Másnap reggel, még fél álomban lévő pilláimat, lassan nyitogattam, mikor fülemet megütötte a most borzasztóan idegesítőnek tűnő ébresztő óra csörgése, ami egyébként az egyik kedvenc zeneszámom szövegét üvöltötte a fülembe a párnám mellől, kis híján kiszakítva a dobhártyám.
Álmosan kaparásztam a telefonom után, hogy lekapcsoljam az idegesítő ricsajt, s mikor végre bőröm alatt éreztem a mobilom hideg, sima felületű kijelzőjét, bizonytalanul és hunyorogva ugyan, de kinyitottam a szemem, és a kijelzőn villogó, piros × -re illesztve az ujjam, jobbra húztam, minek hatására, újra csönd szállt a kicsinyke kis szoba kék - narancssárga csíkos falai közé.
Lassú, megfontolt mozdulattal, egyik kezemmel letoltam magamról a takarót, mi oly szelíden simult a testemhez, hogy képes lettem volna újra elaludni ölelő karjai között egyetlen másodperc alatt. Míg egyik kezemmel megfosztottam magam a nyugtató ölelés további élvezetitől, addig másik az égbe nyújtózkodott, megnyújtva összegörnyedt csigolyáimat.Olyan magasra nyújtóztam, hogy mikor újra ellazultam, egy hatalmasat sóhajtottam, ugyan akkor úgy estem össze, mint egy létra, mikor kirúgják az egyik lábát.
Hátam valami furcsa C alakot formált, amit soha máskor nem tudott volna ilyen szabályosan felvenni. Ezzel a szabályos C alakú háttal, nyugodtan elmehettem volna egy pékségbe reklám arcnak - már láttam is magamat, amint a kifli formájú hátamon, barnás - vöröses nagybetűkkel az a felirat díszeleg hogy "Kiflit tessék! Frissen a kemencéből; most csak 99 Ft!" - vagy elképzeltem magam, ahogy a nem messze lévő Gymnastics Stream tó felett lévő újonnan épített híd vagyok, akin nyugodtan átkelhet bárki.
Elfintorodtam a gondolattól, miközben megvakartam a hátamat, majd még egyet nyújtóztam, minek köszönhetően hátam vissza nyerte szokásos alakját. Szemeim végre teljesen kinyitódtak, az addigi fél homály szűnni kezdett, habár még mindig nem mondhattam, hogy teljes részletességgel érzékelem a környezetemet. Ennek ellenére magabiztosan álltam föl az ágyból, egy hatalmas lélegzet vétel után, és ügyetlenül kicammogtam a klotyóra, majd a fürdőszobába kezet mosni - mikor szembe találkoztam inkább zombira, mintsem emberre hasonlító arcképemmel, egy pillanatra azt hittem, ott is fogok maradni életem hátralévő részében a hirtelen jött sokktól , - végül azt követően a konyhába vettem az irányt, hogy reggelit csináljak magamnak, ami úgy kb. 2 percbe tellett. Még 10-15 percbe, hogy megegyem, aztán még 5-10 -be, hogy a magából kellemes aromát árasztó cappuccino-mat is kivégezzem.
Mikor mindez megtörtént, világos kék szekrényemhez léptem, hogy kiválasszam aznapi viseletemet, amivel mindez ideáig nem igazán foglalatoskodtam, s most sem volt ez másképp, tekintve hogy a tegnapi iskolához fűződő lelkesedésem úgy illant el, mint füst a nyitott ablakon keresztül.
Nem éreztem magamban azt az őrült, mindent elsöprő lelkesedést, ami alig várta már, hogy kezdetét vegye a középiskolás élet, hogy végre új fejezet nyíjon könyvem lapjain. Nem éreztem félelmet, mi eszembe juttatta a magam mögött hagyott osztályom emlékét. Nem éreztem semmit. A szívem egy felderítetlen univerzum volt. Üres tér, ahol semmilyen elmélet nem érvényesül. Egyedül fáradtságot, és kimerültséget éreztem, talán a tegnapi éjfélig tartó eszement, és értelmet gondolatok kavalkádja miatt. Olyan érzésem volt, mintha semmi sem változna. Mintha most is, ugyanabba az iskolába tartanék, ahova eddig is. Mintha ugyan abba az osztályba készülnék belépni, ahova eddig is, még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy ez egyáltalán nem így van.
