Tempest

Próbálok nem sírni, de a könnyek fojtogatnak. Nehéznek a mellkasom, mintha mázsás súlyok nehezednének rá. Egyedül akarok lenni, eltávolodni mindenkitől. Nyugalmat akarok, és békét. Tudom, hogy sosem kapom meg. Nekem nem jár. Már rég felfogtam, de sosem fogom feldolgozni. Gyengének érzem magam. Nem tudom, hogy bírtam eddig, de most vége. Elegem van. Sok. Nem bírom. Valahol félresiklottam, és kicsúszott az életem a kezeim közül. Nem tudom becsomagolni, és elrejteni az egyam hátsó felében a problémákat. Próbálok a jó dolgokra gondolni, de ilyenkor olyan, mintha egyáltalán nem lennének olyanok. Tudom, hogy ez nem igaz. De attól még ezt érzem. Nem akarom feladni, nem akarok veszteni, de kezdem tényleg megunni. A szívem úgy dobog az idegességtől a mellkasomba, mintha kiakarna törni börtönéből. A fejem tiltakozik az élet ellen. Sajog, és zsong, mintha kiabálna a megváltásért. Gyengének bizonyultam erre az életre asszem. Kevés katona éli túl a háborút. Asszem, én az átlagba tartozom, akit az első 5 percbe lenőnek. Csak egy egyszerű ember vagyok, és nem bírok el ennyi mindent! Nem tudok mindenbe tökéletes lenni....Nem tudok mindenbe maximálisat teljesíteni, hiába várják el! Tudom, hogy lehetetlen, de megakarok felelni az elvárasaiknak, mert szeretem az ítélkezőket. Nem tudok úgy tenni, mintha nem lennék teljesen elbaszott! Tudom, hogy az vagyok! Tudom, hogy ők is tudják, de akkor miért várnak tőlem világmegváltást? Miért kell nekem mindig mindenhez értenem, miért kell hogy engem mindig minden érdekeljen? Miért kell nekem mindig mindenkihez normálisan állni? Miért nem tudok én is egy érzéketlen tuskó lenni mint mindenki más? Miért nem tudok úgy viszonyulni hozzájuk, ahogy ők hozzám? Miért nem tudok megállni egy pillanatra. Vennék egy nagy levegőt, majd megindulnék újra előre. Nem fáradthattam bele....nem lehet. Nem lehetek gyenge, nem lehetek kevés. Muszáj össze szednem magam. Mert vannak akik megérdemlik, hogy normálisan bánjon velük az ember. Magamért is meg kell tennem. Nem tehetem meg, hogy folyamatosan csak sajnáltatom magam. Muszáj tovább lépnem. Túl kell élnem, tovább kell mennem, átugrani az akadályokat. Most úgy érzem vége, és nem bírok többet, de nem így van. Sokszor mondják, hogy az ember sokkal többet ember elbír amennyit gondol. Talán ez tényleg így van. Sőt biztos! Szóval, nem addhatom fel...nem lehetek egy beszűkült valaki, aki élve eltemeti saját magát. Meghagyom másoknak. Nem hagyhatom, hogy győzzön az, aki mindent meg tesz azért hogy kikészítsen. Meg kell mutatnom neki, hogy mindig talpra tudok állni, és hogy nem tud megtörni. De az az igazság, hogy hétről hétre, eltörik bennem valami, amit soha többet nem tudok vissza hozni. A végén már nem maradnom belőlem majd semmi. Csak egy fekete pont leszek a sok színes között. Teljesen elfogom veszteni a lelkem, mert nem engedem magamnak, hogy semmibe vegyek őket. Mert nem tudom őket semminek venni! PEdig tudom, hogy nem fogom megnyerni ezt a csatát.  Akkor mégis mi a frászért küzdők? Egyáltalán mi ellen harcolok? Miért vagyok ki ennyire, emiatt az egész miatt...

Az emberek idővel elvesztik azon képességüket,
hogy meglássák a napos oldalt, pedig az mindig létezik.

Üzenet a jövőből: Message from the Future 3.rész

Folyamatosan jobbra meg balra forgattam a fejemet. Figyeltem a mellettem húzódó magas beton tömböket amiken különböző zöld levelű növények élősködtek. Némelyiknél volt egy kocka alakú vagy rombusz alakú kihagyás, mintha oda nem jutott volna tégla. Beletelt egy percbe, mire rájöttem hogy azok az erkélyek.

- Van hogy azokon keresztül szállunk be az űrhajóinkkal - szólalt meg önelégülten oldalra húzva a száját mikor látta hogy az erkély szerű valamiket figyelem. Rá néztem majd felhúztam a szemöldökömet. Itt komolyan mindenkinek saját...űrhajója van?

- Mi úgy nevezzük hogy Kifutó. Nagyon hasonlít az általatok nevezet erkélyhez, csak mi nem teregetünk rajta hanem vagy kiülünk vagy kifekszünk és nézzük a csillagokat vagy a naplementét vagy odaparkolunk az űrhajóinkkal.  - megtorpant és felnézett az égre. Nem a  YX0000-eket figyelte, hanem valami teljesen mást a távolba. Üveges volt a tekintete, amitől elméláztam, és követtem a tekintetét a semmiségbe. Lehunytam a szemem. Olyan volt mintha szárnyalnék. Elképzeltem mi várhat még rám. De nem féltem, inkább izgatott. 

- Attól függ ki mennyire melankólikus valaki - szólalt meg újra hosszú idő után, felém fordítva a fejét. Mosolygott, de ez nem olyan mosoly volt mint az eddigiek, amiktől az ember szíve feltöltődik melegséggel. Ez olyan mosoly volt, amitől az ember szíve összehúzódik fájdalmába. Egy olyan keserű mosoly, amiben látod hogy az illető a szakadék szélén áll, de még így is igyekszik a legjobb formáját hozni. 

Vissza mosolyogtam, valami hasonló, biztató mosollyal. Nehéz volt, mikor azt sem tudtam mi nyomasztja. Szerettem volna megtudni. Bármit megtettem volna hogy a fejébe láthassak és egyszerűen kiolvashassam belőle, de tudtam hogy az még ebben a világban is lehetetlen. De segíteni akartam, mert nem bírtam hagyni megfulladni a magányban és abban a valamiben amiről nem tudtam semmit. 

- Na gyere menjünk, még mielőtt meg alszik a tej a szádban - elnevette magát, kacsintott, majd elindult a már megkezdett úton. Először nem értettem miért mondja, majd rájöttem hogy a tátva nyitott számra célzott. 

Zavartan becsuktam a számat, majd össze húztam a számat mikor Aram megtorpanva pár méterre tőlem egy ravasz, kárörömmel teli mosollyal hátra nézett rám a válla fölött. Elpirultam kissé mert zavart hogy ilyen béna, kicsit se szép pózban látott most már ő is, másrészt pedig azért mert elbűvölő volt a mosolya és dühített hogy így gondolom. De hát mit lehet tenni...tökéletes földönkívüli volt. Sugárzott róla hogy nem ember még akkor is ha emberi alakba volt. 

- Na jössz már? - kuncogott dühös arcom láttán, nyilván megint nevetségesen festhettem de nem tehettem róla. Ez voltam én, aki mindig mindenki előtt leégette magát már az első adandó alkalommal.

- Megyek... - mondtam tettet durcasággal.  Igazából ő volt az egyetlen ezen a helyen akibe megbíztam, pedig tudtam, hogy benne se kellene. 

- Csak azért. Mert ha lemaradsz még a végén elrabolnak a földönkívüliek! 

- Hahaha... - mondtam, mintha nevetnék, mire  elmosolyodott. Dühített. Valahol mégis tetszett. 

A továbbiakban újra némán tettük egymás mellett a lépteket, miközben én próbáltam feldolgozni azt amit látok. Aztán feltűnt valami. 

- Hogy hogy nincs senki se az utcákon? - néztem körül gyorsan, hogy biztosan nincs e körülöttünk senki. 

- Sziesztáznak. - olyan egyszerűen jelentette ki, mintha a világ legegyszerűbb dolga volna, hogy az UFO-k sziesztáznak. 

- Ti sziesztáztok? Most komolyan? Sziesztáztok? - ismételgetem újra meg újra mint aki nem hiszi el.

- Te, Lucy, mond csak hallottál már arról, hogy ha leigázol egy törzset akkor az erősebbik törzs is átvesz bizonyos elemeket a gyengébbik törzs kultúrájából? - halványan mosolygott, majd rám nézett. Láthatólag büszke volt magára, vagy egyszerűen csak élvezte az elveszettségemet nem tudtam eldönteni. - Fogalmad sincs mennyi mindent átvettünk az emberektől.

- Remek. Még a történelemben is otthon vagytok... - csattantam fel, mintha tényleg kiborítana de igazából csak lenyűgözött mennyivel okosabbak és fejlettebbek mint mi. Aram egy gyönge, hamar elillanó mosollyal díjazta a kitörésemet, de nem fűzött hozzá megjegyzést.

- Az előbb említetted, hogy a magadfajtáknak emberi formájuk a lelkükről is mesél. - szólaltam meg félve, hosszú hallgatás után - a fekete szem mit jelent? - kérdeztem némi habozás után. Tudtam, hogy tudni fogja hogy William miatt kérdezem, és ez aggasztott. Sóhajtott, majd lehajtotta a fejét, mintha bántaná amit ki kell mondania.

- A fekete erőt, törhetetlenséget, mély érzelmeket sugároz. Az illető szélsőséges, erős akaratú, magabiztos, okos, intelligens, és karizmatikus. Igazi vezet egyéniségek. Ugyan akkor hasonlóan a kék szemű emberekhez, a fekete szeműekben van egy seb ami érzéketlenné teszi őket. Az életük egyetlen egy pontba összpontosul, egyetlen egy célért, és azért hajlandók bármit megtenni. - egy pillanatra elhallgatott, majd felemelte a tekintetét az alattunk futó útról és a szemembe nézett - Williamnak ez a népe, vagyis mi. Szóval mindent meg fog tenni hogy megvédjen minket, ezért mondtam, hogy óvakodj tőle.

Csendben voltam. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Nyilván sokkal jobban ismerte Williamat nálam, de tudtam mit tehet ellenem egy olyan ember, akinek szüksége van tőlem valamire.

- Hagyjuk... - sóhajtott, majd tovább sétált. Nem tudtam biztosan, de mintha ideges lett volna. A földbe gyökerezett a lábam. Mi van ha William tényleg olyan milyennek mondja és tényleg van miért aggódnom? Nem, az lehetetlen! Nem lehet annyira gonosz...

- Te is megtagadod az álmokat? - szóltam utána. Megtorpant egy percre. Mintha gondolkozott volna majd megszólalt:

- Én ide tartozom. Ide születtem. Itt érzem otthon magam, és azt teszem amit mindenki más. - nem hittem el hogy komolyan gondolja, de azt sem hazudik. Mintha saját magát győzködte volna hogy ő ide tartozik, és jó neki itt, miközben mindkettőnk tudta, hogy ő egyáltalán nem olyan mint a többi itt élő. Látszott rajta.

Tovább sétált, én pedig úgy vágtattam utána mint a lovak, hogy utol érjem. Egy 19. század korabeli fa ajtó előtt állt meg ismét.

