Romeo and Romeo 第1章

 Nooko Tetsuo

Az unalmas mindennapok formálják az életemet. Elmegyek az egyetemre, ahol rendszerint, egyedül az alvás tudományomat sikerül fejlesztenem. Szünetben beszélgetek a barátimmal, nevetgélünk, s úgy teszünk, mintha az életünk teljesen normális lenne. Utána pedig, mikor elhagyom az egyetem épületét, haza megyek.

Nem messze lakok az egyetemről, éppen csak három utcányira, egy virág bolt mellett, ahonnan kora reggel, mindig csodálatos virág illat ébreszt. A házam másik oldalán pedig, egy jó kora cseresznyefa áll, aminek az ága, a teraszom korlátját súrolja. Olyannyira, hogy mikor virágszik, a szirmai az erkélyem linóleumára hullanak.

Az odúm virágbolt felőli - bal oldali, - útról szoktam haza fele sétálni. Rendszerint jól megrakott parkokkal, pulcsival a kezemben - sokszor még akkor is, amikor nyár van. A börtönt jelentő oktatási intézmény utcája, balra ágazik, majd egyenesen folytatódik, míg végül merőlegesen az enyémre fordul. Ezt az utat teszem nap mint nap, oda vissza (hol csiga léptekben, hol pedig rohanva, akár egy nyúl).

Ha pedig haza érek, általában egy jó kora alvással indítok. Utána, az esetek túlnyomó többségében, még meglátogatóm Tokyo kihalttá vállt utcáit, valamelyik eszemet barátommal, aki képes velem késő este is az utcákat róni.

November 22.

A hideg szél süvítésére ébredtem. Az ablak üvegen kopogtatott a téli hideg, felébresztve álmomból. Lassan nyitottam ki a szememet, álmosan az ablak üvegre hunyorogtam, remélve, abba maradt a fülsiketítő süvítés. De hiába. A szél ugyan úgy fújt az után is, mint az előtt.

Lehunytam a szemem egy pillanatra, felnyögtem egyet kínomban, kifejezve kedvtelenségemet, majd kezem a jobb szememből kezdte kivakarni az álomport, miközben végig nyújtóztam a fehér lepedős francia ágyon, és egy hatalmasat ásítottam.

Az ágyamból, pont ráláttam, a bal sejtő szürke égre, ami semmi jót nem ígért. Nem nagyon rajongtam az olyan dolgokért, mint eső, kora reggel. Elfutni az eső cseppek elől, nem mondható az erősségemnek. Mindenesetre, azért mindig megpróbálkozok vele. Az nap reggel sem történt másként.

Miután kikászálódtam az ágyból, és magamra rángattam a gönceimet, amit innen-onnét összefogdostam, levágtattam a lépcsőház hosszú lépcső sorain, fejembe húztam a csukját, s úgy száguldtam végig a Kavabata Drive-on. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre az egyetem falain belül találtam magam, fedéllel a fejem felett. Ha én egy virág volnék, szinte biztos a sivatagban virágoznék, ahol csak nagy ritkán esik az eső...

Nagy levegőket véve, teljesen lemerített energiával másztam föl az teremig, ahol jelenésem volt. Ledobtam magam az unalmas fa padsorok egyikébe, magam elé vettem egy spirál füzetet, meg egy tollat, s az asztalra könyökölve bámultam kifelé a fejemből, miközben a tollat táncoltattam az ujjaimon. Az eszem valahol egész máshol járt. Egyáltalán nem érdekelt, miről is beszél az előttünk lévő tanárnak nevezett valaki. Csak is azon járt a fejem, mit fogok csinálni ha hazaérek. Fejben már majdnem teljesen elterveztem. Hazamegyek, alszok, felkelek, és egy jó meleg kakaó mellett, megírom életem első regényét, amivel betörök majd a könyv iparba. Elképzeltem, hogy az én általam írt regény vezeti majd a kiadás listát, s az összes listát, ami valaha létezett. Magam előtt láttam, ahogy a könyvem jutalmául, elismeréseket adnak át nekem (jelvény, oklevél, irodalmi Nobel-díj, és hasonlók).

- Ne haragudj, leülhetek ide? - zökkentet ki a gondolataimból, egy lágyan suttogó női hang. Összerezzentem, majd a hang irányába fordítottam a fejem.

Egy karcsú, sápadt arcú, kb. velem egy idősnek mondható lány állt előttem. Hosszú, sík egyenes, barna haja, a maga előtt tartott kék füzetet takarta. Az oldalán egy barna, nem túl kidekorált, mégis, nemes egyszerűségében divatos oldal táska függött, ami tökéletesen passzolt, egybe részes rövid fekete szoknyájához, és fehér ingéhez, és bézs színű, szövet kabátjához, ami épp a térde alá ért, akárcsak a fekete szoknya, aminek ránézésre kiköpött - sötétítő - függöny anyaga volt.

- Pe...peresze - hüppögtem. Gesztenye barna szemei, magába hordozták a föld összes földi javát. Magabiztosság, szerénység, intelligencia, önzetlenség, s nem utolsó sorban, egyszerűen, kétségkívül, csak is a gyönyörű jelző passzolt rá. Az ember, zavarba jön, ha egy ilyen tökéletes tüneménnyel találja szembe magát. Pláne egy szűz srác, ha az a talpig tökéletes, egy olyan lány, mint az aki most előttem áll.

- Köszönöm! - mosolyodott el, s fittyet hányva a zavaromra, - amit már a mosolyával is jelzett, hogy észrevett - csak könnyedén mellém ült.