Szerettem volna vissza csempészni, újra felidézni a gyomromban lévő kellemes bizsergés emlékét, de abban a pillanatban, lehetetlennek tűnt, hogy valaha újra érezni fogom, úgy hogy csak hanyagul kikaptam egy majdnem hasra csapás szerűen választott göncöt a szekrényemből, ami egyáltalán nem volt divatosnak mondható, de nem is volt annyira vészes, legalábbis az én elképzelésem szerint, de az én véleményem - na meg ízlésem , - az esetek többségében eltért a korosztályom, illetve a társadalom többi tagjától. Mindenesetre nekem megfelelt, s mivel senki elvárásainak nem szándékoztam megfelelni, magamon hagytam, és további magányra kárhoztatva a kék színű szekrényt, a mosdóba indultam, hogy barna fürtjeimet, a fésű nevezetű tárgy segítségével, szabályos rendbe próbáljam szedni.
Az eredmény, egy lenyalt boci fejéhez hasonlított, vagy talán inkább egy söprűhöz, nem tudtam eldönteni, mindenesetre, erre se fordítottam több időt. A nem létező hiúságom, és a nagyon is létező lustaságom párbaját, mindig is a lustaságom nyerte, ami annyit jelentett, hogy 10 percnél többet, képtelen voltam a megjelenésemmel foglalkozni. Akárhányszor megjegyezték ezt nekem - például anyám, aki előszeretettel kritizálta minden külsőségemet , - mindig azt válaszoltam: "az idő pénz" ! - ez mindig hatásosnak bizonyult ahoz, hogy letisztázza magába: reménytelen vagyok, és ne erőszakoskodjon tovább, hogy; tűzzem fel a hajamat, vegyek fel valami normálisabb göncöt, igazítsam meg az ingem gallérját, fésülködjek meg normálisan, ...stb. Mikor pedig az óra 6:40-et ütött, hátamra dobtam mázsás táskámat, aminek súlya alatt megrökönyödve kissé, elindultam az iskolába vezető úton.
Miközben lábamat a lábam elé tettem a fekete, hosszú betonos járdán, még inkább növekedett bennem az érzés, hogy semmi változás nem fog velem történni az elkövetkezendő 4 évet nézve. Annyira természetesnek éreztem, hogy immáron Ronald Coase középiskola tud majd a tanulójának a régi T. S. Eliot általános iskola helyett, hogy belese bizsergett a kezem, amikor belegondoltam.
Próbáltam felidézni az orvosi vizsgálat emlékeit, a tegnapi, hazafelé vezető utat, próbálva szép keretbe foglalni, össze rakni a szavakat, egymás mellé illeszteni őket, hogy egy olyan szöveget alkossanak, ami magamban elmondva, kellemesen simogatják a lelkemet, de nem sikerült. Ahogy elhagyott a lelkesedés, képtelen voltam olyan magasztosan gondolni rájuk. Képtelen voltam megfogalmazni, jellem leírást kreálni az orvosi vizsgálaton ülő emberkék köré, hiába is igyekeztem olyan nagyon, azt a tüzet nem lehetett újra vissza csalogatni. S hiába próbáltam meg, ennek ellenére újra meg újra, érdekesnek feltüntetni a szemembe az iskola kezdést, már nem izgattak annyira az orvosi vizsgálaton ülők.
Még az a kockás inges fiúcska sem tűnt már olyan érdekesnek, és hívogatónak mint annak előtte. Már csak ő is egy volt a sok közül, és semmi érdekeset nem találtam benne. Rajta kívül pedig, azóta sem volt képes senki sem felkelteni az érdeklődésemet, így hát gondolataim hosszan tartó csendbe merültek, mi zavaró, és idegesítő volt.
Nem szoktam meg, hogy a fejem ennyire kongjon az ürességtől. Csak ekkor döbbentem rá, hogy szinte mindig jár az agyam valamin, ha más nem az út mellett lévő tájat írom le fejben - akár egy író , - de mindig töprengek valamin. De most semmi sem volt. A gondolataim, olyanok voltak, mint a sivatag.