- Ide jöttünk - közölte izgatott mosollyal, majd kinyitotta az ajtót, oldalra lépet, és jobb karjával mutatott hogy menjek be. Kíváncsian néztem rá, majd elmosolyodtam és felsétálva a kicsi lépcsőfokokon beléptem az épületbe.

Odabent minden zöldben pompázott. A falakon gazdag levelű futók és rózsák futottak, előttük egy vagy két három méteres kihagyásokkal óriási levelű növények álltak, felváltva valami rózsaszín virágú növénnyel aminek akkora volt a feje mint a tenyerem, fejéből pedig csápszerű szárak nyúltak amiken kicsi, tulipán szerű virágok ültek. A helység oldalán pedig egy nagyobb szobai szökőkút díszelgett. A benne lévő víz, kövekről kövekre csörgött, majd egy kis elvezetőbe fojt el a padlón a pult előtt és akörül. A pult mögött pedig egy hatalmas ablak terült el amin úgy terült be a fény hogy az egész teret megvilágította a nap ragyogó fénye. Olyan volt az egész mintha egy dzsungelbe léptem volna be.

A falak mellett aztán megpillantottam a barna, kör alakú asztalokat. Két, és három székes asztalok sorakoztak egymás után. Leültünk az egyikhez. Sóhajtottam majd körülnéztem.

- Ez arra a helyre hasonlít ahonnan te is származol? - kérdeztem, miközben miközben még mindig a helyet figyeltem.

- Nagyjából. Ott is rengeteg a fa. A tölgy, a bükk, és a fenyő, páfrányok...Hatalmas növények, és az egész zsong a patak csobogástól, a vízesések hangjától ami egy hatalmas tóban ér véget mindennek a közebén.

- Szeretsz ott élni? - kérdeztem végül, mielőtt még bármi mást mondhatott volna.

- Azt hiszem igen. Tudod, ott nincsenek háborúk, nincsenek problémák, csak a madarak a fejünk felett, a szellő finom süvítése, a szirének éneke, éjszaka a farkasok üvöltése, olyan mintha valóban élnének. Itt viszont ha körbe nézek nem látok más mint a halált. A természetet amit a te és az én fajtám sikeresen kiirtottunk. Ha behunyom a szemem - lassan becsukta szemét - látom ahogy az általunk kiontott emberi vér végig csöpög az ültetett fáinkon, végig csorog az utcán, a házak falán... - kinyitotta a szemét. Az arcára bánat ült - Mintha ez az egész hely is attól bűzlene...

Mielőtt még bármit mondhattam volna egy robot szerű valami termett mellettem. Kicsi volt, és aprócska kis karját fekete vezetékek kötötték össze sötét türkizre festett vas testét. Szemei érzékelőkből és lézerekből álltak. Aranyosnak találtam.

- Szabad valamit? - kérdezte gépiesen. Semmivel sem volt másabb a hangja az igazi pincéreknél hogy ő nem csak úgy nézett ki mint aki nem nem él: ő valóban nem élt.

- Igen. Én innék egy kávét és kérnék még valamit enni, amit te gondolsz és... - rám nézett.

- Ugyan ezt kérem én is. - mondtam helyette is.

A robot megfordult és lánctalpú kerekein vissza gördült a pulthoz majd pár perc múlva vissza tért a rendelésünkkel. Egy hatalmast tálat hozott rajta hasábburgonyával, kockákra vágott petrezselymes krumplival, rizzsel, karikákra vágott krumpli szeletekkel, répával, karfiollal, brokkolival, négy-öt darab ft tojással, paradicsommal,uborka szeletekkel, főt- és rántott hússal, valamint hallal. 

- Köszönjük - mondta udvariasan Aram, majd a robot meghajolt, és a mellkasára tett kijelzőn keresztül közölte velünk az árat, majd kinyitotta száját, Aram pedig bedobta rajta az aprót. A robot megköszönte majd elment. 

- Látom a kávét is megtartottátok - mosolyogtam, majd a kávé felé biccentettem a fejemmel. Egy szelíddel mosollyal belekortyolt a kávéba, miközben alig észrevehetően bólintott. 

Pár percig csendben kortyolgatta a kávéját, én pedig csendben bökötten a tányéromra kiszedett hús, és krumplit. Williamon járt az eszem. Újra és újra lejátszottam magamban a kép sorokat. A Laborban történteket. A P38-as képe úgy égett bele a retinámban, hogy tudtam soha többet nem fogom elfelejteni. Remegett a villa a kezemben, amikor arra gondoltam, hogy az az ember megfosztja az embereket a vágyaiktól és az álmaiktól. Dühös voltam, és szerettem volna egyszerűen nyakon szúrni ezzel a villával habár nem voltam biztos benne hogy hatással lenne rá. 

Csak egy pillanat műve volt, de ahogy Aram a kávéscsészét a kávés tálra helyezte, gondolataim más fele siklottak. Kezem abba hagyta a remegést, és felkaptam a fejemet, mintha valami nagyon fontosat akarnék mondani. S így is volt. Eszembe jutott az arca, a hangja, az üveges, elégedetlen tekintete, a karón döfött szíve. 

- Miért hagyod hogy William parancsolgasson neked? Kije vagy te neki hogy így bánhat veled? - kérdeztem előre hajolva az asztal fölött. A hangom több érzelmet mutatott meg belőlem mint amennyit szerettem volna. Jegesnek akartam tűnni mint William, de én nem William voltam. Nagyon nem. 

- Nem hiszem hogy sok közöd van hozzá - válaszolta olyan hűvösen, hogy azonnal hátra dőltem a székemben, és úgy döntöttem nem vitatom tovább mikor felnézett rám. Azok a kék szemek amik azelőtt simogattak most szikrákat lövelltek felém, utasítottak hogy ne kérdezősködjek, de ettől csak még inkább furdalta az oldalamat. Sóhajtottam. 

- William nagyon sokat tett a népünkért. Értem is. Ezért tartozok neki. Valamint ő a főnököm, ezért jár neki a tisztelet. - újra felnézett rám - Ha ő nem lenne én már rég halott lennék. És nem csak én, hanem mindannyiunk. Az életemet köszönhetem neki, ezért akármit kér tőlem, megteszem. - megértettem. De akkor is idegesített hogy hagyja magát így kihasználni. 

- Bocs nekem csak nem tetszik ahogy bánik veled...jobbat érdemelnél - motyogtam, fel se nézve rá, a villámmal játszva. 

- Lehet - suttogta, alig hallhatóan, inkább magának mint nekem - Egyébként - nyelt egy nagyot. Tudtam hogy terelni próbálja a témát - Hogy is kerültél pontosan ide? Azt már mondtad hogy egy tesi órán voltál de..hogy? Már vagy egy éve próbálkozunk, és eddig senki sem reagált a jelekre. 

- Milyen jelekre? - kérdeztem kíváncsian. 

- Többféle kép próbálkoztunk. Próbáltunk párhuzamos univerzumokat létrehozni, illetve fekete lyukakat ültetni bizonyos tárgyakba a múltba egy gépen keresztül. Úgy működik mint egy tölcsér. Az egyik szája itt van, a Laborban, annál a gépnél amit te is láttál, a másik pedig a Te világodba. Ha a tükör repített ide, valószínűleg azon keresztül sikerült ide jutnod. 

- Akkor egyértelmű. Tisztára mint az Alice csodaországban... - megráztam a fejem, mert hihetetlennek tűnt, hogy úgy lettem apró majd újra nagy, és kerültem 4015-be, hogy észre se vettem. Villámcsapásra. Tisztára Alice csodaország tényleg. 

- Az meg micsoda? - grimaszolt Aram, mintha kínaiul beszélnék - Mindegy - rázta meg a fejét, mintha valamit fontosat gyorsan el akarna mondani - Csak azt nem értem miért egyedül te reagáltál rá - az állához emelte az hüvelykujját. Látszott rajta hogy komolyan izgatja a téma, és ettől én is kíváncsi lettem. 

- Ki tudja? - vontam vállat, majd egy szelet húst emeltem a számba. 

- De még mindig nem válaszoltál. Hogy kerültél pontosan ide? - kérdően emeltem rá a pillantásom. Nem értettem miért érdekli őt ez annyira. 

- Bocsi, csak kíváncsi vagyok és szeretnék többet meg tudni rólad. Meg hát olyan ritkán cseverészek emberekkel - furcsa volt ezt így hallani. Elmosolyodtam, majd próbáltam felidézni. 

- Nem emlékszek már kristály tisztán. Azt tudom, hogy egyedül voltam. Szekrényt ugrottunk. Mindenki teljesítette a várt szintet... - elkacagtam magam. Nem a jóízű nevetés volt, ha nem olyasfajta amit kínjában csinál az ember - kivéve persze engem. Akárhányszor próbáltam mindig leborultam. Volt hogy még a dobtantóról se mertem elugrani...Nem érdekelt ha egyest kapok mert tudtam hogy nem az életem múlik rajta, de nem engedtek. Bent kellett maradnom, amíg rendesen meg nem tudom csinálni. Mikor már azt hittem talán megtudom csinálni, olyan erősen zúgtam le róla, hogy utána nem tudtam fel kelni a szekrény elé tett szőnyegről. Sajgott a gerincem és a fejem. Csak feküdtem ott mint egy rakás szerencsétlenség, és próbáltam csöndben maradni, miközben a tanárnő ordított hogy keljek fel és csináljam még egyszer...aztán oda jött hogy megnézze mivan. Mikor látta a gerincemen a nyomokat sóhajtva azt mondta mára elég volt majd holnap folytatjuk és kiengedett az öltözőbe. A hajamat tűztem föl a tükörnél. A szememet figyeltem, mert vér vörös volt a sírástól.  Gyengének, és erőtlennek éreztem magam. - magyaráztam, egy pillanatra sem nézve az arcára. Nem akartam látni a szemét. Az undort, vagy a karörömét miközben a nevetségesen szánalmas történetemet hallgatja. Nem akartam hogy tudjon erről, és megbántam hogy elmondtam. 

- Egyszerűen életképtelennek - mondtam végül, vállat vonva. Sóhajtottam egyet halkan, majd fölnéztem rá. A szemébe olyasfajta megértés tükrözött amitől megdobbant a szívem. S akkor eszembe jutott hogy ő ugyan ezt érezheti Williammal kapcsolatban, akinek szinte lehetetten megfelelni. 

- Nem vagy életképtelen attól mert nem vagy képes átugrani egy szekrényt. Az élet nem erről szól. Az élet arról szól, hogy újra és újra megpróbálod átugrani akkor is ha tudod hogy nem fog sikerülni. Te újra és újra megpróbáltad nem igaz? - ne! ne mondj nekem ilyeneket! mert ha álmodok szörnyű lesz felébredni.... 

- Az semmiség - ráztam meg a fejem - Órán voltunk. Ezt kellett tennem. - mosolyogtam. 

- Én nem próbáltam volna meg még egyszer ha először nem sikerül. - motyogtam, letéve a villát a kezéből - Viszont az életbe ugyan úgy muszáj próbálkozni azokkal a dolgokkal is amiktől félünk, mint tesi órán. Különben megfagyunk az időbe, és a saját félelmeink rabjai leszünk. - annyira komolynak tűnt, annyira valóságosan emberinek, hogy leesett az állam. Lehetetlen hogy ne ember legyen...Egyszerűen lehetetlen...

