Straße zum Erfolg

Straße zum Erfolg

1.fejezet/Mario Götze

Utáltam ezt az érzést, vívodni saját magammal, harcolni a helyes döntés és az akaratom ellen. Kb. 5 nap telt el azóta, hogy az edző bejelentette, a Bayern München igényt tartana rám, ami annyit jelent, hogy egy bólintásomba kerül, és magamra ölthetem a bajor szineket. Azokat a szineket, amiket mindig is akartam. Emlékszem, hogy gyermekkoromban, ez volt álmaim ne továbbja. Miközben a tv előtt szurkoltam a következő gólokért, közben arról álmodoztam, hogy egyszer majd közöttük focizhatok. S most egy karnyújtásnyira voltam ettől az álmomtól, mégis nehezemre esett igent mondani.

- Tudom, hogy nem könnyű ez a döntés, de tudnod kell, bárhogy is döntesz, mi nem fogunk elítélni téged! A Bayern egy nagyszerű lehetőség minden német focista életében, és lehet hogy többet nem adódna ez a lehetőség. A Dortmund jó csapat, de akkor sem Bayern München, ezt mindenki tudja...Ott vannak a legjobb focisták. S te a legjobbak egyike vagy! Persze, nem titok, hogy jobban örülnék ha nálunk virágoznál ki, de a döntés a tiéd, és szeretném ha azt tennéd, amit a legjobbnak érzel! - mondta Jürgen Klopp edző, mikor közölte a nagy hírt. Segíteni akart, pedig ezzel csak még inkább megnehezítette a dolgomat.

9 éves korom óta a sárga-fekete mezt viselem. Annyira hihetetlennek tűnik, hogy most ez hirtelen megváltozzon. Mégis kellemesen megbizserget a gondolat, hogy a bajorok között játszhatok, és azt kívánom, bár ne éreznék így. Bárcsak azt érezném, amit ilyenkor éreznem kellene; nem hagyom el azt a csapatot, aminél már több mint 10 éve játszok. De szívem szerint, azonnal rábólintanék. 

- Ígérem, amíg nem döntöd el biztosra mit szeretnél, addig nem engedem hogy a többiek fülébe jusson a lehetséges átigazolás híre - sóhajtott - Főleg Reus miatt. - lesütöttem a tekintetem az edzőm kék szemeiről - Tudod milyen szeszélyes tud lenni...lehet, nem örülne a hírnek. S ha úgy döntesz itt maratsz, feleslegesen húzná föl magát. Ezen kívül, Götze... - a vállamra tette a kezét - ne hagyd hogy befolyásolja az akaratodat! Tedd azt, amit szeretnél, és ne foglalkozz másokkal!   

Persze, mintha olyan könnyű lenne. Hátat fordítani Reusnak, és Lewandowskit...Elképzeltem, hogy reagálnának. Robert valószínű megölelne, elhalmozna jó kívánságokkal, és azt hangoztatná milyen szerencsés vagyok hogy egy olyan csapatnál játszhatok, mint a Bayern, de Marco, már teljesen más tészta. Nem fogadná el...biztosan nem. A barátságunk menne rá erre az átigazolásra, és mégsem tudok egyértelműen nemet mondani sem. Hiszen már gyerekkorom óta erre vártam...

- Csak szólj ha döntöttél! Ráérsz választani, gondold át alaposan hogy mit szeretnél! Nem kell elkapkodnod. S egyébként is tudod, mi mindig vissza várunk! -  vetett rám egy utolsó mosolyt az edző, majd elsétált a zöld füves pályáról be az öltözőbe a többiekhez.  

Az asztalra hajtottam a fejemet. Nincs igazság. Miért nem igazoltathatják le mindhármunkat. A csapat többi tagjának minden fájdalom nélkül képes lennék búcsút inteni, még csak bele se remegne a bensőm, sőt, még Robnak is - mert tudom, ő pontosan értené, miért döntöttem úgy ahogy , - de Marconak nem. Ő személyes sértésnek érezné, árulásnak. Ő az a fajta, akinek teljesen egyértelmű, hogy mindig mellette vagyok, s épp ezért elis várja, hogy mellette maradjak. Ha ezzel szemben, én egy olyan klubhoz igazolok mint a Bayern München, azzal azt vágom a fejéhez, hogy a klub többet ér nála. S naná, hogy csak a pénzt látná az egészben. Pedig szó sincs a pénzről. Persze, ezt neki nem lehetne megmagyarázni...és nem akarom megbántani. Épp elegen döftek már tőrt a szívébe, nem kellene nekem is beszállnom ebbe az ördögi körbe. Ezért lenne helyes nemet mondanom, és örök életemre hűségesnek maradnom a sárga-fekete mezemhez, de az Istenért!

Mindenkinek egy élete van! Ki kell használni a lehetőségeket, nem? Csak így érhetek célba, nemigaz? Csak úgy érhetem el az álmomat, hogy híres, megbecsült focista legyek mint Messi vagy Ronaldo, ha küzdök érte! Ha - még ha nehéz is, és fájdalmas, - mindent megteszek a fejlődésért, azért hogy jobb lehessek! S csak úgy lehetek jobb, ha egy magasabb szinten próbálkozok! Egy olyan magasabb szinten, mint a Bayern...Istenem...egy csapatba játszhatnék Müllerrel és a többiekkel a válogatottból...! 

Gondolataimból a csengő hangos, sipító hangja zökkentett ki. Összerezzentem a hangjára. Felkaptam addig lehajtott fejemet, és a csengő fele néztem. Senkire sem voltam kíváncsi. Egyedül akartam lenni, és nem akartam gondolkodni, de a csengő csak csengett és csengett, olyan bosszantóan hosszan, és fülsértően, hogy végül egy hatalmas sóhaj kíséretében felkeltem a fehér, bőr kanapémról, átvágtam az ajtóhoz vezető rövid előszobának titulált folyosón, majd kinyitottam. 

Emlegetett szamár! - gondoltam, mikor megláttam az ajtóban, legjobb barátom Marco Reus arcát. Hatalmasat sóhajtottam, majd egy erőltetett, halvány mosolyra húztam a számat. 

- Gyere csak beljebb! - mondtam halkan, és erőtlenül, annak ellenére, hogy legszívesebben rácsaptam volna az ajtót. Az utolsó ember volt, akit most látni szerettem volna. Akárhányszor csak az arcára néztem - mióta tudtam, hogy a bajor kés a nyakam fölött lebeg , - mindig elöntött a bűntudat, amiért azon gondolkozok hogy eligazolok a Borussiától. Ő a jövőnket tervezgette a Dormuntban, hogy majd megnyerjük a Bundesligát, sőt mi több, a Bajnokok Ligáját, mert még mindig azt hitte, a nem régiben ellszenvedett Bayern vereség miatt szomorkodok. De erről szó sem volt. 

Időm sem volt a vereségen szomorkodni, annyira lefoglalt az átigazolás terhe.

Marco felhúzta a szemöldökét, a homlokát ráncolta, kérdő pillantást vetett rám, mire én csak egy lépést hártébb léptem az ajtó mellé, hogy beljebb léphessen. Nem fárasztotta magát azzal, hogy rá kérdez "mi a baj?" - miért is tette volna, sosem szokta. Általában magától kitalálta a gondolataimat. Mindez ideáig nem volt idokolt hogy kérdezzen , - amiért most rettenetesen hálás voltam. Elképzelni se tudtam, mit felelnék egy ilyen helyzetben. 

- Hoztam chipset, neked meg zöld hagymát, és egy The Weekend CD-t, hogy formában tartsd magad! - akkor vettem csak észre a jobb karján lévő hatalmas, barna, függőleges, hosszúkás táskát, amiből kicsúcsosottak a zöld hagyma élénk színű levelei. Marconak mindig is szokása volt valami zöldséget, vagy gyümölcsöt hozni nekem, míg ő valami szénhidrátos cuccot eszik (chipset, vagy popcornt, de volt olyan is, hogy egy egész sütis tállal állított be, mellette egy nagy zacskó savanyú káposztával, mondván, nekem fejlődnöm kell ha utol akarom érni Messit). 

- Kösz! - mosolyodtam el cinikusan, felhúzva a szemöldökömet. Ma inkább bűnöztem volna. - De azt hiszem ma nem érdekel ha felszedek néhány kilót - Marco elnevette magát. 

- Akkor tényleg valami komoly bajod lehet, haver! Csak nem Trina B csinált már megint valamit amivel felhúzott? - megráztam a fejem. Kb. 1-2 éve hogy együtt járok Ann-Kathrin Brömmel, és ezen rövid idő alatt, rekord mennyiségű veszekedésünk volt már, amik általában abból fakadnak, hogy mindketten a saját érdekeinket tartjuk szem előtt, és egyáltalán nem kötődünk egymáshoz érzelmileg. Valamikor a kapcsolatunk elején, volt valami baráti szál közöttünk, de azt már olyan sikeresen sikerült meggyilkolnunk, hogy már egyikünk sem emlékszik rá. Már csak a tömény szex és a haszon építi a kettőnk szerelemnek nevezett béklyóit. 