Végül aztán elértem az iskola hatalmas ajtaját. A kilincsre csúsztattam fagyossá vállt kezeimet, majd lassan beléptem az iskola tágas előterébe. Közvetlenül velem szembe, egy hosszú, barna lépcső vezetett fel a második emeletre, majd onnan még egy lépcső sor, a harmadikra, amit csak onnan tudtam hogy létezik, hogy föntről, megannyi szempár szegeződött rám, kihajolva a könyöklőnek nevezett kis részről, ami elválasztotta a leesést a talajtól.
Gondolkodás nélkül, elindultam fölfelé a lépcsőn. Túl könnyűnek tűnt a terembe jutás, túl könnyűnek ahoz, hogy elhiggyem, hogy valóban ilyen egyszerűen képes vagyok megtalálni a termünket, ezért kétségbeesetten forgattam a fejemet, ismerős arcok után kutatva, de egyet se láttam, amíg fel felé sétáltam a lépcsőn, míg végül elgondolkodtam azon, hogy talán nem is a 19-es terembe kell mennem, mint ahogy azt anyámék mondták.
De mikor felértem, és megpillantottam volt osztálytársam - Rachel - arcát, tudtam hogy minden a helyén van, s hogy nem tartok rossz fele. Mosoly kúszott az arcomra, annak ellenére, hogy sosem voltunk nagy barátságban Rachellel, sőt, elsőben egyenesen utáltuk egymást, igaz, az már régen volt, de nekem mintha csak tegnap lett volna. Sajnos, én nem felejtettem olyan hamar mint mindenki más.
- Szia! Ide kell jönni? - szólalt meg, szokásos, vékony lágy hangján, a terem felé mutatva, mire én bólintottam
- Azt hiszem, igen - válaszoltam bizonytalanul, s valahol magamban örültem, hogy nem csak én rettegek úgy a terem megtalálás miatt.
Rachel vállat vont, és tovább nézett lefelé a lépcsőn, az iskola ajtajáig. Nem szólt, s tudtam hogy nem is fog megszólalni, ezért én is hallgattam. Főleg, hogy alig ha hihető volt az a feltételezés, hogy bármi amit mondanék, érdekelné. Egészen addig néma csöndben álltuk egymás mellett lefelé bámulva, amíg hirtelen valaki barátságosan meg nem érintette a vállaimat.
- Hú! - csapta meg a fülemet, a nevető női hang, ami egyszerre volt kemény és lágy.
Mikor pedig hátra néztem, egy magas, hosszú, barna hajú lány állt előttem. Olyan természetesen egyenes volt a haja, mint a réten a fűszálak. Sugárzott belőlük az erő, halványan rózsaszínezett formás ajkain pedig úgy csillogott meg a lámpa fénye, hogy elgondolkoztam, hogy vajon az én ismeretségi körömbe, hogy került be ez a lány. Teljesen tökéletes volt, minden szempontból.
- Szia! - böktem ki bizonytalanul, furcsán nézve rá. Nem tudtam ki lehet, és ettől furcsán éreztem magam. Megkérdezhettem volna, de nem akartam megbántani. Az előbbi közvetlenségből ítélve, nem épp egy 5 perces beszélgetés ismeretség áll mögötte.
- Tudod, Lynn vagyok gitárról! - szólalt meg újra, észrevéve a furcsa arc kifejezésem mögött rejtőzködő gondolatokat. Az arca semmi sértődöttséget nem mutatott, sokkal inkább együtt érzően mosolygott felém, miközben kezével a hátán lévő táskát markolta a vállánál az egyik kezével.
- Ó, tényleg! tudom már! - kúszott arcomra a széles vigyor, és valóban beugrott ki is ő. Így utólag, szégyelltem hogy nem ismertem fel őt. - Te is ide fogsz járni? Azt hittem hogy te gimis vagy. - fintorogtam rá értetlenül, de ezzel megint mellé fogtam.