- Mi vagy te? Valami filozófus? Vagy tudós? Vagy pszichológus? - kérdeztem nevetve, enyhítve a feszültségen.

- Igazából tudós. - mosolyodott el. Büszkeséget láttam sugározni az arcában, és egészen biztos voltam benne, hogy ez az élete. - Én fejlesztettem ki szinte mindent, amit most a Földön használunk. A robotokat, a YX0000-okat, az időgép, a Kifutó... - sóhajtott - de még így is sok dolog van amit kudarcot vallok. Például nem tudok fegyvereket tervezni amik a Földön is hatásosak. Képtelen vagyok rájönni hogy működnek azok a fegyverek... - láttam hogy erősebben szorítja a villát - az én dolgom lenne rájönni hogy működnek. És ha meg tudnám tenni nem kerülnének újabb ember életek veszélybe...Az én hibám! - ledobta vagy kiejtette a kezéből a villát nem tudtam eldönteni de az hangos cserenéssel ért a tányér széléhez, amitől ugrottam egyett. Nem gondoltam volna hogy van egy ilyen oldala is... 

- Minden rendben lesz, hidd el! - mosolyogtam rá szelíden, és biztatóan, mikor újra magamhoz tértem a kábulatból. 

- Nem érted... - megrázta a fejét - Csalódást okoztam. Mindenkinek. - rám nézett a tenyérbe temetett arcáról - Ha a népnek vagy neked bármi bajod esik, azért egyedül magamat okolhatom, mert nem próbálkoztam elégszer. Mert nem voltam elég jó... - nem tudtam mit mondhatnék erre. 

- Ne legyél ilyen pesszimista! Te tökéletes vagy! Feltaláltál olyan dolgokat amiket a társaid még elképzelni sem tudtak! Megértesz olyan dolgokat, amiket ők nem! Értelmesebb vagy bárkinél...ha te nem tudsz segíteni rajtuk, senki sem tud... - motyogtam - Csak őrizd meg a hiteted és ne add fel! - mondtam, elmosolyodva megsimogatva a fejét - S ne vágj ilyen szomorú képet - felnézett rám - Tudod csak pozitívan! - kacsintottam, mire ő is elmosolyodott. Soha életemben nem voltam még magamra olyan büszke mint akkor, amikor újra láthattam a mosolyát. 

Évszakok

Szeptember - Érzed a lehullott, elsárgult levelek illatát, ahogy ezzel együtt valami új köszönt be. Várod a tavasz melegét. Szinte már már sóvárogsz a nap sugaraira, a melegségre. Talán nem jön el...

Október - A bőröd lassacskán hozzá szokik a hideg levegőhöz, ahhoz hogy a hidegben dideregsz. Lassan megszokod. Nem várod a napot, egyszerűen beletörődsz, és nem gondolsz a napsugarakra.

November - Villám csapásként hatol a tudatodban. A bőröd alatt érzed a változás szelét, a tél eljövetelét. Látod a fák leveleit a talajon, messze már a szeptember, jönnie kell valami újnak,
valaminek, ami a saját fagyosságában kápráztat.

December - Hó. Gyönyörű pelyhekben hull a hó. Ismeretlen táncot jár a levegőbe, ártatlan tiszta fehérségbe burkolva a tájat. A hideg hópelyhek, ahogy a bőrödre hullanak, valami furcsa babonával felmelegítik a szívedet. Érzed a változást, a csodát, az új ajtó kinyiltát, ami más emberré varázsol, ami megnyílást ad önmagadra. Érzed a szerelmet a téli hidegben, furcsa, édeskés lehelettel a fülled mögött a hűvös téli hidegben; és nem tudsz ellen állni neki pedig tudod hogy fagyos és minden más csak illúzió!

Január - Eltűnt a hó. A világ egyszerűen fagyot. Jégvirágok az ablakokban, jégkorisok a jégen, balladát zsongnak a jégen, a december és a múlt emlékének. A szíved sajog, az elvesztett hópelyhek után, a karácsony után, és mindent amit ezek maguk mögött hagytak. A karácsonyfa illatát keresed, a fényeket, azokat a dolgokat, amik annyira felmelegítettek, amik annyira boldoggá tettek, de már nincs semmi. A karácsony elmúlt, az égők lekerültek lekerültek az ablakokból, és a szeretet - csak úgy mint a karácsony - múlandó.

Február - Semmi sincs a helyén. Elég volt a folytonos hidegből! A tested kezdi unni a folytonos hideget. Melegre vágyik...Nyugalomra, békére, csendre!

Március - Tavasz van. A nap sugara finoman simogatja a bőrödet a felhők mögül, de a téli fagy, még néha néha vissza kacsint rád, nem enged oly könnyen a markából. Nehezen hagyod otthon a pulcsit. Félsz a kinti hidegtől, hogy bármikor rád támadhat.

Április - Az agyad kezdi elfelejteni a telet, de a szíved még pontosan emlékszik rá. A hópelyhek táncára, a gyöngéd melóiára, és a tested beleremeg, de csak félig, mert másik már a nap langyos sugaraiban fürdik.

Május - Fekete vagy fehér. Világos vagy sötét. Jobb vagy bal. Egy vagy kettő. Tél vagy Nyár. Az örök végletek, amik között dönteni kell. Nincs semmi, ami egyszerre fekete vagy fehér. Dönteni kell hova tartozol. De nincs fehér fekete nélkül, se fekete fehér nélkül. Nem tudsz választani a szíved két oldala között, mert mindkettő pontosan ugyanúgy úgy dobog, bizsereg, érez, és megugrik. Mindegyik...mégis. A nap sugara, ami felolvasztja a téli jég csapokat magához csábít, még akkor is, ha ezzel együtt a hópelyhek is felolvadnak. Mindenki az alagút végét keresi.

Június - Kérdések. Miért kék az ég? Miért jön Télre Nyár? Miért jön Nyárra Tél? Utálod ezt az örökös körforgást. Elakarod felejteni a Telet mert Nyár van! S a Nyár sokkal jobb mint a Tél! A Nyarat akarod! A perzselő napsugarakat, az őrült gondolatokat, a gondtalanságait....elég volt a tél fagyából. Az érzésből, ahogy a hideg a bőröd alá váj...Egyszerűen csak elég volt ebből.

Július - A kérdések lassan megválaszolásra kerülnek. A nap forró. Nincs semmi, ami a télre emlékeztetne. Semmi. Csak a nyár van, és annak minden áldása, ami bőségesen az öledbe hull, finoman kényeztetve a Tél által megtépázott lelkedet. Olyan mintha gyógyír lenne a világ összes bajára. Mert a nap fényében úszva nem léteznek a gondok....

Agusztus - Nyár, és Tél örök váltakozása. Aztán beleszeretsz a Nyárba, elfelejted a telet, az utca szélén álldogáló hóembert, a hópelyhet ami olyan finoman hullott a tenyeredbe, az ürességet amit az olvadás, a hó hiánya maga után hagyott. Mert megismersz valami mást, ami szebb, ami jobb, ami nem ismer hideget, ami nem ismer sebet, és ütést, csak gyengédséget, simogatást. Épít, nem pedig rombol.

Szeptember - Újra szeptember! Édes szeptember. Újra közeleg a fagy, de már nem reszket bele a kezem. A sebek begyógyulnak, szép emlékként hivalkodnak arra, hogy mindig van remény, mindig van alagút vége, és hogy ha kiakarsz jutni a sötétből, egyszer megtalál a fény. S akkor szeptemberbe....már egy egész más ember leszel mint azelőtt! S sosem fordulhatsz vissza a megtett utadon, már sosem leszel az, aki AKKOR szeptemberben voltál, amikor minden elkezdődött....

Rebirthing

Egy korszak vége, mindig valaminek a lezártát, valaminek az elmúlását jelenti. De ezzel együtt, reményt ad valami újnak. Talán valami sokkal jobbnak, ami több fényt hoz. Lehet hogy pont az alagút végének elérte, lehet, hogy minden fájdalom és szenvedés, csak is ezért a napért történt. Még ha nehéz is ezt elhinni, lehetséges. Elmerülni ebbe a gondolatba reményt ad, a remény pedig erőt szül. Az erő pedig életben tart. Épp ezért erősnek kell lenni...Azért hogy élhessünk. Mert ez épp úgy élet feltétel, mint hogy minden nap eszel, iszol, vagy alszol. Ha gyenge vagy, az erősebbek elkapnak, és felfalnak, vagy a saját gyengeségedbe, és nyomorodba pusztulsz bele.

My fight

Nagy a szívem bánata, bántom viszont szívembe zárom, mert búmat el nem mondhatom. Mert fájdalom fájdalmat szül, és nem akarok fájdalmat okozni. Nem akarom, hogy miattam még több szív vérezzen el, hogy miattam még több fej álmatlanul boruljon éjszaka a párnára, hogy még több testben gyújtsak aggodalmat. Nem akarom hogy bárki segítsen! Nem kell segítség! Egyedül is megtudom oldani a problémáimat, és egyébként sincs az az ember, aki képes meg menteni ebből a káoszból. Ez az én harcom...Egyedül csak az enyém! 

It's never too late

Már az elején tudtam, hogy ez tilos. Már az elején tudtam, hogy nem lenne szabad közel engednem magamhoz. Már az elején is mondtam; nem akarok szerelmes lenni, újra megütni a bokámat, nem akarok újra vérezni! A mélyben voltam, és haldokoltam. Nem akartam...Nem akartam szeretni. Pláne nem Téged...

Tudtam, hogy csapda. Hogy csak sérülni fogok megint, hogy Te vagy az utolsó ember, akibe szabad beleszeretnem. Folyton emlékeztettem rá magam, hogy nem szabad, hogy nem szerethetek beléd, az kizárt, egyszerűen abnormális dolog...De hiába. Mát túl késő volt. Hiába ismertem föl a veszélyt, már túl késő volt. Olyan ez mint a rák. Mikor felismered a veszélyt, már bekebelezett, és onnantól fogva szinte lehetetlenség kigyógyulni belőle. Belőled...

Nem tudok, nem tudtam elfutni. Akárhányszor megpróbáltam, mindig újra nálad kötöttem ki, menedéket és nyugalmat keresve. Te voltál az, aki felhúzott a mélyből, aki megtanított repülni, aki eloltotta a tüzet amikor az egész világom lángolt. Majdnem kihűltem, mikor életet leheltél belém, és megtanítottad hogy lehet szárnyalni. S azóta szárnyaltam. Mégis, óriási köztük a szakadék. Én mindig csak utánad megyek, mindig csak a hátad mögött koslatok, de sosem érek a nyomodba. Sosem érhetlek el, mert túl magasan vagy.

A szívem szép lassan, napról napra, millió darabkára tört. Zuhanni kezdtem, és akkor jött Ő, aki fent tartott. Erőt adott, hogy tudjak repülni, és ne zuhanjak le. Miatta nem adtam fel. Miatta nem törtem össze. Mindig mosolyt csalt és csal az arcomra, még a legrosszabb napokon is. Élőnek érzem magam mellette, míg melletted elevennek. De melletted bármikor lezuhanhatok. Mellette sosem.