Levetette magáról szövet kabátját, szabaddá téve a vállait, amin olyan lenyűgözően szép volt a bőr, hogy elgondolkoztam, ez a lány, valójában tényleg ember e. Sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy egy ufó, vagy csak egy festett kép. De nem. A lány valódi volt. Éreztem a kellemes rózsa illatát, amit belélegezve, újult erőre kaptam. Szorgalmasan jegyzeteltem a hallottakat, annak ellenére, hogy még tippem sem volt, miről van szó.

Az óra alatt, egyetlen szót sem váltottunk egymással, de mikor annak vége szakadt, s a munkától ismét kimerülve felsóhajtottam, anélkül hogy a kezével a hajához ért volna, átdobta azt válla másik oldalára, s felém fordult.

- A nevem Youta Seiichi! - mosolygott, a kezét nyújtva felém. A zavar, amit akkor éreztem amikor elém állt, most fokozódott. Hogy valaki, aki ennyire mesébe illő, a kezét nyújtsa felém...elképzelhetetlennek tűnt, mindez ideáig. Pillantásommal pontosan követtem gumicukor rózsaszín ajkai mozgását, figyelve, hogy ejti ki a szavakat. Elámított, még a beszéde is, az ajkaival együtt.

- É...Én, Nooko Tetsuo vagyok! - hebegtem zavartan, fölpattantva a padról, hogy meghajolhassak, és úgy fogadhassam el a kéz nyújtását, mire ő egy jó ízűt nevetett. Nem olyan fajta nevetés volt, amire azt mondja az ember, hogy kinevették. Olyasfajta nevetés volt, miután az ember megkönnyebbülten elmosolyodik.

- Bo...bocsánat! - tette a szája elé a kezét, miután abba maradt a csak pár másodpercig tartó nevetése. Elmosolyodtam, majd megráztam a fejem.

Együtt sétáltunk ki a teremből. Közben folyamatosan a nevét suttogtam magamban. Ízlelgettem, mint valami igazán különleges fő fogást. Youta Seiichi...próbáltam rájönni a neve jelentésére. Ha minden igaz, a Youta annyit jelent nap, vagy napfény, a Seiichi pedig őszintén. Akkor az az én értelmezésem szerint Őszinte Nap(fény). Az arca, legfőképp a mosolya, valóban a napra, és a napfényéhez hasonlatos. A tekintete, pedig őszinte, s letisztult. Na de hogy még a neve is magában hordozza a tökéletesség bűvös kulcsát...; ez már zsarnokság!

- Úgy hallottam, holnap új osztálytársunk lesz, vagy valami ilyesmi - törte meg a köztünk lebegő, lassan kínossá váló csendet, miközben a folyosón sétáltunk. Mosolyogva bólintottam. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, így hát, csak ennyire telet tőlem.

- Már nagyon izgatott vagyok! - láttam ahogy erősebben megszorítja a füzetet, majd felém fordul - Vajon milyen lesz? - kérdezte csillogó szemekkel. Úgy gondoltam, csak költői kérdés, de szünetet hagyott, hogy válaszolhassak.

- Nem tud... - kezdtem, de nem engedte végig mondani.

- Remélem valami jó pasi! - vágott az utamban, mire megtorpantam. A szemei még mindig egyértelműen lelkesen csillogtak felém. Ajkai csillogtak, ahogy a neoncső fénye megvilágította őket. -  Úgy értem, aki kedves, megértő, és figyelmes. Olyan rég találkoztam már ilyennel...talán az ilyen srácok már rég kihaltak. - magyarázta, kissé lehangoltan, újra mellém állva, ugyan azt a higgadt, nyugodt arcát mutatva mint előtte.

- Azért ne add fel a reményt - mondtam biztatóan rámosolyogva, nem, egyáltalán nem magamra céloztam. Youta vissza mosolygott rám, de mielőtt még válaszolhatott volna, a folyosó túlsó feléről hangos kiabálás ütötte meg mindkettőnk fülét. Előre néztünk, a hang irányába, mire észrevettem Kazuyat, aki az álltataláson iskola első osztályától kezdve, a legjobb barátom.

- Mit csinálsz Nooko? Csak nem csajozol... - valami varázslat segítségével talán, de már ott is termett mellettem, a vállamat átkarolva, széles mosolyra húzva száját. Nem álltam nagy csajozós hírében, egészen konkrétan, nem csak hogy szűz voltam még minden tekintetben, azt se igazán mondhatnám, hogy 2-3 mondatnál komolyan többet beszéltem volna egy lánnyal.  Persze, ez az esetek többségében az én hibám.

- Fogd be, Kazuya! - förmedtem rá - S ne tapadj rám! - löktem el magamtól erőszakosan, a folyton ölelgető társamat, mikor Youta újra megszólalt.

- Azt hiszem, az új diák neve, valami Rikuto lesz... - ujjait az állára tapasztotta, erősen elgondolkozott, mitől én is, és Kazuya is elhalkulva figyeltünk látványos észjárását. Egyáltalán nem foglalkoztatott, honnan tudhatja a még nem ismert diák nevét. Úgy festett mint egy szobor, ebbe a gondolkozó pózban. De még ennél is jobban lekötötte a figyelmemet a név; Rikuto. Furcsa érzésem támadt. Valami megmagyarázhatatlan...de ettől az érzéstől, vártam a holnapot. Érdekessé tette előttem az embert, aki a név mögött rejtőzik.

投稿者: セーバー