- Ja, nem, dehogy is. Vacilláltam, hogy ide jöjjek e, vagy gimibe, de inkább mégis a közgazdaság mellett döntöttem - mosolygott ugyan azzal a szelíd mosollyal mint előtte. Tudtam, hogy idén a közgazdászok, és az infósok összevont osztály lesznek, mivel Rebeca is közgazdásznak jelentkezett, míg én infóra, ezért a szemeim felcsillantak az előbbi szavak hallatán.
- Az de jó! - a hangom, még számomra is meglepő módon, egyáltalán nem volt érzéketlen, és kifejezéstelen mint máskor. Ugyan azt az örömöt, és lelkesedést mutatta, amit valójában éreztem.
Biztatónak véltem, hogy lesz valaki, akit ismerek, akivel nem utáljuk egymást úgy mint Rachellel. Emelett pedig büszke is voltam, amiért én ismerek valakit, már nem vagyok egyedül, ellentétben Rachellel, aki még mindig ugyanolyan csöndesen állt mellettük, mint előtte, pedig mi már javában az új osztályról, meg az iskoláról cseverésztünk, mint a rendes elsős diákok.
Persze, ennek is nyomban vége szakadt, amikor nyílt a 19-es terem ajtaja, és az infós- és a közgazdász csoport, lassan, és megfontoltan sétált be rajta. Igyekezett mindenki találni magának egy helyett, látszólag senki sem válogatott. Mindenkinek csak az volt a fontos, hogy helyet kapjon valahol, és az csakis az ő helye legyen, de nekem mindennél inkább fontos volt, hogy az ablak mellett ülhessek. Ezért aztán képes voltam levetkőzni a gátlásaimat, és kicsit tolakodni. Az eredmény persze nem maradt el. Az ablak mellett találtam magamnak egy helyett, ahova tökéletesen befúrtam magam, és már csak várnom kellett Rebecat, hogy mellém üljön.
Nem sokára meg is jelent az ajtóba Rachel mellett, és akkor leesett, hogy nem csak Rebeca pályázik idén a mellett lévő üres székre, ezért éles pillantást vettetem rá, gyors lépésekre ösztönözve, hogy övé lehessen az az egy üres szék mellettem, de Rachel gyorsabb volt, és még Rebeca előtt az asztalom mellett termett.
- Leülhetek? - kérdezte, ártatlan tekintettel, lecsúsztatva félig oldaláról a táskát, én pedig egy utolsó bocsánat kérő pillantást vetve Rebeca felé, újra Rachelre nézve bólintottam. Nem mondhattam nemet, bármennyire is szerettem volna. Épp elég ellenségem volt a tavalyi évekbe, most hogy végre új fejezetet nyithattam, szerettem volna mellőzni őket. Rebeca pedig tudtam hogy megérti, habár nem mondhatnám, hogy nem volt bűntudatom, amiért nem tudom azt mondani Rachelnek, hogy nem ülhet le arra a helyre, mert az a hely már foglalt.
Rachel zavartalanul ledobta rózsaszín virágos táskáját a pad mellé, ő maga pedig zavartalanul leült a székre, előhúzva a táskából egy kicsike kis noteszt, meg egy tollat. Követtem a példáját, miközben Rebecara figyeltem, aki még mindig nem találta a helyét, hogy hova ülhetne, végül elindult a terem túlsó vége felé - az ajtó felől eső padsorok felé , - és helyet foglalt a második padnál. Talán még sem értette meg?
Együtt érzően nézett rám, mire egy hasonló pillantást kaptam viszont, és egy hatalmas nagy sóhajt, ami annak biztosítéka volt, hogy nem sértődött meg, aminek örültem, ugyanakkor arra ösztökélt, hogy ne nyugodjak bele abba, hogy ilyen távol kell majd ülnünk a tanév hátralévő részében.
Addig addig fürkésztem a termet, míg megakadt a szemem az előttünk lévő üres székeken. Csak pár percbe tellett míg észrevettem őket, utána pedig próbáltam Rebeca figyelmét is felhozni rájuk, de csak sokadjára sikerült, míg végül felállt, és leült az előttünk lévő székekre. Így minden teljesen tökéletesnek tűnt. Már az sem zavart, hogy Rachel ül mellettem, sőt, eldöntöttem, hogy márpedig igenis, jóba leszek vele is!