Már estem miattad. Tudom, milyen a hegy legtetejéről gurulni lefelé, valami őrületes sebességgel. Láttam, és végig néztem, ahogy ugyan úgy bánsz Vele, ahogy velem. Zokogtam legbelül. Talán fogalmad sincs róla, de ott adtam fel. Elhatároztam hogy bántani foglak. Hogy vissza adom min azt a bánatot amit nekem, és a többi lánynak okoztál, akik bele sétáltak a csapdádba. Nem hittem hogy képes vagyok rá...

De ma. Ma láttam a szemedbe azt a szikrát kialudni, ami eddig olyan fényesen ragyogott, hogy mindenkit elvakított. Helyette egy csillagot láttam, tompán ragyogni. A fájdalom csillagát. Tompán, mégis olyan élesen, hogy a szívembe markolt. Mint a fuldokló, aki a víz alatt még egy másodpercig küzd a levegőért, majd a tüdeje feladja a küzdelmet, a testét elhagyja az erő, szeméből kihuny a fény és lassan, és erőtlenül a víz alá süllyedt élettelen teste. Nekem pedig annyira fáj hogy majd beleőrülök .

Tudom, hogy megérdemelted. Mindenki ezt mondja. S így igaz. Megérdemled a fájdalmat, hisz te is ezt okoztad nekem, és még millió más lány lelkének, minden bűntudat nélkül. Mégis....fáj. Fáj belenéznem a remény vesztett gesztenyebarna szemeidbe. Sírnak. Az érzéseidet, amit mindeddig olyan gondosan rejtegettél mindenki elől, most előtörtek. Mennyire fájhat, ha most először, nem tudod eltakarni? A tudat hogy ezt én tettem veled, már szinte fojtogat, de nem kérek bocsánatot, mert ez jár neked, bármennyire is szeretlek, tudom hogy bűnös vagy. Te vagy az életemben a nagy betűs hiba, és mindig is az leszel, de mindig is az egyik legszebb és legszomorúbb hiba leszel az életemben. Szeretlek, de te jégcsap vagy. Kell egy ütés amitől megtörsz, ami után igazán tudsz majd szeretni. Ez volt az az ütés. S ha engem nem is, egyszer majd valakit, te is képes leszel úgy szeretni, ahogy én téged. Tisztán, gyengéden, lágyan simogató tűzzel.

Csak remélni tudom, hogy a szemeidbe előbb utóbb vissza tér majd a remény, a tűz, ami rabul ejtett. Ami felemésztett. Mert anélkül nem vagy önmagad. Ha hiányzik a tűz a szemedből, az olyan, mintha meghaltál volna legbelül. Tudom, mert mielőtt találkoztam volna veled, nekem nem volt láng a szemembe. Utána viszont lassacskán, szikra gyúlt a szemembe. S az a láng egyre csak növekedett. Hiába koptatta a bánat, akkor is csak egyre nagyobb és nagyobb lett. Megtanítottál élni, és én mégis hátba támadtalak! Hiába tanítottál meg repülni, és szeretni azt aki vagyok, az életemet, a sorsomat, én el vettem tőled azt ami a legfontosabb volt neked. A büszkeségedet, a reményt, a maszkot, amivel érzéketlennek tetted magad. Ott álltál egyedül, egymagad, és most először, tényleg magányosnak tűntél. Mint egy árva, akit kint hagytak az út szélén.

Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen mély ütést tudok mérni rád. Sajnálom...De hidd el; szeretlek, és szeretni is foglak. Te adtál életet nekem, és ezt sosem fogom elfelejteni. Te vagy a megmentőm. Amikor a világom lángolt, te szabadítottál meg a lángok közül, és ezt sosem fogom elfelejteni neked! Szeretném elmondani neked, hogy mindig lesz egy helyed a szívembe, hogy még mindig van remény! Neked mindig van remény! Csak legyél erős! Mert tudod;

It's never too late 

Caressing Breeze

Fárasztó, és hervasztó napom volt. Alig aludtam az éjjel, éreztem ahogy percről percre, egyre jobban elhagyja az erő a testemet. Zavartak a zajok amik körül vettek, az emberek, akiknek alig volt egy kedves szava hozzám. Reménykedtem, hogy más lesz. Hogy minden más lesz, de az emberek nem változnak, és rá kellett jönnöm, hogy mindig és mindenkor egyedül leszek, mert ez vagyok én.
Ezt gondoltam, miközben lassan, lehajtott fejjel sétáltam haza felé. Talán jobban is siethettem volna, hiszen azt ígértem Lukenak, hogy vissza megyek a suliba hozzá. De pont hozzá sem volt semmi kedvem, bármennyire is kedveltem. Ha egyszer az ember fáradt, és elveszti az életbe vetett hitét, akkor nem igazán van kedve semmihez; az élethez. Csak haza akartam menni, erősen behunyni a szemem, megmarkolni a takarót és aludni, talán sírni a szerencsétlen sorsomon, amiért nem vettem észre, hogy hátba támad, akit én mindvégig hűen védelmeztem, akkor is, amikor nem kellett volna. Olyanokkal szemben is, akik tényleg fontosak és voltak nekem. Közöttük Lukeval is.

Az emlékezetemben lángolt még a tegnap, amikor Miatta úgy össze vesztünk, hogy azt hittem talán soha többet nem állunk szóba. Emlékeztem a tegnapra, amikor a fűzfa hűs árnyékában állva, Luke a padon ülve, összeszorított kezeit bámulva halkan, és határozatlanul azt mondta: azt hiszem beléd zúgtam.
Emlékszem, hogy szólni se bírtam. A levegő a tüdőmbe szorult, majd lassan engedtem ki. Nem csak az emlékezetemben, hanem most a jelenben is, amikor kulcsomat lassan a kulcslyukba illesztve kinyitottam a bejárati ajtót, és beléptem az előszobába. Levágtam a táskámat, majd leültem egy szendvics kíséretében az asztalhoz. Közben pedig újra vissza repültem tegnapra:

utána, miután újra szólni bírtam, erőt vett rajtam a bizonytalanság. Sosem volt még ilyenbe részem, sosem gondoltam hogy ilyenbe lesz részem, és sosem hittem, hogy bárki is szerethet. Így a bizonytalanság, és hitetlenség azonnal úrrá lett rajtam. Olyan iszonyatos nagy veszekedésbe torkollott ez az egész, amiből nem győztem kimenekíteni magam. A tenger alján éreztem magam, vele együtt, és csak azt tudtam, hogy bármit is érez igazából, nem akarom, hogy nélkülem menjen a felszínre. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy nem akarom elveszíteni. Készen álltam hazudni is akár, abban a tudatban, hogy roppant rossz hazudozó vagyok....

"Mindegy. Felejtsd el" - mondta végül, majd csak úgy egyszerűen elment. Ma pedig úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Ugyan olyan, mint mindig, és ez zavar. Még csak most jöttem rá, de zavar...nem akarom a tegnapot semmisnek tekinteni! Emlékszem, azt mondta, választanom kell. De választani Luke és Ő közte, nem olyan egyszerű. Mint ha az agyam és a szívem egy külön dimenzióba mozognának. A szívemnek nem tud utasításokat küldeni az agyam, mert az egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket, de ez ugyan úgy vissza felé is igaz. Az eszemet nem érdeklik a szívem kecsegtető melódiái. Ő tudja a valóságot, még sem tudok dönteni. Pedig a képlet egyszerű. Látom feketén fehéren, a part két végét, a jót és a gonoszt. Még is nehezemre esik Lukenak egyszerűen igent mondani...

Miközben az úton hallattam, aközben is érzelmek furcsa hullámai hasítottak belém folyamatosan. Nem tudtam mit is akarok pontosan. Nem akartam érezni, talán.

Luke halványan elmosolyodott mikor meglátott, majd leszegte a fejét, és igyekezett úgy tenni, mintha az a mosoly nem jelent volna meg az arcán. De nehezemre eset elhinni, hogy nem örül nekem.

- Te... - szólalt meg, miután már mentünk néhány lépést. Felé néztem - egyébként mizu Katherinaval? - elmosolyodott, emlékeztem még a tegnapra, hogy azt mondtam neki összehozom vele, mivel Katherina olyan mintha csak a húgom lenne, sosem volt még pasija, Luke pedig remek első lenne. Nem egy tök filkó, és képes lenne szeretni Katherinat, mint ahogy ő is őt. Katherinanak pedig szüksége lenne már valakire, aki tényleg igazán szereti mint nőt.

- Bocs, de mióta felhoztad hogy össze tudnál vele hozni, azóta nem tudok leakadni a témáról... - mondta miután elnevettem magam, és ő is nevetett. Nevettem, de furcsa mód fájt.

Mindaz idő alatt, míg én azon agyaltam, hogy mit kellene tennem, hogy ne bántsam meg, miközben én rajta, magamon, és kettőnkről - érdekes, hogy hirtelen létező fogalommá vált a kettőnk és a mi , - morfondíroztam, őt csak is Katherina izgatta...akkor miről beszélünk mi itt egyáltalán?

- De komolyan! Most össze tudnál tényleg hozni vele? - miért csak ő érdekel? miért léptél túl rajta ilyen gyorsan...tényleg csak ennyit jelentett? tényleg ugyan olyan tuskó vagy mint bárki más? csak szórakozol...?
Felszisszentem. Nem idegesen, hanem mintha inkább röhejesnek tartanám hogy ennyiszer kérdezi meg ugyan azt, és hogy ennyire rá van kattanva. Igazából csak a kínomat tükrözte. Mert fájt. Mintha nyilat lőttek volna, egyenesen a szívem közepébe.

- Persze - sóhajtottam, majd felé néztem, magamra erőltetve egy mosolyt - Már mondtam nem?
- És szerinted tényleg működne?
- Simán. - mosolyogtam biztatóan. Hát tényleg csak ennyi...; és beletörődtem. Akkor legyen Katherinaé. Elvégre, ezt is én csesztem el végső soron, nem?

Előre meredt, úgy tűnt erősen gondolkodik, majd mikor újra megszólalt, már valami teljesen másról faggattatott, de csak rövid ideig.

- Mesélj valamit Katherinaról! - a homlokomat ráncoltam, és újra felszisszentem. Nem hittem hogy ilyen rövid határ idős vagyok...

- Mit meséljek róla? - kérdeztem vissza szinte rögtön. Csalódottságot éreztem, és egy csipetnyi haragot, mert ezek szerint a tegnapi szavai, mind csak jól irányzott hazugságok voltak. Lehetetlen, hogy valaki egyik napról a másikra, úgy tegyen, mintha nem vallott volna szerelmet annak, akibe bele van zúgva. Ilyen nincs.

- Mit tudjam én? - felelete, kissé talán felháborodottan, vagy mint aki nem érti hogy kérdezhettem ekkora baromságot. Pedig tényleg nem tudtam mit meséljek róla. Igazság szerint nem akartam róla beszélni vele. A tegnapról akartam beszélni, de tudtam hogy várnom kell. Tudtam, hogy ki kell várnom a megfelelő helyet és időt, mert most mindkettőnknek túl friss a tegnap emléke, mindkettőnknek túl kínos lenne, és egyikünk sem akart mást, csak jól érezni magát. Ezért nem hoztam fel a témát.