- Nem. Kivételesen most ő semmit sem csinált. - sóhajtottam, majd követtem társamat a konyhába - Bár ahogy őt ismerem, csak idők kérdése, és megint kitalál valamit. - vállat vontam, Marco pedig együtt érzően mosolygott rám. 

- Én már régóta mondom neked, hogy dobnod kéne! - leültem a konyhai székre, míg ő lerakta a pultra a kezében tartott zacskót, és kiöntötte egy tálba az XXL-es mérető chipset, amiből kettőt is vett, biztonság kedvéére, ha esetleg hagynám hogy engem is elcsábítsanak az ördögök, és a szénhidrát. Mindig ezt csinálta, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer 22:30-kor chipset fogok majszolgatni. 

- Igen, csak tudod mi a bajom... Focista vagyok. A nap 24 órájában szinte, a labdával vagyok elfoglalva. Nem hiszem, hogy ilyen élet mellett akár egy normális csajjal is találkozok, aki tényleg szert, és nem csak a hírnevemre utazik mint Ann.  

- Badarság! - rázta meg a fejét Marcus kissé ingerülten, miközben a kezével elhessegette a gondolataimat, és folytatta - Egy olyan kivételes, jó pali mint te, sec-perc alatt talál magának barátnőt. Gondolj csak a női rajongóidra - rám kacsintott - még válogathatsz is! - elnevettem magam. 

- Veletek mi a helyzet Carolinnal? - kérdeztem érdeklődve, terelve a témát a saját bajaimról. Marco vállat vont, arca pedig elkomolyodott. 

- Nem volt túl nagy meglepetést, mi már rég óta nem voltunk együtt igazán, de tegnap este kijelentette hogy elhagy. Nem rég vitte el a cuccait. - szomorúan húztam össze a szemeimet, és a tekintetem az asztalon heverő kezeimre fordítottam. 

- 4 év után csak úgy közölte hogy lelép? - suttogtam. Láttam Marco szemébe a bánatot, az elkeseredettséget, és ettől csak még jobban ráült a szívemre a bűntudat. 

- Jaa. Közölte, hogy elege van a folyamatos hülyeségeimből, meg abból az önfejű stílusomból, ezért lelép és megkeresi leendő gyerekei apját. - ismételten vállat vont, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog. Olyan rideg, és kemény volt a hangja, hogy majdnem elhittem - Röviden ennyi. 

- Marco... - suttogtam újra, gombóccal a torkommal. 

Átláttam a jég páncélján. Carolin mindig arra emlékeztette, hogy nem vesztesnek, hanem nyertesnek született. 4 évig, ez a lány volt a múzsája, az összes energiájának forrása, most pedig csak úgy közli vele, hogy elege van belőle. Senki sem várhatja tőle, hogy megőrizze a mindennapi arcát. 

- Nem, Mario! Tényleg nem fáj, érted? - 360° fordulatot vett a konyhapult előtt, hogy a szemembe nézhessen - Egyáltalán nem érzek semmit, vágod? Nem érzem hogy fájna, vagy hogy egy szerencsétlen idióta vagyok, amiért nem vettem észre, hogy a csaj, akit 4 éven keresztül mosolyogva öleltem át, lassan besokall tőlem... - a hangja egyre erősödött, tompult a keménység a hangjába, és lassan érzékeltem a felszín alatt lévő tüskéket. 

- Az én hibám volt Mario, mert már megint csakis saját magamra gondoltam... - suttogta bánatosan, egy hatalmas levegő vétel után, amit hangos sóhajban engedett ki. Amikor láttam a kis híjján könnyekben úszó arcát, a párás szemeit, képtelen lettem volna hátrahagyni, érzéketlenül hátat fordítani neki a Bayern Münchenért. 

Felálltam, és előre léptem egy jól megfontolt lépést, hogy pontosan előtte álljak.

- Annyira sajnálom, Marcus... - motyogtam, majd gondolkodás nélkül átöleltem erős, izmos vállait. Olyan gyengéden, és óvatosan, mintha egy veszélyes vulkán volna, amelyik bármelyik percben kitörhet. Vagy minthogyha, egy levegőben repülő tollpihe volna, ami összetörhet a túl erős szorítástól.

Éreztem ahogy keze lassan, és ezúttal - minden más ölelésével ellentétben , - félénken, a vállam, és a hátam köré fonódnak, majd ahogy a vállamba temeti sírós arcát. Nem emlékeztem egyik, másik alkalomra sem, hogy sírni láttam volna ezelőtt, amiből arra engedtem következtetni, hogy van valami még Carolinon kívül, ami a szívét nyomja. Nem úgy ismertem, aki hajlandó eldobni a büszkeségét, és nyíltan sírni egy lány után, még ha egy 4 éve tartó kapcsolatról volt is szó.

Marionette 2.rész

Szemkontaktus

 - Hannalee! - anyu fordult be az előszobából. Hihetetlenül lassúnak tűnt az eltelt idő a között amikor meghallottam a lépteit, és a között, hogy leért, és itt állt a hátam mögött, miközben én még mindig egész testemmel a falnak támaszkodtam a döbbenettől, és az értetlenségtől. 

- Minden rendben? - kérdezve aggódva, a pillantásomat keresve. A szívem még mindig majd kiugrott a helyéről rémületemben, és láthatólag képtelen voltam leplezni szívem heves dobbanásait. Az az átkozott vámpír! 

- Persze, igen! Semmi bajom! - nyugtattam, hátra nézve az arcára a vállam fölött aprót bólintva. 

- Biztos? Olyan sápadtnak tűnsz... - elém állt, és lehajolt kissé hogy a szemeimbe nézhessen. A tekintetem árulkodó volt, abba rejtőzködött minden félelmem, amit David előcsalogatott belőlem az elmúlt 10 percbe. 

- Ne játszd nekem a jó anyukát... - felemeltem a fejem. Nem akartam bántani, de el akartam kerülni az értelmetlen kérdezősködést, el akartam kerülni, hogy hazudnom kelljen neki, habár nem láttam az okát, hogy miért is ne mondhatnám el neki, hogy az imént egy vámpír ugrott be a dolgozószobába, aki szilárd keménységgel közölte velem, hogy meg fog ölni, de egyébként minden rendben. 

- Hogy... - a hangja halk volt, mintha megakadt volna a torkában félúton a szó. Én viszont erőre kaptam, és a szavába vágtam, még mielőtt összekaphatta volna magát. 

- Eddig se érdekelt mi van velem, nem? Akkor most se izgasson! - idegesen elcsaptam magamtól a kezeit, amikkel átakarta ölelni a vállamat. 

Azon túl, hogy nem akartam hazudni neki, kicsit tényleg idegesített, és furcsának találtam, hogy egyik percről a másikra úgy tesz, mintha ő lenne a minta anya. Úgy kb. 4 éves lehettem, amikor levitt egyszer a játszótérre - kivételes alkalom , - s míg én játszottam, ő csupán egy kardnyújtásnyira ült tőlem egy padon, a barátnőjével beszélgetve, mégis majdnem elrabolt egy szakállas, csuklyás fickó. Vagy, amikor majdnem kórházba kerültem, úgy kiszáradtam, csak azért, mert ott hagyott az irodájában, minden folyadék nélkül, míg ő elment egyet a főnökével kavarni. Ráadásul még az ajtót is rám zárta, állítása szerint "véletlenül" , és miután vissza jött, akkor is egyszerűen csak megígértette velem hogy még véletlenül se mondjam el apámnak, majd tettet megbánással bocsánatot kért, és ezennel le is volt zárva a téma. Ennek ellenére, most úgy tesz, mintha ő lenne a leggondoskodóbb, legodafigyelőbb anyuka a világon... 

- Figyelj...Anna, drágám! - a hangja olyan simulékony nőiességbe csordult, hogy az már inkább volt nyálas, mint valóban kedves és odafigyelő. Hihetetlen mennyire értetlen, és milyen rossz színésznő! 

- Tudom, hogy nem voltam mindig olyan anyád, amilyent megérdemelnél... - grimaszoltam, miközben ő finoman a kanapé felé taszigált a vállamnál fogva. Hagytam, de csak mert nem volt erőm és kedvem ellenkezni. 

- jó...szinte sosem voltam olyan anya, mint amilyen szerettem volna lenni - eddig lehajtva lévő fejét felemelte, miközben neki támasztotta a hátát, a mögötte lévő ingatag, szürke falnak - De azzal, hogy ide költöztünk, én is, és apád is, szeretnénk mindent újra kezdeni. Szeretnénk jobban csinálni, jobb életed biztosítani neked mint amilyen eddig volt. Szeretnénk jóvá tenni, amit régen elrontottunk... - a hátamon felállt a szőr. 

Mégis hogy lehetne képes kitörölni az emlékezeteimből egy-két kedves szóval 16 évet?! Nem gyerek vagyok, akik elhiszi a meséket. Nem hiszek a csodákban, ezzel együtt abban sem, hogy anyám újra születhet. Még ha komolyan is gondolja, hogy mostantól jó anyuci szerepébe bújuk is, akkor sem fog sikerülni, mert egyszerűen teljesen alkalmatlan az anyaságra.