Ahogy ezt kigondoltam, megjelent egy vasalt, sötét barna - már, már fekete hajú - lány a terem bejáratánál. Körbe nézett az osztályon, majd egy nem tetsző arc kifejezéssel felénk robogott. Rebeca padjánál megtorpant, és határozott hangon megszólalt:
- Leülhetek? - kérdezte. A hangjára Rebeca összerezzent, valószínű túlságosan el volt merülve a gondolataimban ahoz, hogy felfogja hogy szóltak hozzá. Belém is úgy csapott a hang, akár a villám. Azonnal a hang irányába fordítottam a fejem, és abba hagytam a terem zöldség zöld falainak tanulmányozását.
- Persze - válaszolta Rebeca, a szokott, vissza fogott hangján, amit alig lehetett hallani. Most még feltűnőbb volt a félénksége, visszahúzódása, hogy a másik lány olyan erőteljes, határozott hangon beszélt, ami nem tűrt ellent mondást.
- Kösz - válaszolta, azzal egy nagyot sóhajtva ledobta bézs színű vállt táskáját a pad mellé.
Alig öt perc telt el ezek után, és a terem meg telt emberekkel. A kicsinyke, zöld falak mögött, lassan növekvő beszéd zaja törte meg a csendet, ami egyre inkább távolinak tűnt. Mikor aztán megszűnt létezni mint fogalom, szemeim már alaposan végig futottak a termen. A zöld falakon, az azon lévő viccesnek szánt feliratokon, az órán és a címeren, ami épp velem szemben állt a falon, a térképen, ami az ajtó felőli padsorok közül a harmadik fölött lévő polc mellett volt felfüggesztve, remek puskázási lehetősség képen, a sötét zöld, pöttyös függönyökön, amikről ránézésre meg lehetett ítélni, hogy finoman fogalmazva, nem mai fiatalok már. Kopottak, és - minden jóindulattal - rondák voltak. Aztán, volt még, a terem hátuljába, egy hatalmas háromszög rajzolva, benne egy villám jellel, ami az egész hátsó falat beterítette, és az mellett, a hátsó sarokban, egy üveg ablakos szekrény, aminek a tetején, egy fehér, koszosnak látszó, kopott, csipkés terítő hevert, aminek a széle lelógott a szekrény ablakára is. A terítőn pedig egy virág, aminek egyáltalán nem volt virága, csak zöld levelei.
- Mekkora egy gáz ez az osztály... - sóhajtott a Rebeca mellett ülő lány, az asztalunkra könyökölve, Rachelel szemezve. Már beszéltek pár szót, de a szavaik elmentek a fülem mellett. Túlságosan lefoglalt, hogy megfigyeljem az épület falait és a különböző díszítéseket a falakon. - Téged hogy hívnak? - fordult Rebecahoz, aki megint csak összerezzent a hangjára kissé, de talán már kezdett hozzá szokni a hangos hangszínhez.
- Rebeca. Rebeca Black. - válaszolt Rebeca, ugyanolyan vissza fogottan, mint előtte, mintha a lány hangja, már önmagában rontott volna egyébként is csekély önbizalmán.
- Titeket? - nézett felénk, mi pedig össze néztünk Rachelel. Sosem voltunk jóban, és mindig is gőgösnek tartottam kissé, de mintha most ugyanarra gondoltunk volna; ez a hangnem túl felemelkedő. Mindketten sértőnek éreztük, és elég nehezen tudtam elképzelni hogy társunk ezt ne vette volna észre.
- Grace Steven - feleltem nemes egyszerűséggel, olyan kimért hangon, mintha egyszerűen fittyet hánynék arra, hogy kérdezett valamit. Így meglepően, én is határozottnak tűnhettem az ő szemébe, bármilyen furcsa is volt.
- Rachel - szólalt meg közvetlenül utánam, eleinte kissé mormogó hangon, majd mikor rádöbbent milyen durván is hangzik a hangja, finomított rajta, és végül majdnem hogy kislányosba csapott át.