Megerőltettem magam, és elgondolkoztam, vajon mit mesélhetnék Katherinaról. S meséltem is. Aztán gyerekkorom régi játszóterére fordultunk. Akkoriban imádtam erre a helyre járni, bár csak ritkán adódót rá alkalmam, amikor pedig serdülni kezdtem, az otthonommá vállt. Egy olyan otthonná, ami mindig befogad, és kezetlen kezeivel biztatóan simogatja a bőrömet. Mindig gyógyír volt a sebeimre ez a hely.
Egyszerű volt. Csak az élénk zölden pompázó fűszálak, majdnem szabályos kör alakba, a kis területű sziget féleség előtt elterülő tó, és a minden más fától különböző cseresznyefa, ami a tóparti stég háta mögött nőtt. Ágai benyúltak egészen a stégig, rózsaszín szirmaival beborította a stég kopott színeit. Leültünk a stégre.
A tó túlsó partján, teljesen más volt az élet. Míg mi a cseresznyefa alatt ültünk, a másik oldalon fűzfák sorakoztak, miknek ágai a víz lágyan hullámzó tükrét simogatták. Az a cseresznyefa, pont úgy nem illett oda, mint mi. Mindannyian mások voltunk. Én is, Luke is, és még a cseresznyefa is, ami alatt ültünk. Mások voltunk mint a többiek. Értékesebbek.

A nap lemenő, narancssárga fénye megsütötte a tó vízét, aranybarnára festve annak fodrait. Szemet gyönyörködtetően gyönyörű látvány volt, ahogy a tó vize aranybarnában csillog, miközben a fűzfa levelei, mint nyugtató anya kezei simogatják. A lágyan fújdogáló szél pedig felénk sodorta a cseresznye fa illatos szirmait, és belekapott a hajunkba. Idilli érzés volt.

- Tudod, egész nap azon gondolkodok, hogy vajon mire emlékszel a tegnapból... - kérdeztem halkan, határozatlanul, és zavartan. Féltem bevallani, hogy féltékeny vagyok. Mert igen is, féltékeny voltam a saját barátnőmre, mindenkire, akire csak azt mondta hogy jól néz ki, de féltem bevallani, mert féltem hogy újra törik az egyetlen dolog amiben reménykedhetek, amibe bízhatok. És ha így történik, akkor hogy éljek azután?

- Ha én azt tudnám - nevetett, majd gyorsan, komolyabb hangon hozzátette, még mielőtt megsértődhettem volna - Nem. Egyébként mindenre emlékszem... - a végtelenségbe meredt. Talán az elúszó bárány felhőket figyelte az égen, vagy a tó vizét, ahogy belekap a szél, talán a cseresznye fa rózsaszín szirmait a tavon. De akár hova is nézett, tudtam, hogy az agya teljesen más lát. A tegnapi napot pörgette vissza emlékezetbe, egészen biztos voltam benne. Láttam a szemébe.

- Emlékszem arra hogy mit mondtam - felém nézett - És továbbra is fenntartom azt az állításomat. - a szívem egy hatalmasat dobbant a mellkasomba. Boldog voltam, hogy ezt hallom tőle, és egy pillanatra megnyugodtam, de aztán eszembe jutott amit ezelőtt mondott; " mióta felhoztad hogy össze tudnál vele hozni, azóta nem tudok leakadni a témáról... " Emlékeztem a lelkesedésre, arra a végtelen izgalomra a hangjában. A mosolyára, amikor arról beszéltem hogy van esélye Katherinánál. A hangja a fülemben csengett, amikor azt mondta nem tud leakadni a témáról, amikor azt kérte meséljek róla, amikor arról beszélt hogy Katherina vagy bárki más, milyen jól néz ki.

- Akkor miért Katherina jár állandóan a fejedben? - kérdeztem, és akaratomon kívül is érzékelhetővé vált az indulat a hangomban.

- Fázol? - kérdezte higgadtan, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. Rá akartam förmedni, hogy válaszoljon, de inkább nem akartam hallani a választ. Azzal, hogy nem válaszolt is válaszolt.

- Egy kicsit - feleltem, egy hatalmas sóhajjal. Egy kicsit valóban belém mart a hideg levegő, de még elviselhetően.

A válaszom hallatán, közelebb csúszott hozzám a stégen, és magához húzott. Éreztem ahogy össze ér a vállunk, ahogy a kezem a mellkasára simul, mert máshol nem talál magának helyet - és nem is akar, - hogy a lábaink egymáshoz simulnak. Éreztem a szellő lágy melódiáját a fülembe suttogni, a cseresznyefa szirén énekét, miközben Luke szemeit figyeltem. Teljesen belemart a pillantásom a végtelenséget jelentő kék szemeibe, és teljesen elmerültem bennük. A karjaiban, amivel biztosan tartott a vállamnál fogva, amivel magához húzott, és nem eresztett.

- Így már jobb? - kérdezte gyengéd, a hárfához hasonlító lágy, nyugodt hangon. Furcsa mód megnyugtatott a hangja. Az ölelése. Elfeledkeztem minden kételyemről. Katherinaról, és a többi libáról akiről beszélt. Csak mi számítottunk.

Félénken bólintottam, mert nem volt erőm és bátorságom megszólalni. Nem akartam elrontani a pillanatot. Megakartam ragadni, elraktározni magamban egy örök életre, hogy bármikor, amikor csak rossz napom van, vissza emlékezhessek rá. Legszívesebben itt maradtam volna vele örökre, így, az ölelésébe burkolózva, ahol nincs más csak ő, én, a bőrünket simogató szél, a tó csillogó arany fodrai, és a cseresznyefa, ami mintha ránk mosolygott volna az ágain és a szirmain keresztül.

A szívverésem fölgyorsult, és valósággal a torkomban dobogott a szívem, mikor Luke ajkai óvatosan közeledni kezdtek az enyémek felé. Szemeim az ajkait nézték, és a testem forrósodni kezdett. Akartam, annyira, hogy már szinte fájt. Egy pillanatra megállt, mikor az ajkaink alig egy centi távolságra kerültek egymástól. Résnyire nyitott, vágytól csillogó szemeivel felnézett rám. Belemélyedt gesztenyebarna szemeimbe. Az engedélyemet kérte, megakart bizonyosodni róla, hogy nem bánom-e, de megszólalni nem tudott, ahogy én sem, csak egy hatalmas levegőt vettem, mire ő lehunyta a szemét, és óvatosan hozzá érintette ajkait az ajkaimhoz, majd olyan táncot járt rajta, amit azelőtt egyáltalán nem ismertem. Egy olyan dalra, amit csak mi hallottunk, amit csak Mi hallhattunk. Erősen belemarkoltam a fölsőjébe, és igyekeztem még közelebb furakodni hozzá, még inkább az ölelésébe burkolózni.

Mindeközben a szívverésem lelassult, majdnem hogy megállt, majd olykor-olykor nagyokat dobbant, mintha ki akarna törni a mellkasomból.

- Nem érdekel Katherina, engem csak Te érdekelsz... - suttogta, mikor hosszú percek múlva ajkaink elváltak egymástól. Újra egy hatalmas levegőt vettem, és ezúttal el is hittem a szavait.

- Tudtad, hogy ezt a fát városban Bűvös Cseresznyefának hívják? - kíváncsian néztem rá. Egyáltalán nem hallottam még erről, annak ellenére, hogy 3 éves korom óta itt vagyok otthon - Állítólag, ha két ember, akik szeretik egymást, de valamiért nem találnak egymásra, talán a kételyeik miatt, akkor a cseresznyefa megajándékozza őket valamivel. Egy csodával, ami miatt egymásra találnak. Valamivel, ami eloszlatja a kételyeket. Tisztára festi a szíveket, hogy akik alatta vannak, azoknak a szívükben csak is tisztaság, és őszinteség lakozzon. Akik csókolóznak alatta, a legenda szerint, sosem vállnak el egymástól. A lelkük mindig össze lett kötve egy láthatatlan madzaggal. - lágyan, és vissza fogottan mosolygott, miközben a nap megvilágította az arcát, a tökéletesen pontos vonásait. Nem értettem, miért pont engem választott, de örültem hogy itt van velem. Hogy velem van. S más nem érdekelt.
Valahol, a lelkem mélyén, éreztem, a cseresznyefa erejét, elhittem a beteges gyerekmesét, és mikor hosszú percek után Luke felállt, hogy elinduljunk, oda suttogtam a fának hogy:

- Köszönöm! - rámosolyogtam, ő pedig éreztem, hogy vissza mosolyog rám, miközben egy szirma, épp akkor, a hajamba hullott. 

Üzenet a jövőből: Message from the Future 2.rész

Csendesen sétáltunk egymás mellett a Labor mögötti kertben, ami egy hatalmas részen terült el, a civilizációtól furcsa zajától. Az a hely normálisnak, és furcsán valóságosnak tűnt egy űrlény mellett sétálgatva. Nem volt semmi más, csak élénk zöld fű - amiből ritkásan kikandikáltak a százszorszépek fehér fejei -, és a fölöttünk ragyogó kék ég - úszkáló, fekete csészealjak nélkül , - és gyönyörű, vékony törzsű nyár fák.

Lehajtott fejjel sétáltam Aram mellett. Feszült voltam, és nem mertem a szemébe nézni, mert fogalmam sem volt mit gondoljak róla. Az egyik felem azt súgta, hogy megbízhatok benne, de a másik felem hevesen tiltakozott a gyönyörű szép kék szemei, és a bájos mosolya ellen; nyomasztóan azt suttogta "ne bízz benne".

- Figyelj, tudom mit gondolsz... - egy fenét...még csak nem is ismersz! - Azt gondolod, hogy William egy képmutató, erőszakos idióta, de nem az! - magyarázta hevesen, végre felém fordítva a fejét a földről, miközben egy fűszálat csavargatott a kezében, amiről arra következtettem, hogy ez pont olyan szenvedés mint nekem, és ez furcsán dühített. Megtorpantam, mire ő is megállt és, szembe nézett velem. Tetszett, hogy másokkal ellentétben, ő a szemembe néz, miközben velem beszél.

- Nem érdekel William, egyszerűen csak haza akarok jutni! Nem akarok segíteni valami olyasvalamibe, amit nem tartok helyesnek...Még csak azt sem tudom, hogy miért akarnak titeket elpusztítani az a másik faj...gondolom, nem ok nélkül...  - hadonásztam, és csapkodtam a kezemmel, de a hangomat igyekeztem féken tartani.

- Én meg értem, de hidd el, nem fog elengedni addig, amíg meg nem tudja, hogy működnek azok a fegyverek! Neki a népe fontosabb minden másnál...ha nem csinálod amit mond, egyszerűen csak megöl majd, és kész! - tágra nyíltak a szemei, közelebb hajolt hozzám, és össze tette a két tenyerét, mintha kérlelni próbálna aggódó tekintetével.

- Ugyan, mit érdekel téged mi van velem? Téged is csak az érdekel, hogy működő képesek legyenek azok a fegyverek nem? - hagytam egy perc szünetet, de válasz nélkül maradtam, talán fel sem fogta igazán mit várok vagy hogy mit mondok - Ne játszd meg magad! - mondtam végül felszisszenve, majd tovább mentem előre.

