsian Ron.

- Ginnyt - felelt Harry, még mindig a gallérját igazgatva

- Te a húgomnak akarsz tetszeni?  - vetette fel a kérdést, olyan hangnembe, mintha valami brutális világ katasztrófáról beszélne. Harry egy ideig hallgatott. Csak míg megigazította a gallért. Nem akarta azt mondani, hogy igen. De vajon ha azt mondja nem, és megkérdezi hogy kinek, és elmondja az igazat, mit fog reagálni rá Ron? Végül aztán, arra jutott, hogy elmondja neki az igazat. Elvégre, olyan rég óta barátok már.

- Nem - felelte, a csokor nyakkendőt igazgatva tovább

- Akkor jó - sóhajtott a vörös - Mert ha Ginnynek akarnál tetszeni, ki kéne hogy nyírjalak - nevetett, Potterel együtt, persze mindketten tisztában voltak vele, hogy Ronnak, egyáltalán nem lenne kifogása az ellen sem - Akkor csak nem Hermione? - kérdezte kétségbeesetten Ron. Harry ránézett a szeme sarkából, és elmosolyodott.

- Nem, még csak nem is Hermionenek - egyre viccesebbnek találta a szituációt, de esze ágában sem volt elárulni szíve választottjának nevét. Ron vállat vont.

- Tényleg! Még nem mondtad el mi történt a gyengélkedőn...olyan kivirult voltál, mikor vissza jöttél, mintha legalább egy vödör élet elixírt itattak volna meg veled - Ron kíváncsian meredt Harryre a tükör üvegén keresztül. Harry elnevette magát. Annyiszor hallotta az elmúlt napokban ezt a kérdést, hogy azt hitte, mindenki letett már arról, hogy valaha választ kap erre a kérdésre. De úgy látszik még sem.

- Legyen - nagyot sóhajtott, majd kifelé fordult. Korántsem gondolta, hogy ilyen külsővel meg fog felelni a kritikus Draco Malfoy ízlésének, de úgy döntött, ennél jobban már nem tudja kicsinosítani magát - Elmondom - Ron még inkább kíváncsi vált. Leült a griffendél házban, a tükörrel szemben, pár méterre lévő kanapé háttámlájára.

- Emlékszel, aznap megkértek hogy kísérjem le Draco Malfoyt a gyengélkedőre - kezdte Harry komoly arckifejezéssel, mivel tudta mit akar mondani, de fogalma sem volt arról, hogy fog Ron erre ragálni. Szó sem volt róla, hogy nem bízott volna Ronba. A felől kétsége sem volt, hogy barátja nem ítéli majd el, amiért a fiúba szeretett, azt viszont nem igazán akarta megtudni, mit gondol majd arról, hogy az a fiú épp Malfoy, aki folyamatosan csak piszkálta őt.

- Igen, emlékszem. Már ráesett az ujjára a kalapács - unalmas arcot vágott, miközben a kézfejével kis köröket rajzolt maga elé, mutatva hogy tovább-tovább, a lényeget - De hogy jön ez ide? - nézett Harryre értetlenül.

- Nos, elkísértem, de a gyengélkedőn nem volt senki, ezért segítettem neki fölfeküdni az egyik ágyra. Aztán észrevettem, hogy ki van pirulva, és hogy lázas is. Kerestem neki egy lázmérőt, megmértem a lázát, és akkor megcsókolt - Ronnak, először le sem esett először mit hallott. Föl sem fogta, hogy ez a dolog, ami annyira jó kedvre derítette barátját. Aztán mikor rádöbbent, miről is van szó, olyan fejet vágott, mintha a kész átverésben lenne, és most döbbenne rá, hogy egész eddig a bolondját járatták vele.

- E..ez most komoly? - hebegte. Nem tűnt úgy, mint aki feldolgozta a hallottakat - És vissza csókoltál? - Harry bólintott.