- Aha, ez tök jó. Csak tudod, anya, a múltban történteket nem tudod nem megtörténté tenni...- a hangom higgadtan csengett, de feszültséget tükrözött, amit a későbbiekben, a folyamatos hangszín emelkedésemmel, nem is rejtettem véka alá - Hiába teszel úgy, mintha te lennél az anyák mintapéldánya, nem tudod kitörölni azt a napot amikor majdnem elraboltak a játszótérről, amikor majdnem teljesen kiszáradtam az irodádban, mert te rám zártad az ajtót, miközben te a főnököddel hetyegtél, vagy amikor majdnem bele fulladtam a vízbe a strandon, mert nem volt rajtam karúszó, te pedig elengedtél a felnőtt medencébe! Emlékszel, hogy úgy kellett újra éleszteni, mert miután elsüllyedtem sem tűnt fel, hogy nem vagyok melletted? Emlékszel, hogy amikor kapáltam, és kiabáltam hogy "segíts!" , te rám mordultál, hogy hagyjalak beszélgetni?! Emlékszel egyáltalán bármire is azokból a dolgokból, amik miatt azt mondom, hogy; nem vagy az anyám?! - ekkora már valósággal üvöltöttem, kis túlzással a kör alakú, antik, aranyozott csillár is belerezgett a fejünk felett.

- Rendben. - anyám addig nyugodt, békén tekintete most hirtelen durcássá, és durvává vált, szinte szikrákat szórtak a szemei, s úgy éreztem, valami borzalmas vár majd most rám, az előbbi szavaimért cserébe, de egyáltalán nem izgatott. El akartam neki mondani mind ezt, és most hogy megtettem, könnyebnek éreztem magam belülről. Közben pedig agyon vissza szidta a másik fele Davidet, amiért olyan ingatag lelki állapotba hozott, hogy nem bírtam magamba tartani a dühömet, amit már 10 éve oly' becsesen őrizgetek magamban. 

- Akkor kérlek, csak kísérd ki Dylant a lovardába. Apád majd kivisz tieteket, te csak menj, és...  - elhadarta a szavait, szinte alig értettem belőlük valamit, de szavai tartalma, egyébként sem találtak maguknak értelmet a fejemben. 

- Milyen lovarda? - nem láttam a közelben egyetlen lovardát sem az ide fele úton, és arra sem emlékeztem, hogy Dylan járna akármilyen lovardába is. 

- Apád még nem is mesélte? - anyám elmosolyodott - Mint mondtam, szeretnénk nektek mindent megadni amit csak lehet, és mivel Dylan már hónapok óta könyörgött apádnak hogy had legyenek lovai, és tudjuk, hogy te is mennyire szeretsz lovagolni, ezért apád vett a közeli erdő mellett telket, meg pár lovat, és nyitott egy lovardát, amolyan családi vállalkozásként, amire majd a jövőtökben is számíthattok. - ha nem ültem volna éppen, biztosan összerogytak volna a lábaim a súlyom alatt.

- S mivel nyár van, apád szervezett egy lovas tábort, ahova téged és Dylant is ingyenesen beiratta.

- Oké. Ez nagyszerű! És ki lesz a lovas oktató? Azt is eláruljátok? Mert te vagy legalább 4 éve lovat se láttál közelről! - tény és való, hogy anyám régen díjlovagló volt, és nyert is már pár díjat, de 4 éve nem ült lovon, apám pedig 2-3 évnél többet nem foglalkozott az ilyesfajta patás állatokkal. 

- Hát mi. Tudod, Anna, attól még hogy 4 éve nem ültem lovon, attól még magyarázni nagyon tudok. Arra pedig úgy sem lesz szükség hogy valaha is megmutassam nekik a már lassan szűnni tűnő tudásomat - anyám mosolygott, mintha valami vicceset mondott volna, de engem inkább elkeserített, hogy az én anyám, egy érett, felnőtt emberi lény, ennyire felelőtlen, meggondolatlan, és egyszerűséggel észveszejtő legyen. 

- Jó. Nekem mi szerepem van a dologban? Én nem kértem hogy írassatok be, és nem is akarok menni! - csattantam fel, végső elkeseredésemben. Nem szívesen néztem volna végig, ahogy egy kislányon végig tapos egy ló. 

- Nem számít hogy mit szeretnél. Jönnöd kell, ha más nem azért hogy vigyázz az öcsédre, és a többiekre, amikor majd mi nem érünk rá. - hát ez fantasztikus. Ők kitalálnak valami marhaságot, én pedig mosolyogva álljak szolgálat készen az értelmetlen álmuk megvalósításában. 

- Indulj! Apád már kint vár rád, és biztos a táborozók is oda értek a helyszínre, lassan nekem is indulnom kell - mikor felfogtam hogy reménytelen minden igyekezetem, egy hatalmasat fújtam, majd idegesen kiviharzottam az ajtón. 

Apám rám mosolygott az autó mellől, majd beszállt. Tudtam, hogy jó képet kellene vágnom ehhez a dologhoz - róla eltudtam képzelni, hogy részben az én kedvemért csinálta , - de egyszerűen képtelen voltam. Miért nem kérdezett meg előtte? 

- Az öcséddel együtt, kiteszlek titeket a táborozók között, míg én elmegyek a futtatóig, ahol majd lovagolni fognak. Ti a táborozókkal vártok lent, amíg anyád meg nem érkezik. Akkor ő feljön hozzám, felhozza a nyerget, és a többi kelléket, ami a felnyergeléshez kell, majd vissza jön érteket, és együtt elindultok felém. Amíg viszont anyád nem ér vissza, és amíg nem érkezik meg, addig te vagy a főnök, érted, Hannalee! A te feladatod vigyáznod az öcsédre, és mindenki másra is... - éreztem hogy ez egy elég hosszú hegyi beszédnek ígérkezik, ezért inkább közbe szóltam egy hatalmas sóhaj kíséretében. 

- Igen, értettem - válaszoltam, miközben becsatoltam az övemet. 

Apám végig hajtott a falu aszfalt kövein, majd rákanyarodott egy girbegurba föld útra, ami mellett hatalmas, sárga aljnövényzet nőt, majd azt követően végig fák, hatalmas, vége láthatatlan csokrokba rendeződve. Lehetetlenség volt belátni az erdőbe a törzseiken, vagy az ágaikon keresztül, olyan szorosan ültették őket egymás mellé, valamiért mégis hívogatónak tűnt, és ha nem épp egy csapat gyerekre kellet volna vigyáznom, biztos megkértem volna apámat, hogy tegyen ki, csak azért, hogy bekukkanthassak. 

A gondolataimból, hirtelen az ajtó nyílása, és a táborozó kölkök öröm rivalgása zökkentet ki. Abban a pillanatban, mikor megláttam őket, fogtam föl teljes egészében, hogy a szüleim mekkora felelőtlenséget követtek is el azzal, hogy az én felügyeletemre bízták őket. Vagy egy tucatnyian voltak, én pedig egy félénk kislány, aki sosem tudta kezelni a 6 évesnél idősebb gyerekeket normálisan. Ezek között pedig voltak még ötödikesek is. Hogy parancsolhatnék ennyi gyereknek, ráadásul pont én? Talán másnak sikerülhetett volna, de nem nekem. 

- Vigyázz rájuk, és ne enged őket a lovak közelébe, érteted? - szólt apám fegyelmet követelő, komoly hangon, mikor kiszálltam a kocsiból. 

- Természetesen - válaszoltam, nagyobb flegmasággal a hangommal, mint ahogy szerettem volna, de ez legalább észhez térítette apámat, és egy morgás kíséretében vissza szállt az öreg Audiába. Én pedig a zsibongó gyerek csoport felé indultam, akik cseppet sem titkolták kíváncsiságukat. 

Úgy bámultak rám, mint valami szellemre, vagy legalábbis, mint a valami furcsa, új teremtményre, amilyent még nem láttak eddig. 

- Ti, halljátok! Annak a csajnak az apjáé ez az egész kóceráj! Tök ingyen táborozik itt, az anyja meg az apja táborába, ráadásul még könnyű dolga is van, mert a faterjai a fejesek, ezért azt hiszi az lesz itt amit ő mond! - gúnyolódott egy talán nálam 1-2 évvel fiatalabb, felállított hajú srác. Legszívesebben levertem volna neki egy hatalmas taslit, tekintve, hogy nem is én akartam ide jönni - engem csak ide rendeltek , - de mivel tudtam, hogy apámmal szúrnék ki, ezért nem csináltam semmit, csak a gyermek csapat végére álltam, a kerítés fa deszkáira támasztva a könyökömet, a tőlem nem messze lévő világos barna színű lovat bámulva, aki a legnagyobb nyugodtsággal legelészett. 

Anyám nem sokára megérkezett, lelkünkre kötött egy csomó mindent, belepakolta a kocsija csomagtartójába a cuccokat, amik apámnak kellettek, aztán ott se volt, én pedig hallgathattam tovább, ahogy rajtam kívül mindenki tök csodálatosan érzi magát. 