- Én csak...nem akarok több ember látni meghalni... - a hangja olyan elkeseredetten, és bűn bánóan csengett, hogy nem bírtam meg állni, hogy ne forduljak hátra. Lehajtotta a fejét, és az ujját birizgálta, talán zavarában, majd mikor észrevette hogy őt nézem, leengedte a teste mellé a kezét, és elfordította a fejét. 

- Csak szeretnék véget vetni ennek az egész rémálomnak...annyi mindenkinek kellett már meghalnia miattunk, hogy most már azt sem tudom, hogy helyes-e amit csinálunk... - mondani akartam valamit, de nem tudtam, mire ő egyszerűen felsóhajtott, és a mögöttem lévő kovácsolt vas, fehér hintára ült, ami körül volt futtatva fehér rózsákkal, alatta pedig a fű, csupa fehér százszorszépekkel volt telis-tele. Igazán mesébe illő volt. Úgy festett a hintán, mint egy szobor, vagy mint egy angyal, pedig mindkettőtől igen távol állt.

- Amikor ide jöttünk, még biztos voltam benne hogy helyesen cselekszünk, de amikor láttam azt a sok emberi vért folyni, fel tettem magamnak a kérdés, hogy valóban megérdemlik-e, hogy mi mennyivel vagyunk jobbak nálunk... Ha megöljük azokat, akik az utunkban állnak, mi pont ugyanolyanok vagyunk, nem? - kérdő pillantással nézett rám, mintha én lennék a mindent tudó bárány - Nekünk szabad? Mi jogunk van kiirtanunk egy egész fajt?

- Miért mondod ezt el most nekem? - lassan leültem mellé. Éreztem ahogy a szellő finoman végig simít a bőrömön. Ez a halál könnyed érzés felszabadította a lelkemet a kezdeti feszengésből.

- Csak mert úgy éreztem, el akarom mondani. Mert úgy gondoltam, tudnod kell, meg mert.... - elfordította a tekintetét az arcomról - úgy éreztem, te megérthetsz.

- Én még csak azt sem tudom, hogy nekem mit kellene tennem.... - Aram felé kaptam kétségbeesett pillantásom. Nem aggódtam, nem igyekeztem elrejteni a szemeimben égő félelem lángját. Pontosan azt akartam, hogy lássa...nem akartam megtéveszteni azzal, hogy erősnek mutatom magam, miközben ő megmutatta a gyengébbik oldalát.

- Tedd azt, amit helyesnek gondolsz...légy okosabb nálam!

- De nem tudom mi a helyes....és egész életemben, folyton csak rossz döntéseket hoztam...

- Pont azért, mert ezt gondolod, tudom hogy jó döntést fogsz hozni... - mikor látta, hogy nem igazán nyugatot meg, hozzá tette - Ha nem tudod eldönteni mi a helyes, akkor tájékozódj szélesebb körben! - egy széles biztató, és nyugattó mosollyal felpattant mellőlem, és a kezét nyújtotta felém - Menjünk el egyet szórakozni! Közbe megismerhetsz minket, és elfelejtheted egy pillanatra ezt az egész őrületet! - elmosolyodtam, majd a kezébe csúsztattam a kezemet.

- Köszönöm - suttogtam halkan, miután felhúzott a hintáról. Megcsillant a szeme, újra megjelent az arcán a gödröcske miközben elkacagta magát, majd elindultunk vissza fele az úton, amerre jöttünk, valamerre, amit egyikünk sem ismert.

Üzenet a jövőből: Message from the Future 1.rész

Furcsa minden. Fogalmam sincs hol vagyok. Az égen valami furcsa, fekete valamik úsznak, amiknek az elejéből lézer fénycsóvák nyúlnak a semmibe. Nagyon hangosak. Szinte berepedt a tophártyám tőlük. Nem is bírom a közelükbe, csak ha befogom a fülemet. Mindenhol ott vannak, de ami a legfurcsább, hogy teljesen úgy néznek ki, mint az autók, csak korom feketék, és nincsenek ablakaik. Egyáltalán nem lehet belátni rajtuk. Félelmetesek. Úgy érzem, nem kéne itt lennem, ezért egyre gyorsabb léptekre váltok, míg végül szaladni kezdek. Attól tartok, hogy azok a valamik az égen, lelőnek ha észre vesznek. Ezért csak futok, futok, és nem figyelek semmire. Erősen lehunyom a szemem, és össze szorítom a fogam, mikor kezdem úgy érezni, hogy a lábaim cserben hagynak. Ekkor hirtelen neki ütközök valakinek. Furcsa, ovális alakú, zöld feje van, amin keresztül látni az agyát, és hatalmas, fekete bogár szemeit, ami beterítik szinte az egész fejét. A száját alig látom, csak egy halvány csík hivatkozik rá, hogy talán az lehet az.

Olyan erővel csapódok neki, hogy biztosan elesnék, ha nem fogná meg erősen a karomat. Feltűnik, hogy nem számít, hogy meteoritként csapódok belé, egyáltalán nem inog meg. "A markukban vagyok" - gondolom, és túl gyáva vagyok hogy tegyek valamit. A szívem hevesen dobog a mellkasomban a félelemtől, és kezem lábam remeg, mikor hirtelen az ijesztő zöld figura villám csapásra egy jóképű, hófehér bőrű, szőke, kék szemű fiúvá válik, amitől eláll a lélegzetem, és tátva a marad a szám. Mosolyra húzza a szája szélét, amitől ha lehet még helyesebbnek tűnik.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni - olyan a hangja, akár a hegedűje. Keserű, mégis gyönyörű szép, és olyan édes melódiával kecsegtet, ami végig simítva a bőrömet, nem csak biztonságot hanem végtelen békét is sugall. Feltűnik, hogy kezei még mindig a kezemet fogják, mintha attól félne, hogy bármelyik percben össze rogyhatok. A kezére pillantok, ami a felkaromat fogja, és csak ekkor tűnik fel mennyire férfias és hűvös a keze. Újra ránézek, bele a végtelen kék szemeibe, amik úgy csillognak akár a gyémántok. Lehetetlen, hogy ez az ember rossz legyen - ezt gondolom.

Elneveti magát, majd lassan a teste mellé engedi a kezeit, mikor  a tekintetünk találkozik. Olyan, mintha egy űrt hagyna maga után. Szeretnék utána kapni, újra megfogni kellemesen hideg kezeit, de mindent félre térve; ő egy idegen. Nem ismerem őt, ezért fontos a távolság tartás, főleg egy lézeres kocsikkal teli ég alatt.

- Hideg a kezed... - jegyzem meg gyermetegen bután, mégis inkább ez, mint a kínos csend - És az előbb még egy zöld fejű valami állt a helyeden, aminek átlátszott a feje, és láttam az agyát - mondom egy undorral teli fintorral, kérdően, és értetlenül felhúzva a szemöldökömet, mire ő elfordítja a fejét, elneveti magát, és az állára vagy talán az ajkaira - nem tudom eldönteni pontosan , - kapja az ujjait, mintha nem tudná eldönteni, hogy mondja-e amit mondani akar, vagy inkább se.

- Igen, mert én nem ide valósi vagyok. Úgy értem, földönkívüli - mondja, a szemembe nézve, komoly arccal, de mégis látok egy halvány mosolyt az arcán. Normális esetbe hülyének nézném, de repülő akármicsodák - talán csészealjak? - úsznak az égen, amik vörös lézer sugarat lőnek ki magukból...ilyen körülmények között, az E.T story nem hangzik olyan elképzelhetetlennek.

- Hogy mi...vagy? - kérdezem, mint aki rosszul hallotta, elkuncogva magam kínomban, ami talán inkább tűnt - csúnyán szólva , - hápogásnak.

- Nehéz elmagyarázni. A lényeg az, hogy nem ember vagyok. Egy Eufória nevű bolygóról származunk, de több példányunk él a Marson, és most már a Földön is, egészen pontosan... - hirtelen előkap egy jegyzet füzetet fehér ingét takaró, fehér orvos szerű köpenyének zsebéből. -  4010 óta. - tolta elém a fehér, halvány kék vonalakkal tarkított füzetét, miután lapozott benne párat.

- Ezt nem hiszem el... - sóhajtok, és alig kapok levegőt. 3010...Hogy mivan? A legutóbbi emlékem, hogy tesi órán vagyok a tükör előtt 2015-ben!

- Mi van? - nevet az előttem álló szőke, akinek még mindig nem tudom a nevét.

- Nem értem hogy kerültem ide. Legutóbb még 2015-ben voltam...hogy lehet most 3010? - kérdezem értetlenkedve a levegőt kapkodva, miközben neki dőlök egy közeli falnak, ami úgy néz ki mint a tenger hullámai.

- A Laborban megpróbáltunk kapcsolatba lépni egy emberi lénnyel, mivel úgy érezzük, szükségünk van a segítségükre, de a legtöbbjüket elégettük amikor idejöttünk, a másik felét pedig a Marsra telepítettük. - olyan komoly arccal mondja, hogy elhiszem neki kérdés nélkül - Csak hogy, most felmerültek bizonyos problémák, ezért vissza akarjuk hozni őket. - sóhajt - De a mostani Marson élő emberek nem olyanok mint a régiek. - értetlenül pislogok rá. Hideg zuhanyként ért ez az egész, és nagyon úgy éreztem bármelyik percben összezuhanhatok. - És egyébként egészen pontosan 4015-öt írunk - újra elmosolyodott, bár ez jelentősebb halványabb volt, mint az eddig látott mosolyai.

- Ó, bocsáss meg, még be sem mutatkoztam! A nevem Leonard Aram! - újra megjelenik az arcán az a gödröcske, majd a kezét nyújtja felém. Majd mikor nem csinálok semmit, mert még mindig nem térek magamhoz, és nem tudom mit kellene tennem, felhúzza a szemöldökét - Ó, bocsi, nem így szokás? Pedig úgy emlékeztem, hogy az embereknél ilyenkor ez a szokás... - látszik rajta hogy komolyan megbánja a dolgot, mintha legalább lerókázott volna, ezért gyorsan megrázom a fejem, és igyekszem magamhoz térni, majd gyorsan a tenyerébe helyezni a tenyerem.

- Lucy Douglas vagyok - arra gondolok milyen buta egy helyzet ez, ezért hozzá teszem - legalábbis az emlékeim szerint - elneveti magát, de rajtam tartja a pillantását, amitől fontosnak érzem magam a szemébe, és ez valahogy büszkeséggel tölt el.

- Kedves Lucy Douglas, kérem, legyen kedves velem eljönni velem a Laborba! Ott majd tájékoztatjuk miért van itt, és hogy hogy mehet haza! - úgy gesztikulál, hogy muszáj nevetnem. Majd a kezét nyújtja, ahogy a régi filmekben az inasok csinálják a királynőknek. Elmosolyodok, és annak tudatában, hogy amúgy sem tudnék mit csinálni, a tenyerébe mélyesztem a tenyerem, s újra érzem azt a furcsa, hűsítő érzést, ami az egész bensőmet átjárja.