- Vissza - felelte, hogy griffendéles társa, biztosra vegye, nem látta rosszul a bólintását

- Akkor várjunk csak, jól értem e: te most akkor szerelmes vagy Draco Malfoyba? - úgy nézett, mintha valami bonyolult fizikai képletet tanulmányozna, de Harry nem értette, mi ebben olyan felfoghatatlan. Jobban mondva, értette, de próbált úgy tenni, mintha a dolog nem lenne ilyen elképzelhetetlen.

- Az egy dolog, hogy én az vagyok. De hogy ő is... - a vöröses kanapé háttámlájának támaszkodott - Sosem hittem volna, hogy ugyan azt érzi amit én... - motyogta, sokkal inkább magának, mint társának, akinek így is megemészthetetlen volt ez az egész

- Akkor ti most jártok? - szólalt meg, kis idő után Ron ismét

- Nem tudom - motyogta őszintén Harry, lehajtott fejjel. Erre még nem is gondolt, de mivan, ha Draco esetleg megint csak szórakozott vele. Mit fog akkor csinálni?

- Gyertek már! Mindjárt kezdődik a bál, ti meg csak ücsörögtök itt! - förmedt rájuk Hermione, aki a fiúkkal egyetemben, már készen állt az ünnepség elkezdésére. Göndör haja, még inkább göndörebbnek, és vadócosabbnak tűnt, fekete hosszú szoknyája pedig olyan gyönyörűen festett rajta, hogy Ron szóhoz sem jutott.

- Tudod, ez az ünnep, a halloween, amikor meg kell ijeszteni másokat, nem pedig kábulatba ejteni őket - viccelődött Ron. Harry elmosolyodott, majd utánuk indult a nagyterem felé, a maga kis egyszerű, ünneplő felszerelésével.

Elég hamar elérték a már zsibongó nagyterem ajtaját. Ron és Hermione azonnal elköszöntek tőle, és Ginnytől - akivel a grfiffendél ház lépcsőjénél futottak össze , - ő pedig illedelmesen elnézést kért a lánytól, és megkérte, hogy várjon rá egy rövid pillanatot, amíg ő elmegy elintézni valamit. Onnantól fogva pedig, szemei csak is a szőke hajú fiút keresték. Sehol nem látta a nagyterembe.

Gyors léptekkel kiviharzott tehát a nagyteremből, és az iskola folyosóin próbálta meglelni a mardekárost. Végül aztán sikerült is. Míg Harry a sarokról, a folyosóra kanyarodott, ő a folyosó másik végén sétált egyenesen felé - vagyis a nagyterem felé, ami Harry irányába volt , - két testőrével Crackel, és Monstroval, akikkel együtt gúnyosan nevetgélt egyik társuk külsején. Harry megtorpant. Annyira őrült, hogy végre láthatja társát, hogy legszívesebben azonnal az ölelésébe vetette volna magát, de tekintettel kellett lennie a másik kettőre is. Eltelt egy perc, míg Malfoy - és két szárnysegédje - is észrevették őt.

- Mi az, Potter? - szólt hozzá Malfoy, pillanatnyi megtorpanás után, ugyan olyan gúnyos hanggal, amilyennel
mindig is szokott. Harry azt hitte nem hall jól - Mi az, süket vagy? Hozzád beszélek! - gőgösen sétált felé, Harry pedig kezdte csalódottnak érezni magát. Nem erre számított...

*

Csakhogy, Draco Malfoynak, épp elég ideje volt gondolkodni azon, hogy mit is akar. Az egész egy hete,a betegágyon, azzal ment el, hogy Harry Potteren morfondírozott. Bár megcsókolta, és ő maga is tudta, hogy a griffendéles ugyan úgy élvezte a dolgot mint ő, akkor is ott volt az apja, és Voldemort, akik miatt továbbra is
tartott. Ha biztosra vehette volna, hogy a kettőjük kapcsolata levét, egyedül ő inná meg, semmi gondja nem lett volna, boldogan vetette volna magát akkor, ott a folyosón Potter ölelésébe. De ha arra gondolt, hogy esetleg Voldemort Harryn bosszúja meg az ő hibáját, meg hasadt a szíve. Nem akarta a fiút holtan látni, még akkor sem, ha az életének ára, hogy távol kell tartania magát tőle. Ami az után a csók után, a szőkének is sokkal nehezebb volt.