Fogócskáztak, meg egy csomó minden, közbe meg nagyokat nevettek, de engem még csak meg sem kérdeztek, annyira nyilvánvalóan nem illettem közéjük. Mérhetetlen nagy magányomban, egyedül azzal a barna lóval barátkoztam, akit nem régiben még legelészés közben tanulmányoztam. Oda szóltam neki néha-néha, miközben mindenhol megsimogattam ahol csak elértem, s látszólag nem tűnt ellenére, mert egy tapodtat sem mozdult.

- Tök gáz ez a tábor! - szólt egy fiú hang a hátam mögül. Összerezzentem a hangjára, és meglepően rosszul esett amit mond, annak ellenére, hogy semmi érzelmi kötődésem nem volt a táborhoz, még ha a szüleimé is volt. 

- Az hát! - szólt egy lány. Hátra néztem a szemem sarkából, mire a fiú aki először beszólt, rám nézett, és megszólalt, ijedt társaival ellentétben, akik csak célozgatni mertek.

- Mikor lovagolunk már? Már lassan véve van a napnak! - igaza volt. A nap kis híján lemenőben volt, és bár nem voltam lovasoktató, tettem egy merész vállalkozást.

- Befoghatom nektek a pónit, és akkor felülhettek rá, de csakis a pónit. - magyaráztam, a szóvivő fiú arcára nézve, majd pillantásom a box mellett álldogáló barna-fehér foltos pónira vándoroltak. A fiú elégedetten bólintott, nekem pedig több sem kellet. 

Eleget voltam már lovak közelében, hogy ne érezzem magam idegennek a társaságukba, és hogy ne féljek attól, hogy talán felrúg valamelyik, de valamiért mégis, amiért átlendítettem a lábamat a kerítésen, hirtelen remegni kezdett a lábam a félelemtől. Most mindenki előtt, nekem kell megfognom egy lovat, aztán gyerekeket lovagoltatnom rajta, akikért én leszek a felelős. Ráadásul, ha bármit, kicsit is bénán csinálok, vagy bármit elhibázok, azonnal belekötnek, és lőttek a nem létező tekintélyemnek. 

Lassan sétáltam közelebb a pónihoz. Kinyújtottam felé az egyik karom, hogy megszagolja. Megtette, fúj egyet, kapart egyet a lábával, majd újra csönd szállt a telekre. Beléptem a boxba a takarító szerszámokért, hogy lecsutakolhassam, és már szinte majdnem megnyugodtam, azt illetően, hogy leégek a kisebbek előtt, de még mindig érzékeltem némi feszültséget az állatban, ezért amikor Dylan bemászni készült, maradásra utasítottam. 

Óvatosan hozzáérintettem csupasz kezeimet a póni oldalához, még mielőtt az ismeretlen csutakoló szerszámot fogtam volna a kezembe. Prüszkölt, kapált, de nem csinált semmi egyebet. A füleire fordítottam a pillantásom. Emlékeztem, hogy az egyik lovas oktatóm azt mesélte, hogy ha hátra csapja a ló a füleit, akkor az azt jelenti hogy ideges. 

Nos, az én pónim fülei, csak nem feküdtek a hátán, annyira hátra voltak hajtva, és ettől meghűlt bennem a vér. Hátra léptem egy óvatos lépést, amit talán nem kellett volna, mert a ló azonnal hátra rúgott hátsó lábaival, s olyan erővel találta el az államat, majd a fejemet is, hogy menthetetlenül elterültem a földön. Igyekeztem nem elájulni, bár elég nagy késztetést éreztem rá magamban, de ezt már nem engedhettem meg magamnak. Mégis hogy lehettem ekkora idióta?! 

- Hé, Hannalee! Édes Istenem, mi történt? - hallottam meg anyám kétségbeeső, sipítozó, rikácsoló hangját a távolból, ami most egyáltalán nem színjáték volt. Valahol azt gondoltam, hogy ezért már érdemes volt leégetnem magam, és elterülnöm a saját lovaink között a földön. 

- Várjon! Majd én bemegyek érte! Orvos vagyok! - állította meg anyámat egy ismerős alak. A vállánál fogva a háta mögé taszította anyámat, aki remény vesztett szemekkel nézett rá, míg a fekete, bőrdzsekis férfi már-már könyörgött csillogó, kék szemeivel. 

- Nekem mindegy, csak csinálja gyorsan! - a férfi bólintott, és sebes léptekkel felém igyekezett. Valahonnan ismerősnek tűnt a mozgása, és legfőképp a hangja. Próbáltam ráeszmélni hogy ki lehet az, de csak akkor jöttem rá, amikor ott állt előttem. 

- Nyugodj meg szépen... - suttogta, a szokásos, undorító fűszerrel a hangjában. Semmi kétségem nem volt a felől, hogy David az. De ha volt is, amikor leguggolt elém, hogy a a karjába vegyen, a látásom kitisztult, és patyolat tisztán láttam magam előtt a vonásait. 

- Most szépen föl veszlek, és te úgy fogsz viselkedni mint egy haldokló jó kislány, rendben van? Különben ígérem, nem csak eljátszanod kell majd... - cinikus mosolyra húzta a száját, majd a karjai közé kapott, még mielőtt egy szót is szólhattam volna. 

- Mit keresel itt? - kérdeztem halkan motyogva, a szemébe nézve, még mielőtt teljesen fölállt volna velem. 

- Téged. Valahogy éreztem hogy nem fogsz sokáig életben maradni, ezért szemmel tartottalak, hogy megmenthesselek - oldalra billentette a fejét, miközben a szemét forgatta, mintha valami bosszantót kérdeztem volna, vagy minthogyha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a vámpír, aki meg akar ölni, most itt van hogy segítsen. 

-Áááá! Csitt! Ha túl sokat beszélsz, még a végén leleplezel... - utasított, az ajkaimra tapasztva a mutató ujját, mikor újra szóra nyitottam volna a számat. 

Erősebbnek éreztem magam a karjai között, mintha leszívtam volna az energiáit azzal, hogy a karjai között feküdtem. Teljesen elengedtem magam, talán csak mert túlságosan legyengített a ló rúgása ahhoz, hogy megfeszítsem az izmaimat. Vagy talán azért nem jöttem zavarba, mert tudtam, hogy David egy vámpír. Furcsa volt, de ez miatt, teljesen nem feszengtem a karjaiba. 

A mellkasának hajtottam a fejemet, és erősen a fekete pólójába markoltam, hogy tartsam magam. Képes lettem volna elaludni az ölelésében, ha nem sétált volna éppen velem. De talán még így is, ha nem olyan vészesen kicsi lett volna a távolság anyám, és a box között. Nem akartam hogy David letegyen. Így akartam maradni, mert így, senki sem vádolhatott senkivel. Senki nem mondhatta ebben a pillanatban, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, mert egy olyan srác karjaiban feküdtem, mint David. A többiek szemében ő volt a hős megmentőm, aki azonnal ugrott, amint észrevette hogy szükségem van rá, s ez voltaképp így is volt, azzal a kis aprósággal megfűszerezve a dolgot, hogy ez a hős megmentő, mindeközben a meggyilkolásomon morfondírozott. 

- Lábra tudsz állni? - David hangja olyan aggódónak, letisztultnak és békésnek tűnt, hogy szinte észre se vettem, hogy ő szólt hozzám. Teljesen más volt ez a hangszín, ahhoz a hangszínhez képest, amit általában produkált rövid ismeretségünk alatt. Kedvem lett volna elmosolyodni a hirtelen szerepcserétől, az arcába vágni, hogy no lám, vagy hogy "nagyon passzol hozzád ez a stílus" esetleg épp az ellenkezőjét, de tudtam hogy tartanom kell a szám, és el kell játszanom a halálos beteget, holott a fáradtságon, és a megszégyenülésen kívül semmi bajom nem volt. 

Bólintottam, a válaszul David kérdésére, mire ő lassan a földre csúsztatott, de amint talpaim újra talajt éreztek maguk alatt, megszédültem, és mint egy testetlen galamb, vissza zuhantam a karjaiba. Anyám persze egyből a szája elé kapta a kezét, de persze, senki se foglalkozott vele. 

David halkan megköszörülte a torkát, és finoman maga felé billentette az államat az egyik ujjával. A szemeibe fúrtam a pillantásom, amikről csupán most tűnt fel, milyen tiszta kék gyémántként ragyognak, akárcsak a csillagok az égen, vagy mint a tenger hullámai, amik a partokat súrolják. Éreztem, egy rövid pillanatig, ahogy egymásba mar a pillantásunk, majd ahogy óvatosan, újra felemeli a testem, és megpróbál egyensúlyba hozni, ezúttal teljes sikerrel koronázva tettét. 

Éppen hogy csak ingadoztam, de az betudható volt a fejemet perzselő fejfájásnak is, aminek mindaddig nyoma sem volt. A fejemet fogtam, és fájdalmasan sziszegtem, miközben anyám lassan elemelte rózsaszínre rúzsozott ajkairól az ujját, és a szívére szorította azokat. 

- Köszönöm szépen, Mr. ...

- David. - vágott közbe, aprót rugózva a térdével, mintha meghajolni akarna. Anyám elmosolyodott, és szinte halottam a gondolatait, amitől frászt kaptam, de tudtam hogy ezúttal nem ő tehet arról, hogy ilyen könnyen levették a lábáról. Ha tetszik hanem, David vámpír. Ennek minden előnyével és hátrányával, úgy látszik, a Twilight még sem mindenben hazudott. 