- Mik ezek a fekete valamik fölöttünk? - kérdezem, amikor már egy ideje úton vagyunk, és erősebben megszorítom a kezét, miközben ő finoman vezet előre, mert még mindig félek azoktól a repülő valamiktől a magasban.

- Azok az űrhajóink. - követi a tekintetemet az égre, az egyik repülő masinára, majd tekintete újra az arcomra vándorol, ahogy az enyém az övére - Az a nevük, hogy YX0000, és a levegő megtisztítása a feladatuk. A lézer fények, amit kilövellnek magukból, megtisztítják a levegőt a káros anyagoktól és védik a Földet a globális felmelegedés okozta veszélytől. Vagy 1 évig kísérleteztünk azon, hogy lehetne megtisztítani a levegőt, mikor feltaláltuk őket. Nem szeretnék dicsekedni, de az én találmányaim voltak - ekkor újra megjelennek az arcán a gödröcskék, amitől akaratlanul is az én arcomra is mosoly kúszik.

- És hogy változhattál át abból a zöld valamiből emberré? Most akkor melyik vagy te? 

- Az az alakom a rendes alakom. Úgy születtem, és úgy is éltem le az életem nagy részét, de mikor a Földre kerültünk, kifejlesztettük az alak váltás képességét, aminek segítségével feltudunk venni egy majdnem tetszőleges emberi alakot.

- Hogy érted hogy majdnem tetszőleges? - felvonom a szemöldökömet, és érdeklődve nézek, mert kezd izgatni ez az UFO téma.

- Úgy, hogy ez nem olyan mint egy öltöztetős játék amibe kiválaszthatod a hajad színét, a szemed színét, és a hajad formáját. Itt a külsőd pontos megfelelője a léleknek. Így alkottuk meg - vont vállat, és hirtelen kezdtem a rajongójává válni. Ha olyan tökéletes a lelke, mint a külseje, akkor ő egy angyal - Így mind megbízunk egymásba, és senki sem kérdőjelezi meg a szavunkat, hisz minden a külsőnkre van írva. Például, akiknek barna vagy sárga szemük van, azok szenvedélyesek, vadak, és törtetőek. Akiknek zöld a szemük, azok szelídek, kedvesek, s empatikusak.... - folytatta volna, de a szavába vágtam

- És mi a helyzet a kék szeműekkel? - ismét habozott, mint ha nem akarna válaszolni a kérdésemre. Nem magam miatt kérdeztem, nekem zöld színű szemem volt. Miatta kérdeztem. Többet akartam tudni róla, a lehető legtöbbet.

- A kék szeműekről azt mondják, hogy a végletekig megértőek, türelmesek, és higgadtak, de mindemellett nagyon érzékenyek, és megtépázottak. Amolyan végzet asszonyai. - felém nézett, össze húzta a szemeit, és akkor én is láttam... - jegesek. -  a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, melegséget éreztem belülről. Szerettem volna átölelni, de tulajdonképpen még mindig csak egy idegen volt.

- De ugyan így igaz ez a hajszínekre is, azok is egy tulajdonságot hordoznak magukban. - sóhajtott fel hangosan, a kezeire tekintve az arcomról.

- Egyébként, hogy néz ki az a...Labor? - igyekeztem gyorsan témát váltani, mert éreztem, hogy kínos neki a téma. Talán érzékeny pontjára tapintottam, és mivel nem akartam a lelkébe gázolni, ezért inkább tereltem a szót. De amikor a furcsa, átlátszó, egyenesbe menő útra tekintettem, egy hatalmas, fehér, ovális szerű, üveg épületet láttam pár méterre magasodni, tudtam hogy az lesz az.

- Óóh...

- Bizony, az lesz az! - vágta rá Aram, még mielőtt kérdezhettem volna.

- Gondolat olvasó is vagy? - felé mosolyodtam. Nem hittem igazán, hogy gondolat olvasó, inkább csak hogy értelmes, intelligens, udvarias, és figyelmes, de attól még meg kellett kérdeznem, mert ebbe a világba nem volt lehetetlen.

- Nem, az még nem - bájosan vissza mosolygott, újra felmelegítve a bensőmet, miközben beléptünk a furcsa épület hatalmas elektromos ajtaján, ami Aram hangjára nyílt ki.

Egy lift vezetett fel minket legalább 200 emelet magasan. Fullasztó, és kínos volt 200 emelet magasan csöndben állni egy olyan srác mellett mint ő, még akkor is, ha csak meredt maga elé, és egyáltalán nem próbált meg beszéltetni, vagy jelezte azt hogy unalmas a társaságom. Én beszélgetni akartam vele, többet akartam tudni róla, mert túl érdekesnek tűnt ő, és ez a világ ahhoz hogy csak úgy egyszerűen tudomást se vegyek róla. Szemeim alaposan végig mérték. Az arcát, a szélles vállait, a dereka ívét, mindent. S csak a 100 emeletnél jöttem rá, mennyire szánalmas vagyok. Elöntött a forróság az ostobaságom miatt, és azt követően ugyan úgy bámultam csak magam elé mint ő, miközben próbáltam palástolni múlni nem akaró zavaromat. Mintha a lift fülke egyre csak kisebbedet volna, a köztünk lévő távolsággal együtt.

- Főnök, ő itt Lucy Douglas! Ő reagált először amikor a jeleket küldtük! - jelentette udvarias, tisztelettudó hangon Aram egy magas, kigyúrt, fekete-szürke szemű, és nagyjából ugyan ilyen hajú, szemüveges fickónak. 

- Rendben, azonnal kapcsoljátok le a gépeket! - utasította a főnöknek nevezett fickó Aramot, aki villám gyorsan egy furcsa szerkezet mellett termett. Két fekete végpontjai között kék, fehér villámok csapdostak, egészen addig, amíg Aram oda nem lépett. Fogalmam sem volt, mit csinálhatott, de a villámok lassan elaludtak, majd teljesen lecsitultak.

- Vigyük őt a Műterembe! - jelentette ki a fekete hajú pasas, majd hirtelen előre indult, majd egy addig láthatatlan csillogó, és fénylő kapun haladt át. Követtük Aramonnal. Egy sokkal emberibb hellyel találtam magam szemközt. Úgy festett mint egy könyvtár, csak hogy itt a megannyi könyv mellett, fegyverek voltak kitűzve, valamint az ajtóval szembeni asztalon egy P38-as náci pisztoly hevert.

- A nevem William, és azért hoztunk ide téged, hogy megmutasd nekünk, hogy tudnánk használni ezeket - körbe mutatott a kör alakú termen, majd lassan a kezembe adta a P38-ast. Fölnéztem a hatalmas kupolára, ami alatt álltuk a P38-assal, majd William arcára, és a kezében tartott fegyverre kúszott a pillantásom - a bolygóinkat támadás érte, és bár megtudjuk magunkat védeni a Marson, vagy az anya bolygón, a Föld ózon rétege miatt, az ottani fegyvereink itt hatástalanok. Szükségünk van a segítségedre, különben elveszítjük a háborút.

- Mi...milyen háborút? És miért pont nekem kellene segítenem? - fakadtam ki. Egy egyszerű 16 éves lány vagyok és voltam, aki az életében minden lehetséges dolgot elrontott. Marhára nem volt kedvem egy háborúhoz, ahhoz meg aztán végképp nem, hogy egy egész bolygó sorsa függjön tőlem....

- Már fél éve próbáljuk fel venni a kapcsolatot valakivel, és egyedül te reagáltál a jeleinkre. - szólalt meg a hátam mögött álldogáló Aram, akinek szőke fürtjei, most rendezetlenül lógtak a szeme közé, és hangja feszülten csengett a poros könyvek, s fegyverek társaságában

- Ha lehetne, megoldanánk mi magunk is, de mi még csak hasonlókat láttunk... - magyarázta William. Kétségbeesettnek tűnt, és akkor úgy gondoltam, segíteni akarok, de aztán eszembe jutott valami...Dühösen a William mögötti asztalra csaptam a tenyerem, ahol a P38-as hevert. 

- Kipusztítottátok a fajtámat...megöltétek az összes embert a földön, és a saját képetekre, magatokhoz hasonlóvá tettétek őket... - a hangom robbanás volt az addig csendes, csak madár csicsergést ismerő térben. De aztán lehalkult, és csak feszülten szűrtem a fogaim között a hangot - egy okot mondj, hogy ezek után miért bízzak meg benned!

- Te elmondat neki?! Miért mondat el neki, Aram! Megmondtam hogy ne mondj neki semmit, csak hozd ide!! Mi nem volt ebbe világos! - förmedt rá Aramra, olyan mérhetetlen haraggal, és hangerővel, hogy egyből inamba szállt a bátorságom, és a kezeimet a testem mellé engedtem. Ugyan akkor pedig nem értettem, miért van így kiakadva rá. Idegesített, hogy így beszél hozzá, amikor ő biztosan pontosan tudja, min kellett keresztül mennie; hogy miért kék a szeme. Én nem tudom. Fogalmam sincs. Csak pár perce hogy találkoztunk, még is kiráz a hideg ha a szemeibe nézek.

- Nem volt más választásunk... - Aram hangja most is higgadt volt, és fegyelmezett. Úgy simogatta dühtől izzó bőrömet, mint nyári forróságban simogató szellő. Hátra néztem rá a vállamon keresztül. Az arca elkeseredettséget, megbánást tükrözött, és mintha nem lenne ínyére ez az egész, ami körülötte zajlik. Nem tartozott ide. Nem tudtam, honnan szedem ezt, de ez éreztem amikor ránéztem az arcára. - Az emberek gonoszak, önzőek, műveletlenek, forró fejűek, kétszínűek, és megbízhatatlanok. Mi, az Eufória szülöttei, a tisztaságra törekszünk. Nap mint nap, különböző csatákat vívunk magunkkal, az elménkkel, a szívünkkel, hogy jobbak és jobbak legyünk. Nem tűrhettünk meg egy olyan tisztátalan fajt a köreinkben mint az emberek. - a tekintete fagyos volt. Sikerült magából minden érzelmet kiirtania. Sírni támadt kedvem ha rá néztem. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez az igazi arca...

- De ami a legfőbb bűnük, amiért végső soron lakolniuk kellett... - William Aramra pillantott, mire az lesütötte a szemét, és egy nagyot nyelt.

- Képtelenek lemondani az álmaikról. - újra felemelte rám a tekintetét, és akkor láttam a szemébe valamit. Valami megfoghatatlant, valami megmagyarázhatatlant, amitől tudtam - éreztem , - hogy nem ért egyet, hogy csak egy tőr volt a szívébe, hogy legszívesebben porig égetné ezt az egész Labor nevezetű helyett, vagy legalábbis az őrült szabályait.

- Akik mégis képesek voltak rá, azokat a Marsra szállítottuk boldog túl élőként. Az ő leszármazottaik élnek most azon a bolygón.

- Képes voltál megölni egy halom embert, csak azért mert mernek álmodni? Csak azért mert vannak vágyaik? - teljesen kifakadtam, és nem bírtam megállni, hogy ne nézzek William fekete szemeibe, vagy hogy ne emeljem föl a hangom. Képtelen voltam nyugodt maradni. Az álmaim voltak az egyetlenek amik életben tartottak a 16 év alatt...