- Értem. Engem meg szólítsatok Olivianak - mutatkozott be ő is, pár perc csönd után, olyan hanyagsággal, hogy nem is tudtam hova rejtette az előtte lévő katona tiszthez hasonló hangnemét.
- És te? - fordult a hátunk mögött lévő Lynnhez.
- Lynn Percy. - válaszolta kedvesen, a lány felé pillantva. Innentől kezdve pedig, villám gyorsan történt minden.
Lynn és Olivia azonnal egy húron pendültek. Mindketten talpig tökéletesek voltak, és magukban hordozták a nőiesség minden előnyös vonását, ezenkívül pedig - főleg Lynn , - rendkívül okosak, épp ezért Olivia azonnal át is cuccolt Lynn mellé.
Én pedig Rebecaval, és Rachelal maradtam. Többnyire persze, Rebecaval osztottam meg kitüntető figyelmemet, de azért igyekeztem Rachelra is időt szakítani, hiszen tudtam milyen egyedül lenni. S bármennyire is utáltam, bármennyire is szemét volt velem elsőbe, amikor pontosan ugyan olyan nagy szükségem lett volna a bátorításra, a támogatásra, a segítő kezekre mint most neki, nem kívántam volna senkinek, hogy egyedül legyen. S tehettem azért, hogy ő ne legyen egyedül teljesen.
- Jó napot! - köszönt erőteljes, rikácsolós hangon, egy fekete, rövid hajú, alacsony tanárnő, aki átlátszó hosszú ujjú fehér pulcsiján ízléstelenül átlátszott megkeményedett mellbimbója. Undorító volt, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni, és fölső teste helyett az arcára fókuszálni.
- A nevem Barbara Ivory, és én leszek az osztályfőnökötök, továbbá a közgázosok szakmai tanára! - mutatkozott be, miközben folyamatosan a szemével fürkészte az osztályt, ugyanakkor kezei a táskájába matattak, míg végül megtalálták amit kerestek. Egy kicsinyke, fekete-zöld noteszt, vele együtt pedig egy tollat. Az asztalra tette, és fellapozta, majd újra ránk nézett.
- Először is írjunk gyorsan egy ülés rendet, rendben? - egy nagyot sóhajtott, majd kihúzva kemény lapos, kék székét, helyet foglalt, és kezét az előtte lévő asztalra támasztva, kezébe fogva a tollat, a notesz fölé hajolt. Az asztal felőli padsorban ülő első emberre biccentett, várva a neveket, amiket a noteszba írhat majd.
- Sandra Dwain - mutatkozott be az első ember. Egy teltebb, göndör, vörös fürtös lány volt, akit mindez ideáig észre se vettem, úgy elrejtőzött a mellette lévő falba.
- Dorothy Alford - mondta a második, Sandra mellett ülő lány, aki egyenes, mellig érő, egyszerű, lófarokban hátrakötött barna hajat viselt. Ajkai virítottak a rájuk kent erős, gumicukor rózsaszín színű rúzs miatt valamiért mégsem tűnt ízléstelennek, még az erős szemceruza, és a lila hajpánt ellenére sem.
- Luke Allen - szólt a következő, a Dorothy mögött ülő, szőke hajú srác, akinek finoman oldalra fésült haja, szinte teljesen eltakarták a homlokát. Olyan világító, kék szemei voltak, hogy a terem túlsó végéből is láttam a szemében az óceán szeszélyes habjait. Mintha csak gyémántkövek lettek volna a szemei helyén.
- Cole Ralph - szólalt meg mellette a másik, akit felismertem. A fiú volt az orvosi vizsgálatról, akinek be nem állt a szája. Hangja olyan megfontolt magabiztossággal csengett, fal felőli keze pedig olyan hanyagul támasztották a fejét, hogy egyszerre tűnt úriembernek, és egy kocsmában ülő részegnek.
- Loritt Jerell - diktálta a mögötte ülő, akinek olyan arccal bámult maga elé, akár egy zombi.
- Geary James - szólt a mögötte ülő, kócos, vöröses hajú srác, aki talán ki se látott természet ellenes vörös fürtjei alól. Hangja izgatott volt, és látatlanul is éreztem a kezén az izzadtságot.