- De te ugye, igazából nem orvos vagy, igazam van? - kérdezte anyám, mikor David egy óvatos pillantást vetett rám a szeme sarkából, pont amikor én is felé néztem, és találkozott a pillantásunk, miközben a bokámat masszíroztam.

- Valóban nem. - mosolygott David, de meg mertem esküdni rá, hogy idegesíti anyám, az idióta kérdéseivel. Nem bírtam ki hogy ne kuncogjam el magam. Nem rég óta ismertem, és a vámpírokhoz se nagyon értettem, de nehezemre esett elképzelni, hogy őszintén jó pofizik vele. Valahogy inkább úgy képzeltem, hogy az anyámhoz hasonló üres fejű, bálkirálynő típusú lányok a reggelijei. 

- Hát akkor mégis, kicsoda? - kérdezte anyám, egy lépéssel közelebb lépve, mire David egy lépést hátrépp lépett válaszol. 

- A lánya barátja vagyok, hölgyem. Sajnálom, hogy így kell bemutatkoznom... - immáron egész arcát felém fordítva rám nézett, én pedig vele együtt elmosolyogtam magam, ha az övé, valószínű nem volt több színjátéknál, esetleg segélykiáltásnál. 

- E...ez igaz, Anna? - fordult felém hebegve anyám, mint aki nem kap levegőt. Bólintottam, hanyagul vállat vontam, Davidre néztem, aki hasonló reakciók után anyámra nézett, én pedig kihasználva az alkalmat, David kezei felé lendítettem a sajátomat, hogy élethűbb legyen a kis históriánk, de szinte azonnal elkapta a kezét, még mielőtt egy ujjal is hozzáérhettem volna. Inkább - valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, - magához húzott a vállamnál fogva, majd a derekamra csúsztatta a kezeit. Egyáltalán nem éreztem őket hidegnek, a vámpír históriák ellenére. Sőt...sokkal inkább, forrónak éreztem őket az enyémekhez képest. 

Kérdő pillantásokat vetettem rá, de rám se hederített, nem mintha azt vártam tőle, hogy anyám előtt meséljen nekem erről. 

- Örülök, hogy találkoztunk Mrs. - azzal kezet csókolt anyámnak, az én szemeim pedig majd kigebedtek. - Nem bánja, ha most egy pillanatra elrabolom a lányát? - összevontam a szemöldökömet. A leendő gyilkosom, "el akar rabolni"...jupíí! Nagyon felemelően hangzik, pláne, hogy még engedélyt is kér hozzá!

- Ööö, van még egy kis dolgom, szóval... - válaszoltam, mielőtt még anyám megtehette volna, de David olyan erővel szorította meg a felkaromat, hogy egyértelművé vállt, hogy nincs választásom. 

- Nyugi, nem akarlak bántani...Emlékez, hogy a karjaimba hoztalak ki onnét... - a karám felé biccentett a fejével - miért tettem volna, ha most meg megakarlak ölni? Mondtam hogy szórakozni akarok veled még egy kicsit... - suttogta a fülembe, és végül is igaza volt, de még mindig motoszkált bennem valami - Ha kiakarnálak nyírni, nem szólnék előtte anyádnak...egyszerűen csak kiakarlak szabadítani erről az átkozott helyről, légy hálás érte - súgta végül, majd elemelte a fejét a fülemtől. 

- Nyugodtan, menj csak ha akarsz! Dylant majd mi megoldjuk! - mosolygott rám anyám, s ezzel  igazat adott Davidnek. Kiszabadított, és ez tényleg szabadítás volt. Ha felajánlották nekem, hogy nem kell arra a csapat elkényeztetett majomra felügyelnem, akkor akármi legyen az a valami, amiért megúsztam, egyértelműen azt a másik dolgot választottam. Bármit, csak ne kelljen még egyszer a közelükbe mennem.  

- Rendben! - magamra erőltettem egy mosolyt, majd bólintottam. 

- Oké. Akkor én most elmegyek velük - a háta mögé mutatott, a táborozókra, akik egy csapatba csődülve sugdolóztak, mintha nem igazán fogták volna fel a látottakat - apádhoz, meglovagoltatjuk őket, és kész. Legkésőbb nyolcra, azért te is haza, jó? - a homlokomat ráncoltam. Megint a "jó anyuci" szerep, ami most vészesen bosszantónak, és kínosnak hatot, egy olyan valaki mellett állva mint David, aki jókat kuncogott a nyomoromon, lassan már nem csak magában, hanem nyilvánosan is. 

- Ígérem, nem hagyom sokáig kószálni a lányát. - válaszolt anyámnak helyettem is, jól nevelt, kimért hangon, mintha egész eddigi életében ezt a szöveget tanulta volna. 

Aztán anyám, és a táborozók elmentek, mi pedig kettesben álltunk ott, a hatalmas semmi közepén.

Marionette

Árnyék

 

A kocsi kerekei úgy gurultak végig az autóutakon, hogy szinte alig kaptam észbe. A mellettem tornyosuló, barátságosan rám mosolygó, hatalmas száz, és tíz emeletesek lassan szűnni kezdtek. Felváltották őket a hatalmas lombozatú fák, s a hosszúra nőt fűszálak, majd a kocsi kerekei, egy rossz minőségű aszfalt útra gördültek. A hányinger kerülgetett, ahogy a kocsi ide-oda billent és rázkódott az úton.

Mellettünk - az út két oldalán , - szinte szüntelenül sorakoztak a szegényes családi házak. Mindegyiknek volt valami hibája. Az egyiknek a teteje omladozott, a másiknak a falai szürkültek, és koptak meg, volt, amelyiket szinte teljes egészében benőtte a gaz, vagy amelyiknek a falaira nem lett volna biztonságos rátámaszkodni. Rögtön leszűrhette bárki, hogy nem épp gazdagok lakják ezeket a házakat. Az egész utca, és ez az egész térség, olyan nyomasztó hangulatot árasztott magából, hogy komolyan nem tudtam, hogy fogok nyugodtan aludni éjszakánként. Mintha akármikor, bármelyik sarokból előugorhatna egy gyilkos, vagy előbiceghetne egy részeg, aki az aszfaltra szorít, és megerőszakol. 

Elfintorodtam, majd nagyot sóhajtottam a gondolataimtól. Tudtam, hogy nem palotába költözünk, de bárhol máshol jobb lett volna, mint itt, ezen az Isten verte környéken! Nem akartam ide költözni, nem akartam elköltözni otthonról, de tudtam, hogy ez nem a kívánság műsor. Nem volt választásunk, így is örülhettünk, hogy egyáltalán lesz fedél a fejünk felett. 

A kocsi hirtelen balra húzódott, majd megállt, egy jókora, két szintes tégla épület mellett, ami leendő házunkat jelentette. Kétségkívül, a legnagyobb volt azok közül, amik mellett elhajtottunk mindez ideáig, de valahogy a legnyomasztóbb is. Kopott, szürkés vörös, omladozó falait alulról körül vette valamilyen furcsa levelű futó növény. Felfutott a ház élein, s zöld lángokként az alján, de nem takarta a szépség hibáit. 

Anyámék egy hatalmasat sóhajtottak, mikor meglátták a félig romokban lévő, fekete cserepes, tornyos, kastély szerű épületet. Jelentőség teljes pillantást vettek egymás felé, majd kicsatolták az öveiket, és kiszálltak. Éreztem valami furcsa vibrálást a pillantásukba, ami azt súgta, semmi jót nem remélnek ettől a  helytől, sokkal inkább, mintha féltek volna kiszállni is. Megtudtam érteni őket. Engem se túlzottan csábított a gondolat, hogy egy félig összedőlőben lévő házban hajtsam álomra a fejemet, egy olyan környéken, ahol bár melyik percben megölhetnek. 

- Hannalee, szállj ki! - szólt rám anyám, erőteljes, szigorú hangon, amitől egyből elmúlt minden empátiám amit irántuk éreztem. 

Kicsatoltam magam, átcsúsztam a járda felőli ülésre, majd kiszálltam, hátamra kapva a táskámat, amit magammal hoztam a cuccaimmal. Amint kiszálltam, egyértelművé vált, miért is tartottak apámék annyira ettől a háztól. 

A nagyanyám háza volt még 15 évvel ezelőtt. Egyszer voltam itt, akkor is kb. 1 éves koromban, de most, hogy újra előtte álltam, emlékeztem rá. A nagyanyámat 15 évvel ezelőtt, ebben a házban gyilkolták meg. Emlékeztem, hogy anyuék mesélték, hogy holtan, kiterülve a sötét színű parkettán találtak rá. A szemei a mennyezet felé bámultak, látszottak a szeme szélén lévő sűrű, durva vérerek, amik teljesen beszőtték a szemét. Apám szerint vér fagyasztó volt látni, ahogy szemei a mennyezetre gübbedtek, miközben az egész teste vérben úszott. 