- A vágyak megfertőzik az elmét. Ha vágyaid vannak, bármit képes megtenni azért hogy elérd amit akarsz. Képes vagy ölni, árulni, és hazudni is érte! Ez a baj a vágyakkal! - szűrte a fogai között a hangot William, egy lépést közelebb lépve felém. Éreztem hogy a szemei szikrákat szórnak, és tudtam, ezúttal sikerült komolyan felbosszantanom, de nem foglalkoztatott.

- De ha képes volt embereket ölni, kiirtani egy másik fajt, csak azért mert mások mint maga, csak azért mert másképp gondolkodnak, akkor maga sem jobb nálunk! - vágtam a képébe, ugyan olyan feszült hangon, mint ahogy az előbb ő nekem. William össze szorította a fogait, a homlokát ráncolta, és nagyon úgy éreztem hogy megfog ütni, és talán meg is tette volna, de Aram előre lépett egy határozott lépést

- William! - szólt rá határozottan, és erőteljesen. Szinte ott állt mellettünk, hogy ha William karja a magasba lendülne, megfoghassa a karját. William hangosan felszisszent, majd elfordult tőlem, és hangosan az asztalra vágta a P38-ast. Levegőért kapkodtam, és egy hatalmasat ugrottam ijedtem be, Aram biztonságot jelentő karjaiba.

- Innentől rád bízom! Beszélj vele... - hátra nézett ránk a válla mögött - benned megbízik! - Aram engedelmes bólintott, én pedig hálás voltam, amiért nem kell tovább élveznem William társaságát.    

I missing you

Először dühös vagy, legszívesebben megfojtanád, aztán csalódott, lassan beletörődsz, hogy nem jutsz egyről a kettőre, a végén pedig már csak hiányzik (és imádkozol hogy vissza térjen ami elveszett). Soha nem gondoltam volna hogy így tud hiányozni...hogy így tud fájni a hiánya...

I will always remember

Furcsa dolog az emlék, mint ahogyan a szerelem is. Egy önmagát meg-meg újító fenevad, ami újra meg újra a markai közé fog. Nem tudsz szabadulni előle, s nem menekülhetsz el, mert mindig a legváratlanabb pillanatokba csap le ránk. Fájdalmasan és kíméletlenül vágja az arcodba a hibáidat. Mégis, ha nem lennének, nem lenne értelme az életnek. Mert ők tesznek azokká amik vagyunk; emberekké!

Éreztem. Már az elején éreztem valamit a levegőbe, de azt hittem, már túl vagyok az egészen. Azt gondoltam, nem fognak magukkal ragadni az érzelmek. Azt gondoltam, most már magam ura vagyok. Istenem, milyen naiv! Hogy is lehetne egy majdnem 10 évig tartó valamit elfelejteni 4 hónap alatt?

Szeptember 8. - Hétfő


A napfénye kellemesen simogatta a bőrömet. Mosolyogtam, és boldog voltam, miközben a régi suli felé tartottunk Bell-el. Nem éreztem súlyos terheket a vállamra nehezedni. Nem éreztem az emlékek keserű ízét a számba, mert tökéletes napom volt. Úgy éreztem hogy két lábbal állok a földön, hogy az élet gyönyörű, mert lassan minden problémám meg oldódott. 



Bell, én, és Vicky már teljesen kibékültünk, eltűnt a fellegek a fejünk fölül, új osztályba kerültem, így az idióta osztálytársaim sem jelentettek gondot, és miattad sem kellett már aggódnom. Már nem sírtam teli a párnám éjjelente miatta. A nyomasztó emléked miatt. A bűntudattól, hogy nem tehetem meg, amit meg tehettem volna, és talán meg kellett volna tennem.  Úgy gondoltam, már mindent kiadtam magamból, és nem fog megrázni hogy újra abba az épületbe kell tennem a lábam, amibe nem is olyan régen, még állandó látogatók voltunk. Talán, ha Bell bekísért volna az iskolába is, nem is lett volna mitől félnem....Talán. 

De fél úton elváltunk Bellel, és utána már csak a kétségek maradtak a fejemben. Rémesen izgultam. Tudtam, hogy az, hogy mit fogok érezni ott, bizonyíték lesz arra, hogy teljesen elfelejtettelek már, vagy épp az ellenkezőjére. Nem tudtam pontosan, melyiket szeretném inkább.

Az iskola épületében csönd honolt. A diákok nagy része már haza ment, a másik fele pedig az ebédlőben volt, ahonnan nem hallatszottak le a zajok. Pedig hálás lettem volna egy kis zajért. Mert abba a pillanatba, ahogy a lábam az iskola köveire tettem, tudtam, hogy nem fogok egyszerűen be és kisétálni. Az iskola falai, valami furcsa balladát zengtek a fülembe. 

Átvágtam a falon lévő tablók mellett, és a hosszú folyosón, ami a torna teremhez vezetett. De előtte, még halvány pillantásokat vetettem a tablónkra, míg végül megtorpantam előtte. Bár megfogadtam magamnak, hogy nem fogok megállni, és nem fogom megnézni, egyszerűen nem tudtam elmenni mellette. Látni akartalak. Újra látni akartam az arcodat, amit olyan fantasztikus gyorsasággal töröltem ki az emlékezetemből. Akkor eszméltem csak fel, milyen rég óta nem emlékszem már rá, hogy is nézel ki. Amikor rád gondolok, vagy amikor rólad álmodok, már csak valami halvány alak jelenik meg előttem a személyedben. A múlt fellegei, elhomályosítottak előttem mindent; a szemedet, az arcodat, a hajadat, az ajkaidat. Egyedül te maradtál. Az emlékeink, a lelked galambja a szívembe zárva. 

Amikor az arcodra nézek a fényképen, mintha az iskola falai újra mesélni kezdenének. Édes Istenem...vajon mennyi mindent tudnának mesélni ezek a falak? Vajon hány csodát láttak már? Elönt a nosztalgia. Elönt az érzés, hogy talán most is, valaki valami hasonlót él a falakon belül, mint mi. 

Mintha a tabló előtt állva, arra várnék, hogy a pár hónappal ezelőtti énem, sietve lecsörtett a lépcsőn szorosan mögötted, hogy aztán beszélhessek velük. Hogy beszélhessek az akkori önmagammal, és elfog az a furcsa érzés, hogy bármelyik percben beléphetsz az iskola ajtaján, hogy bármelyik percben megjelenhetsz mögöttem. Bele telik egy percbe, míg ráébredek, hogy ez csupán annak a jele, hogy képtelen vagyok elengedni. Hogy bár minden osztálytársamat szívből gyűlöltem rajtad kívül - s meg kell mondjam, utolsó évben te is épp elég fájdalmat okoztál ahhoz, hogy boldogabbnak érezzem magam nélküled , - miattad vissza sírom ezt az egész helyet. Ezt az életet. De nem igaz. Ez is hazugság. Mert az egyetlen dolog amit vissza sírok, az te vagy. S ekkor érzem a hiányod fojtogató kezeit újra a nyakam körül...tudom, hogy ezúttal végezni fog velem. 

Nem akarok sírni, ezért elhagyom a tablót, míg az arcodat nézve elsuttogom magamba a búcsú szót. A csend gyilkos. A csend ellenség. Zaj kell! Zajra van szükségem, ha nem akarom elbőgni magam! 

Megszaporázom a lépteimet, hogy időben elérjem a torna termet, ahol a dühöngő gyerek had - a zaj , - elnyomja a szívem szavát, amit most egyáltalán nem akarok hallani. Még épp időben oda érek, de még mindig érzem a sírás fojtogatását, olyannyira, hogy alig bírom kipréselni magamból a köszönést, amikor meglátom a testnevelő tanárt. Mozog a szám, de nem jön ki hang a torkomon. Nem merek, és nem akarok beszélni, ezért inkább csak becsukom az ajtót, magamra hívva a figyelmet, és amikor a tanárnő rám néz, csak bólintok, míg ő hangosan köszön. Tudom, hogy azt gondolja bunkó vagyok, de ezzel most nem tudok foglalkozni...

Mintha minden, az elmúlt évek képei egyszerre férkőztek volna a fejemben. Újra élem minden egyes percét. Amikor csendben, a reménytelenségtől lehajtott fejjel sétálok el melletted, amikor levelet írtál, amikor más lány kezét fogtad, amikor másnak - egy teljesen másnak , - mondtad hogy "szeretlek" , amikor éreztem és láttam, hogy most már ő a mindened, hogy most már csak ő számít, hogy én már csak egy lidérc vagyok a rémálmaidba, ami a hibáidra emlékeztet, vagy azokra a biztató pillanatokra, amikor egymásra néztünk, amikor össze ért a kezünk, amikor mindent félre tolva nekem nyújtottad a segítséget nem másnak, amikor láttam a csillogást a szemedbe, amikor láttam a tekintetedben, hogy az a másik, csak a játék szered, egy pótlék.... 
mégis, akkoriban, túlságosan fájt, túlságosan vak, és önbizalom hiányos voltam, hogy mindezt beismerjem önmagamnak, ezért olyan perceket vesztegettünk el, amiket nem kellett volna. Számtalan alkalmam lett volna, hogy másképp írjam meg az életem forgató könyvét, de nem voltam elég bátor ahhoz - és te sem , - hogy a kezembe vegyem a sorosomat. Mert túl sok mindent veszítettünk már? Ezért van ugye? Mert túl sokszor vágták már a képünkbe, hogy semmit sem érünk ahhoz, hogy ne bízzunk önmagunkba...Túl sokszor...

Amikor bent állok a torna terembe, miközben a megerőltető gyakorlatokat csinálom, áldozok az energiámból valamennyit, és elképzelem, hogy tőlem pár méterre te is ugyan ezt csinálod. Hogy te is ugyan úgy nyomod a fekvő támaszokat, és pont ugyan úgy fáradsz, és lihegsz mint én. Erőt akarok meríteni belőle, de ezzel csak megadom magamnak a kegyelem döfést. A szívem nem bírja magába tartani tovább a terhét, és egy könnycsepp végig gördült az arcomon, bele vegyülve az izzadságba, aminek köszönhetően senkinek sem tűnik fel. 

Mindez azért, mert tudom hogy az én hibám! Hogy én rontottam el, már a kezdetektől fogva! Hogy a kezemben volt a választás mindvégig! Mindvégig, tehettem volna valamit. Talán elég lett volna egyetlen egy szót szólnom, és minden megoldódott volna...de ehelyett, én csak csöndben bíbelődtem magamban, hátat fordítva neked, amikor neked is szükséged lett volna rám...Mégis az idióta önbizalomhiányom, és büszkeségem miatt hátat fordítottam neked! Utálom magam...Utálom magam! Bocsánat! Bocsánat mindenért! Sosem voltam veled olyan jó, mint amilyen te velem...Sosem érdemeltem meg igazán, hogy szeress, de örülök, és köszönöm, hogy szerettél és hogy szeretsz, talán még most is....Bocsáss meg, hogy nem tettem semmit, amikor tehettem volna...Sajnálom! 

S az utolsó könnycsepp is végig fut az arcomon. Csendben, nyomtalanul. 

Ígérem, sosem felejtelek el!