Újra meg akarta ízlelni a griffendéles édes ajkait. Abban a percben, amikor meglátta a folyosó végén, a pulzusa az egekbe szökött, a szíve gyorsabb kalapálásba kezdett, és valami szokatlan érzés motoszkált benne, aminek nem tudott értelmet keríteni. Mind e mellet pedig, a szokásosabbnál is jobban izzadt a tenyere. Nem csak a csók emlékétől, hanem Harry külsejétől is. Kétség sem férhetett hozzá, hogy griffendéles társa kitett magáért, és irtó dögösen festett. Talán túlságosan is, mivel Draco fantáziáját, túlságosan is megmozgatta, bár már hozzá szokott, hogy kell az ilyen helyzeteket kitűnően palástolni.

- Potter, elvitte a cica a nyelvedet? - gúnyolódott tovább, egy lépésre állva tőle - Mi ez a maskara? Úgy
nézel ki mint egy középkori báró - cinikusan nevetett, miközben hanyagul megrázta Harry gallérját.

- Jajj, csak nem készültél? Bocsánat, hogy leromboltam az illúzióidat a külsődről, de bárkinek is öltöztél, ezzel a jelmezzel tuti biztos nem fog felindulni rád. Ha csak nem a 60' évek divatjára indul be - gúnyolódott tovább Malfoy, a mögötte ácsorgó haverjaival együtt 

- Azt hitted, csak azért mert lesegítettél a gyengélkedőbe, és megmérted  a lázamat haverok leszünk? - nézett megvetően Draco, látva Harry csalódott ábrázatát. Pontosan tudta, miért ilyen csalódott társa, és az ő szíve is majdnem meg szakadt, hogy alig egy karnyújtásnyira állt tőle, és még sem...még sem érhetett hozzá. Sőt...az a karnyújtás, elég nagy távolság, legalábbis, ebben a helyzetben.- Tévedtél. Ugyan úgy utállak, ahogy előtte...

- Mi van a csókkal? - kérdezte váratlanul Harry, szíven ütve ezzel a másikat,a ki egyáltalán nem gondolta, hogy ilyen bátran felhozza majd a témát. De Harryt egyáltalán nem foglalkoztatta mit gondolnak mások. Csak az érdekelte, hogy Malfoy mellett legyen. Semmi más nem számított a szemében, rajta kívül.

Malfoy pillantása egy ideig, megadást tükröztek. Csak míg kigondolta az újabb hazugságot, amivel elfedi a csók valóságát, aztán újra szóra nyitotta a száját:

- Nem emlékszem semmiféle csókra. Talán nem kellene össze keverned az álmaidat a valósággal...De egyébként is lázas voltam, úgy hogy ha valóban történt is bármiféle csók, az csak is azért volt, mert nem voltam magamnál - közölte, és Harry valóban úgy gondolta, talán csak álmodott. Amúgy is olyan lehetetlenül hangzott ez az egész, hogy ő meg Draco.

- Tudom, hogy nem csak képzelődtem - mondta határozottan, de percről percre biztosabb volt benne, hogy csak képzelte az egészet. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy ilyesmit álmodik - S azt sem hiszem, hogy te elfelejtetted. Nem olyan csók volt, amit csak úgy ellehet felejteni. De akkor miért vagy most ilyen velem?

- Fogd be, Potter! - szűrte a fogai között a hangot Malfoy, közelebb hajolva Harryhez.

- Miért is? Mert tudod hogy igazam van! - Harry fél sikernek tudta be a szőke reakcióját. Tehát, tényleg nem álmodott.