15 év telt el azóta, de még mindig nem találták meg a gyilkosát. 15 év telt el, és azóta nem jártunk ebben a házban. Most viszont, hogy apám elvesztette a munkáját, és eladósodtunk, nem tehettünk mást, minthogy ide költözzünk, és új életet kezdünk, bárha, lehet úgy új életet kezdeni, hogy közben tudod, régen itt megöltek valakit. 

- Menj arrébb Hannalee! - szólt apám, miközben könyökével a háta mögé utasított az oldalamnál fogva. Fájt, de már megszoktam. Főleg ebben a helyzetben, érthető volt a viselkedésük. 

- Segíts már valamit te is, Hann, ne csak bámészkodj! - nézett rám parancsoló tekintettel anyám, miközben egy hatalmas barna dobozt emelt ki a kocsi csomagtartójából.   

- Mit csináljak? - dörmögtem oda, elfordítva fejem a magas épület tornyáról, ami olyan magasan nyújtózkodott az ég felé, hogy alig láttam a tetejét. 

- Semmit... - morogta vissza anyám, olyan dacos, lemondó durvasággal a hangjával, mintha megint csak azt üzenné a hangjával, hogy semmirekellő, reménytelen alak vagyok. - Csak ne légy láb alatt! - felszisszentem, majd az öcsémhez, Dylanhez léptem. 

- Gyere Dy, lépjünk innen! - erősen megmarkoltam a csuklóját, majd magam után húztam a ház ajtaja felé, át, a vasból készült, fekete, hegyes végű kerítésen, és annak hatalmas ívű kapuján, aminek tetején egy kereszt díszelgett, aminek a jobb oldali végén, egy holló ücsörgött. Hátborzongató. Az egész kert, főleg ezzel a kerítéssel, úgy nézett ki mint egy temető, a kripta pedig a házunk volt. 

Hangosan bevágtam magam mögött az épület hatalmas fekete, boros pince szerű ajtaját, hogy anyámék hallják, mennyire elegem is van belőlük, nem mintha bármikor is hatni tudtam volna rájuk a hisztijeimmel, vagy az ő szemszögükből hirtelen jött düh kitöréseimmel, ez inkább csak arra volt jó, hogy levezessem a feszültséget. 

Miközben némán fortyogtam magamban, hirtelen apró, fájdalmas nyögések, és sírás hangját hallottam. Beletelt egy percbe, míg rádöbbentem, hogy Dylan az. Felé fordítottam a fejemet. Az arca síróssá vállt, de igyekezett mindent megtenni, hogy ne áztassák el könnyei az arcát. Egy pillanatig, nem értettem mi lehet a baja, aztán rájöttem, hogy én ijesztettem meg, ráadásul a csuklóját szorongató kezeim se lehettek túl kellemesek a mindössze 4 éves kisöcsém számára.

- Jaj, Dy, ne haragudj! Nem akartam! - levetettem vállamról a táskám, és szinte azonnal elé guggoltam. Ő volt az egyetlen, akit egyáltalán nem utáltam a családomból. Az utolsó ember volt, akinek valaha is ártani szándékoztam. Mióta megszületett, ő volt az én templomom, ami vigaszt nyújtott a hétköznapokban, és ő volt az egyetlen dolog, amiért hálás voltam a szüleimnek.    

- Hé, Dy...Nyugi! Minden rendben, hallod? Semmi baj! - suttogtam, miközben finoman kezembe fogtam apró tenyerét, amivel a könnyeit törölgette. Másik kezemmel pedig letöröltem arcáról a kövér könny cseppeket, amik a padlóra vándoroltak. 

- Figyelj, felviszem a cuccaimat, és utána azt csináljuk amit te akarsz, rendben? Kimehetünk játszani, vagy bent is maradhatunk, ahogy te szeretnéd, rendben? - Dylan bólintott, én pedig egy gyors, gyógyító puszi után, olyan szél sebesen rohantam föl a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudtam. Körül se néztem rendesen, csak az első szobába amit találtam, ledobtam a táskám, majd rohantam is lefelé. 

Dylan már nem volt sehol. Körbe néztem, hátha meglátom valamelyik sötét sarokban kuporogni, de sehol sem láttam. Csoszogás hangját hallottam. 

- Dylan? - kiabáltam kérdően. Elég hatalmas volt ez a lakás, hogy eltévedjen benne. 

A hangom visszhangzott a hatalmas épületben, de nem kaptam választ. A csoszogás hangja azonban nem maradt abba, s apró, kísérteties suttogás hallottam, közvetlenül a hátam mögül. Hátra fordultam, de senki nem állt mögöttem, csupán a nagymamám arcképével találtam szemközt magam. Túl sok filmet láttam ahhoz, hogy ne ijedjek be egy ilyen kis apróságtól, ezért minden további nélkül kimasíroztam az ajtón.  

- Hannalee, jó hogy jössz! - kiáltott apám örömében, mikor meglátott. 

- Igen...Ott az a bicikli! - anyám a fejével a mellettem lévő, út szélének döntött biciklire bökött - A te feladatod lesz, hogy megtanítsd Dylant, hogy hogy használja - magyarázta, kezébe kapva egyet, a földön lévő dobozok közül. 

- De hát, én se tudok biciklizni! - tiltakoztam, de hiába való próbálkozás volt. 

- Az tökéletes! Akkor legalább, miközben az öcsédet tanítod, te is megtanulhatsz! - mosolygott anyám, én pedig legszívesebben ketté törtem volna azt a nyomorult biciklit. 

- Így van drágám! Igaza van anyádnak! Épp itt az ideje, hogy megtanulj biciklizni! Jó móka lesz ne aggódj! - szólalt meg apám is, mikor rászegeztem könyörgő pillantásom. Mondani akartam volna még valamit, de akkor anyám leállította a kocsi motorját, és elindult befelé apámmal a házban, karjukon a dobozokkal. 

Egy hatalmasat sóhajtottam, mikor észrevettem Dylant az út közepén játszani. Nem volt mit tenni. Anyámék akaratával, nem szállhattam szembe. Nem tehettem mást, muszáj volt. Tekintve, hogy ez a  hely, egy kis falu, elengedhetetlen a beilleszkedéshez, és az életben maradáshoz, ezt nekem  is be kellett látnom. 

- Hé, Dylan! - felém vetette kíváncsi szemeit - Anyuék azt mondták, tanítsalak meg biciklizni, szóval figyelj! Mert tudod mit kapunk, ha nem sikerül... - Dylan megértően bólintott, majd fölállt, és a járdára állva figyelt. 

- Na jó...nekem se megy valami jól, de megpróbálom... - motyogtam, azzal a kerékpár kormányaira csúsztattam a kezeimet, erősen megszorítottam azokat, majd egyik lábamat a bicikli ellentétes oldalára lendítettem, egyenesen a pedálra, de a másik lábamat a talajon hagytam. 

Egy hatalmas levegőt vettem, rugóztam párat, majd ellöktem magamat a talajról a másik lábammal is, de még mi előtt a lábam pedált talált volna, a bicikli, és én is kibillentünk az egyen súlyunkból, és a járdával ellenétess oldalra zuhantunk.

Éreztem, ahogy az aszfalt felhorzsolja a csuklómat, ahogy ég a térdem, és az arcom a szemem alatt. Fogalmam sem volt, mi is történt pontosan. Dylan, figyelemre sem méltatott tovább, vissza ment játszani, aminek valahol örültem. Felakartam állni, mikor hirtelen nevetések zaját hallottam a hátam mögül. Hátra néztem. 

Egy csapat alsós száguldott el mellettem a biciklijével, miközben gúnyosan nevetgéltek, és mindegyik kivétel nélkül azt harsogta hogy; béna. Itt telt be a pohár. Nem vagyok falura való, nem akarok itt élni, haza akarok menni! Vagy legalábbis, valahova, ami nem itt van...

Felnyomtam magamról a biciklit, és nem foglalkozva azzal, hogy végig hasítja a combomat, kikászálódtam alóla, és idegesen a házunk felé masíroztam. A súlyos ajtó hangos csattanással zárult be előttem, de a szoba méretű előszobába egy lélek sem mocorgott. Még csak a dobozokat sem láttam sehol sem. Tippem sem volt, hova tűnhettek anyámék ilyen rövid idő alatt. 

- Anyu! - kiabáltam felfele, de ismét semmi válasz. A tőlem méterekre lévő, a fal jobb oldalán húzódó lépcső csak úgy kongott a némaságtól. 

A levegőbe por, és száradt festék szaga terjengett. Minden kopott, barna színben tündökölt, amitől az egész olyan egyhangúvá vállt, hogy ha körbe néztem, mindjárt legalább 80 évesnek éreztem magam. 

A falak mentén könyvespolcok sorakoztak, mik úgy simultak a falhoz, mint ha ők maguk alakítanák a falakat. Az ajtóval szemben pedig, a lépcső mellett húzódó falon egy hatalmas arckép a nagyanyámról. Felkontyolt arc, üres, bölcs tekintet. Mintha valamelyik ősi film színésznő lett volna. 

Jobbra sétáltam, ahonnan egy másik szoba kezdődött. Dolgozószobához, vagy könyvtárhoz hasonlított leginkább. Az egész szoba, tele volt könyvespolccal, amik szintén a falak mellett húzódtak. Azonban, az itteni könyvek, porosabbnak, vastagabbnak és megtépázotabbnak tűntek, mint az előzőek. Ezek a könyvek titkokat suttogtak minden olvasójának, de már akkor is, ha csak rájuk néztél. Lapjaikból érezni lehetett a bölcsesség, és a tudás csábító illatát. 