- Adam Isaac - szólt a mellette ülő, szintén rövid, szőke hajú, alacsony fiúcska, aki alig látott ki az asztal fölül. Egy lezser melegítő pulcsit viselt, ami megkockáztattam, hogy talán pár számmal nagyobb is nála, lóhoz hasonlító arcát pedig az asztalon heverő szürke hátitáskáján pihentette, miközben a nevét diktálta. Bármennyire is ellentétes volt a viselkedése, tudtam hogy ő az a kockás inges, "talpig úriember". Szóval mégsem olyan tökéletes - gondoltam magamban, és nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjam el magam.
- Scott Jewell - szólt, egy napbarnított bőrű, hátra fésült gesztenyebarna hajú, magasnak tűnő fiú, mikor újra észbe kaptam. Úgy darálta el a nevét, hogy alig lehetett érteni, de a tanárnő nem szólt rá, hogy mondja el még egyszer, így hát találgatni tudtam csak, vajon mint mondhatott.
- Zara Zeynep - mutatkozott be egy lány Lynn mögött, mikor újra vissza zuhantam a valóságba a gondolataimból, amik Scott Jewell bemutatkozása a körül forogtak, hogy valóban Adam Isaac e az a kockás inges, talpig úriember, tökéletes figura, akit akkor az orvosin láttam. Nem tudtam össze egyeztetni a két képet. A padon fekvő, unott képű fiúval, és az egyenesen ülő, kínosan jól nevelt fiú képét. Sokkal inkább éreztem Luke Allant gyanúsnak arra, hogy ő rejtőzik a titokzatos kockás inges kiléte mögött, ugyanis kezei finoman feküdtek a padján, fejét pedig felemelte, tekintetét lenem vette a tanárról, s az egész teste majdnem olyan szép egy vonalban volt, mint annak a kockás ingesnek az orvosin. Mégis, tudtam hogy nem ő az, hanem a padon fekvő, hanyag Adam Isaac, aki most semmivel sem tűnt nálam, és ennek örültem.
Miután a bemutatkozás véget ért, az egész nap is olyan gyorsan illant el, mint amilyen gyorsan egy vízcsepp elpárolog a levegőben. A nap vége felé egyre inkább kezdtem megnyugodni. Ez az iskola, tényleg fényesebb jövővel kecsegtetett, mint az előző. Hiszen, már csupán ebbe az egy napban is, nem csak Rebecaval, hanem Rachelal, Lynnel, és még Olivival is egész jóba lettünk. Ugyanakkor, az is világossá vállt, hogy nem fog olyan drasztikus változásokat hozni mint az unokanővéremnél, vagy mint amit anyám jósolt nekem az iskola kezdés előtt két héttel. Pontosan éreztem, hogy ez a négy év ugyanolyan átlagos lesz, mint a T. S. Eliot-ban. Ez valahol megnyugtatott, valahol pedig egy kicsit csalódott voltam, amit soha senkinek nem vallottam volna be. De tény, hogy reménykedtem, hogy ez a négy év más lesz mint a többi.
Nem mondhatni, hogy nem láttam rá esélyt, hogy egy-kettővel több barátom lesz. Mondjuk Lynnel, Rachellel és Oliviaval, de semmi más nem derengett a látó mezőmben. Reménykedtem Adamban, de a napközepe tájt, leesett hogy még ha pont olyan szimpatikusnak is talál, mintamennyire én őt, akkor is reménytelen ez az egész. Két olyan félős természettel mint én meg ő, soha nem lesz semmi. De azért továbbra is reménykedtem, és figyelemmel követtem a mozdulatait. Csakhogy nem voltam rászorulva, most, hogy tudtam, vannak ismerőseim, barátaim, és összességében nem vagyok egyedül. Így hát, egész nap, egy szót se váltottam egyetlen idegennel sem. Merthogy nem voltam rákényszerítve, hozzám pedig nem jött senki, megint ugyan olyan kívülállóként kezdtem ebben az osztályban is, mint 8 évvel ezelőtt az Eliotban.
Csak hogy...ez nem maradt így.
投稿者: セーバー