- Nem! Nincs igazad! - Draco erős hangja, gyengülni kezdett

- Dehogy nem! És most is pontosan ugyan annyira vágysz arra a csókra, mint én! Miért harcolsz magad ellen?! Apád miatt? Megvédenélek tőle! Mindenkitől megvédenélek, aki csak az utadban áll...

- Hagyd abba, kérlek... - suttogta kegyelem kérően Draco Malfoy, aki akkora a könnyeivel küszködött. Elámult azon, hogy a korom fekete hajú, milyen könnyedén tudott olvasni benne. Ettől talán csak még jobban megkedvelte. Elfogyott az ereje. Nem tudta tovább megjátszani magát előtte.

- Tűnjetek el! Nem halljátok? Mozgás! - kiáltott hátra Draco a háta mögött röhögcsélő testőreinek - S ha bárkinek is egy szót is mertek szólni erről az egészről, esküszöm kinyírlak mindkettőtöket! - kiáltotta utánuk, mert akkor már a két fiú futásnak eredt. De még akkor is lehetett hallani a nevetésük zaját, amikor már rég elkerültek a szemük elől.

- Miattuk? Miattuk vagy ilyen velem? Egyszerűen csak szégyellsz? Vagy azt szégyelled hogy meleg vagy? - találgatott Harry. Draco szép lassan, ellengette Harry a gallérját, majd a fiú mellkasának támasztotta a homlokát, s lehunyta a szemét.

- Fogd be... - motyogta, a könnyei fojtogatták

- Draco..? - suttogta Harry. Most már igazán nem értett semmit. Miről is van most akkor szó?

- Miért kell ennyit kérdezgetned? - hagyta, hogy egy könnycsepp végig gördüljön az arcán. Sikerült rájönnie, hogy azzal a csókkal ásta meg a saját maga, és talán Harry sírját is. Ha Voldemort erre rájön, nem csak arra fogja kérni, hogy ölje meg a Roxfort igazgatóját, hanem bizonyára, büntetésül arra is, hogy ölje meg Harry Pottert. Már pedig ő nem képes távol tartani magát. Túl gyenge ahoz. Túlságosan is szereti ahoz Harryt. Főleg most, hogy tudja a fiú is viszonozza az érzéseit.

- Rendben. Akkor nem kérdezek többet. - sóhajtott Harry - Csak még egyet. - szünetet tartott - Szeretsz? - ennél rosszabbul hangzó kérdése, nem is lehetett volna. A helyzet tökéletesen  nyilvánvaló volt, Harry mégis Draco szájából szerette volna hallani.

- Minek kérdezel ekkora baromságot, te idióta! - förmedt rá Malfoy. El akarta kerülni a választ, mindennél jobban.

- Jól fogd esni ha kimondod... - Harry kezei Draco derekára csúsztak - Csak mond ki, és esküszöm, soha többet nem kell aggódnod semmi miatt... - suttogta.

Draco ereiben lüktet a vér. Igazság szerint, mindennél jobban vágyott rá hogy kimondja. Mindennél jobban szerette volna, hogy egyértelműen a griffendéles tudtára adja, neki csak ő létezik a világon, de nehéz volt megszelídíteni a hangokat, amik nem akartak felszínre törni a száján keresztül a félelem rabságában. 

- Szeretlek... - suttogta végül, olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. Harry ekkor felemelte társa fejét, és megismételte a gyengélkedői csókot, ezúttal kevesebb óvatossággal, és nagyobb szenvedéllyel. De minden képen hosszan, időt hagyva társának, aki olyan lassan, és finoman csókolt vissza, hogy Harrynek belebizsergett a teste.

Mindketten magukhoz ölelték a pillanatot, és arra gondoltak, ha a csók végezetével, minden véget is ér, akkor is; legalább eddig a nagyon rövid ideig, egymáséi lehettek.