Tekintetem végig futtattam a gerinceiken, majd a tőlem nem messze lévő az előszobai, öreges, vörös szőnyegre siklott a tekintettem, ami kiköpött hasonmása lehetett volna az Aladin fajta repülőszőnyegnek. Egy két személyes, kopott vörös fotel állt, a mellettem lévő fallal párhuzamosan, mellette jobbra pedig egy másik, ugyan ilyen, egyszemélyes fotel, előttük pedig egy barna dohányzó asztal állt kövér lábain. 

Közelebb léptem a hosszú, vörös, bársony fotelhoz. Annyira régi, és antik volt minden, hogy az egyszerre volt nyomasztó, és hihetetlen gyönyörű, és izgalmas. 

Ujjaimat végig futtattam a fotel háttámláján, az arany varratokon. Mintha ez az egész helység, maga lenne a bölcsesség temploma, mintha ez a hely, mintha azok a poros könyvek, mindent tudnának, mintha ezek a kopott falak, minden kérdésre választ adhatnának, amit egy ember csak feltehet magának. Mintha ez a fotel, és az a dohányzó asztal, annyi ezer titkot őrizgetne, hogy meg se bírnám emészteni, ha mindet elárulnák. 

- Csinos kis fotel, ugye? - szólalt meg hirtelen egy hang. Ismeretlen volt. Összerezzentem, majd felkaptam a fejemet a hang irányába. 

A hang tulajdonosa egy kócos, fekete hajú férfi volt. Egy fekete bőrdzseki, és egy fekete póló takarta izmos idomait. Széles, férfias vállán, úgy feszült a bőrdzseki, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, mintha csak rátervezték volna. Fekete öltözéke, olyan összhangba volt fekete, rendezetlen hajával, hogy kezdtem azt hinni, szándékosan áll ilyen rendezetlenül a haj koronája. Meg kell hagyni, egyszerűségében volt dögös. De talán csak a rám villantott cinikus mosolya tette, miközben arányos, karcsú, férfias ujjaival végig simított a könyvespolc oldalán. Volt a kisugárzásában valami démoni, s nem tudtam elsiklani amellett a tény mellett, hogy egyáltalán nem hallottam bejönni senkit. Biztos voltam benne, hogy senkinek nem nyitottam ajtót, de akkor meg hogy kerülhetett ide egyik percből a másikra? 

- Ki vagy te? - kérdeztem gyermeteg egyszerűséggel. 

- Jajj, nem ugorhatnánk át ezt az ismerkedős részt? - kelletlenül elfintorodott, majd zsebre dugott kézzel, végre teljes alakjában rám nézett.

- Hát ami azt illeti...Elég nehezen tudok elmenni amellett, hogy egyik percről a másikra egy férfi áll a szoba közepén, már bocsi. - újra grimaszolt, majd elindult a könyvespolccal egy irányban. Látszólag a könyvgerincek feliratát tanulmányozta, de nem igazán hittem, hogy valóban érdeklik a könyvek.

- Rendben. Legyen. - megpördült a sarkán, és újra rám szegezte kék pillantását - A nevem David    Lawrence, és - arca furcsa mosolyba fordult, még mielőtt hozzátette - egy vámpír vagyok. - nagyokat pislogtam. Normális esetben nevettem volna, de alig egy pillanat alatt termett a szobámba...

- Mit akarsz itt? - kérdeztem kemény hangon, egy lépést hátra lépve.

- Na, most miért lettél ilyen durva velem? És mi ez a sok kérdés? Dög unalom! - egy nagyot sóhajtott, majd levágta magát a vörös fotelba. Akaratlanul is megugrottam, mire ő csak gúnyosan vigyorgott. A hátamon felállt a szőr tőle. 

- Meg fogsz ölni? - suttogtam végül, elenyésző, erőtlen hangon. Bután hangzott a kérdés, és idiótának éreztem magam utólag, amiért feltettem, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel a kérdést. 

- Valószínű. - szólalt meg, miután a tett vívódás az arcán lezajlott. Bólintott, majd hirtelen újra két lábra pattant, csupán egy kardnyújtásnyira tőlem. Olyan gyors volt, hogy megmozdulni sem tudtam. 

- De nem most rögtön. Azt túl unalmas volna. - undorral teli arccal grimaszolt, mintha már az unalom gondolatától is felállna a szőr a hátán - Előtte még játszok veled egy kicsit! - cinikusan elmosolyodott, én pedig egy nagy levegőt vettem. Ha egyszer úgy is megöl, akkor nincs mitől tartanom. Épp szóra nyitottam volna a szám, amikor meghallottam anyám lefelé tartó lépteit a lépcsőről. 

- Rajtad tartom a szemem, még találkozunk! - motyogta, mosolyogva. A hangja cinikusan hangzott, mégis, képtelen voltam nem barátságosnak hallani - Addig is vigyázz magadra - arca komorba fordult, integettet egyet, és már ott sem volt. 

Én pedig ott álltam remegő lábakkal, olyan erősen kapaszkodva az ingattak, kopott, omladozó falba, ami elválasztotta a csarnok szerű előszobát a dolgozó szoba szerű könyvtártól, hogy azt hittem, mindjárt rám omlik az egész épület. Közben pedig azt a furcsa kettősséget éreztem magamban, hogy bár a félelem, majdhogynem ledöntött a lábamról, alig várom hogy újra találkozhassunk. Talán mert rég nem volt olyan, akivel normálisan beszélhettem volna. Már jó rég óta csak parancsokat teljesítek, és kérdésekre válaszolok, most pedig én voltam a kérdező. Talán ezért. Vagy talán mert annyira kíváncsivá tett az egész lénye, hogy jobban megakartam ismerni. Utóbbi volt valószínű. 

S furcsa mód, egyáltalán nem zavart, hogy meg akar ölni. Nem hittem neki. Ha bántani akart volna, már bántott volna. 

 " -De nem most rögtön. Az túl unalmas volna" - csengtek a fülembe a szavai. Szinte láttam magam előtt azokat a keresetlen grimaszokat az arcán. Aztán eszembe jutottak a tisztán csillogó kék szemei, a hangja és nem bírtam állva maradni. Lehetetlen, hogy ő tényleg rossz legyen. Kell lennie valaminek a felszín alatt, amiért bunkónak álcázza magát... - ezt gondoltam akkor, és a testem minden egyes porcikája azt súgta, hogy ez a különleges akárki, nem olyan, mint akinek mutatja magát. Én pedig, mint valami izgalmas keresztrejtvényt, megakartam fejteni.  

    

Hullócsillag

A minap jelentkeztem egy pályázatra, az irokhaakarok.blogspot.hu és egy - remélhetőleg ,- általad is jól ismert történettel, végül is sikerült elérnem a Vendégíró címet. Ez a történet pedig nem más, mint a Sweet and Bitter, amit már ide is kiposztoltam, és már a Tartalomjegyzékbe is olvasható.

Hihetetlenül örülök, mert még ha csak egy online pályázat, és egy online versenyről is volt szó, ez akkor is egy elismerés, és ezért nagyon boldoggá tesz, hogy nyertesnek nevezhetem magamat, főleg, hogy egy félig meddig, saját élményeimről írtam abba a történetben. Most úgy érzem, volt értelme várni az írással 1-2 napot, és nem egyből bele ugorni a feneketlenbe, mikor megláttam az új gyakorlati feladatot (ami alapján írni kellett). Szóval, borzasztóan örülök, és minden bajom ellenére, most teljes mámorban úszok ennek köszönhetően. Egyáltalán nem voltam erre felkészülve, csupán csak azért írtam meg a gyakorlati feladatot, hogy többen olvashassák a művemet (elvégre, kommentben küldtem el a pályázati anyagot) , azért, hogy kaphassak egy véleményt, most pedig azt mondhatom; győztem!

Mindenképpen meg akartam ezt osztani veletek, azzal a szűk kis olvasó körrel, aki a blogomat követi. További szép napot, és ígérem, legközelebb valami hosszabb bejegyzéssel szolgálok majd ;) 

You're not alone

Minden alkalommal, mikor az öngyilkosság gondolata felmerül akár egy percre is a fejedbe, gondolj arra, hogy ha van is 100 vagy 1000 okod hogy megtedd, mind amellett van legalább 10 okod arra, hogy ne csináld. Ha pedig, egyetlen okod sincs arra, hogy életben hagy magad, mert annyi pofont adott már az élet, gondolj arra, hogy mi történne, ha valóban megtennéd;

mint a por, úgy szállnál a levegőbe, és mindenki csak egy szerencsétlenként emlékezne rád, és a pokol tüzein égnél halálod után is. Komolyan ezt akarod? Vagy azt, hogy hősként néznek rád, azért, mert képes voltál szembe nézni önmagaddal, megvívni a démonjaiddal, a kegyetlen, iszonyatos sorsoddal, és példaképp nézzenek rád még halálod után is? Mert igen is, van másik út! Azt hiszed nem vagy elég jó, szép, okos, és kitartó hozzá? Nem igaz. Az vagy, akinek gondolod magad. Olyan vagy, mint amilyen lenni akarsz, és egyedül Te vagy az, aki megmondhatja, milyen akarsz lenni. Mindig van remény, egy jobb befejezésre. Még ha legyőzötnek is érzed magad. Mind addig, amíg élsz, és levegőt veszel nyertes vagy.

Egyszerűen csak próbálj meg életben maradni...mert az életed a saját kezedben van, és az élet - ha elég kitartó vagy , - mindig hűséges marad hozzád, és egyszer majd kihúz a szakadékból. De ahhoz, erősnek kell lenned. Lehet hogy csak tesztelni akar, hogy képes vagy-e életben maradni, mert valami fontos feladatot szán neked. Mert te, nem vagy hétköznapi! Épp ezért, nem szabad hagynod, hogy mások elhitessék veled hogy az életed semmit sem ér. Pont ezért, nem szabad hagynod, hogy elérjék amit akarnak, és levesd magad a szikláról, vagy fel vágd az ereidet. Légy erős, hisz nem vagy egyedül...

Én ugyanis, melletted állok, és segítek neked, még akkor is, ha az én energiáim is fogyóban vannak. Cserébe pedig csak annyit kérek, hogy légy erős, és maradj életben! 

Életem az életed

 

A kicsinyke szoba, egyik sarkában ülve, kezem a tarkómra fonva, mormoltam, motyogtam magam elé valamit, igazán magam sem tudtam hogy mit. A szoba undorító füst és moszat szagot árasztott magából. A lábamat súrolta a mocskos esővíz, ami még tegnap esett, de nem érdekelt.

Remegett a testem a hideg levegőtől, ami az ablakon keresztül bekúszva a szürke helységbe, kegyetlenül vájt a bőröm alá. Nem jelentett neki akadályt a vékony, szakadt, kopott színű pólóm, aminek védenie kellett volna előle. Ez a világ teljesen más volt, mint amit addig megszoktam, és nem tudtam vele megbirkózni.

 

Több mint 100 év telt azóta, hogy legutóbbi a városba merészkedtem az emberek közé. De most, valahogy mégis megint itt voltam, valahol Párizs egyik eldugott szeg-zugában, és minden erőmmel küszködtem magammal, a fejemben suttogó hangok ellen. A rendőrség keresett, én pedig itt bujkáltam előlük, ahelyett, hogy az ösztöneimre hallgattam volna. Kiállhattam volna eléjük, és csupán pár pillanatba telt volna, hogy az összesnek az életét vegyem. Nem csak megmenekülhettem volna, ha nem akár az újjászületésemnek a szinonimáját jelenthetné, ha nem én lennék. Nem akartam meg ölni azokat az embereket, mert még tudatomnál voltam, csak hogy minél inkább közelebb jöttek, minél élesebben felém sodorta a kemény szél a szagukat, annál nehezebb volt magamnál maradnom, és nem behódolnom a vágyaimnak.

 

Éreztem, hogy már csak alig néhány méternyire lehetnek tőlem. Felemeltem a fejem, kezem még mindig a tarkómra fonódva reszketett. Kinéztem a tőlem kicsit jobbra lévő ablakon. Láttam a rendőrautók sziporkázó kék és piros fényeit, amik úgy égették a szemem, hogy az szinte fájt. Tudtam, hogy ha véget akarok vetni ennek az egész őrületnek - gyilkolás nélkül - annak egyetlen módja van. Egyetlen egy módja van, hogy megszabaduljak a fejemben lévő zűrzavar elől.

 

Hallottam, ahogy a rendőrök berontanak a kicsinyke szobába. Nem volt időm gondolkodni. Szélsebesen elillantam a lelketlen épületből, valahova máshová.
Egy fehér ajtó előtt álltam. Sápadt aranyszínű kilincsére csúsztattam hófehér, jéghideg kezeimet, majd benyitottam az ismerős szobába.

 

Kopott világoskék, már majdnem fehér falai arról tanúskodtak, hogy nagyobb bölcsességet hordoz magában, mint bárki más ezen a világon. Beljebb léptem egy lépést. Résnyire nyitva hagytam magam mögött az ajtót, hogy halljam, ha a rendőrök erre tartanak, de csend volt, csak a szél süvített, goromba, dacos hangon.

 

Száradt festék, és por szaga keveredett a levegőben, s valami édes rózsa illat, amit nem tudtam hova tenni, de ott volt. Olyan tisztán, és megfoghatatlanul, hogy kíváncsivá tett a titka. Felnéztem a plafonra, a régi csillár helyére, majd jobbra, ahol egy nagy fekete lyuk éktelenkedett a falon, ami a régi kandalló helye lehetett. Tekintetem villám gyorsan siklott végig rajta, majd csak hamar megakadt az előttem lévő, poros és kopott, mégis gyönyörű barna zongorán, ami addig teljesen elkerülte a figyelmemet. S akkor észbe kaptam...

 

100 év telt el azóta, mióta legutóbb itt jártam. Emlékeztem. Előttem volt a kép, ahogy a zongora előtt ülők, és egy lassú, magányos, szomorú melódiát játszok, egy szál frakkban, egy antik, aranyozott, vörös párnás széken ülve.

 

Aztán egy másik kép, ahogy ugyan ebben a szobába, tűznek a fények. Minden ragyog, csillog, és az egész hely olyan, mintha meseországból rángatták volna ki, miközben lassú, vidám zene szól, valahonnan a plafonból. A hatalmas csillár alatt keringőzök egy lánnyal. Hosszú, fehér rózsákkal feltűzdelt, göndör haja, gyengéden pihent a mellkasán. Hatalmas, és terebélyes, holló fekete, csillogós szoknyája, gyengéden súrolta a lábamat, amikor fordult egyet.

 

Egyik keze kinyújtva, az enyémbe burkolózott, míg másik a vállamon feküdt. Éreztem ahogy kellemesen bizsereg a testem az izgalomtól, attól, ahogy kezem karcsú derekát öleli. Lassan megtorpantunk. Egy hatalmas levegőt vettünk mindketten; szinte éreztem, ahogy a friss levegő elárasztja a tüdőmet. A teste közelebb került az enyémhez. Éreztem a forróságot a testében. Csak pár centire voltak az ajkaink egymástól, mégis hezitáltunk, míg végül, lágyan az ajkaira fektettem az ajkaimat, és a lassú, távolság tartó, melankolikus tánc, hirtelen könnyed, érzelmes, gyengéd csókba torkollott. Aztán hirtelen leállt a zene, a lány pedig holtan zuhant a karjaimba. A számban, s az ajkaimon éreztem, a semmi máshoz nem fokható, keserű fémes ízt; vér.

 

Az ajtó előtt állva is éreztem a számban. A szívem egyszerre kristályaira hullott. Emlékeztem a lány nevére. Tudtam ki az. A fejemen emlékképek hada cikázott át, de mindent felülírta a végső, gyilkos pillanat. A szememből patakozni kezdtek a könnyek. Hogy is felejthettem el?

 

Pillantásom, hirtelen egy kicsinyke kis ezüst markolatos kardon ragadt meg. Hirtelen kitisztult a látásom, s kezem lassan az ezüst markolatra csúszott. Az övé volt. Emlékszem, aznap éjszaka, megkellet volna ölnie. De képtelen volt megtenni, és a padlóra hajította. A saját életével fűzetett azért, mert szeretet. Pontosan tudta, mikor a padlóra hajította, mikor megcsókolt, hogy a halálával lakozik majd érte. S mégsem mondott nemet...

 

Erősen összeszorítottam párás szemeimet, majd minden gondolkodás nélkül magamba döftem a kardot. Az egyetlen fegyvert, ami végezhetett egy vámpír szívével. Mikor pedig kihúztam magamból, s elgyengült kezeimmel a padlóra ejtettem, az pedig az élettelen zongorához gurult, a lány újra éledt. Ott ült a zongoránál, ugyanabba a ruhába, mibe életét vesztette, a legszebb sirató balladát játszva rajta, amit addig ember hallani vélhetett.

 

 

Story: 

Ez a rövidke kis irományom, egy online pályázat
alkalmából íródott. A pályázat linkje pedig ->
The raven's eye 

My dear hero 2.rész

Szövetség

 
Franciaország nyájasan bebillegette magát a házamba, amibe hosszú idő elteltével, most először tettem be függetlenül a lábamat. Milyen szépnek is tűnik így minden. Egy pillanatra megtorpantam.

- Mi a baja Anglia? - tettetett aggodalommal nézett rám, mire végre újra összekaptam magamat.
- Semmi, csak annyira rég voltam már itt, hogy kicsit elveszettnek érzem magam... - mintha nem is itthon lennék...ki vagyok én?

- Ha!, csak nem azt akarod mondani, hogy eltévedtél a saját otthonodba? - nem...csak a hosszú idő alatt, elfelejtettem, hogy ki is vagyok én....

- Ne bolondoz már Francis! Ahh...hihetetlen vagy...

-Azt mondod... - gúnyosan mosolygott. Rosszat sejtek... Összehúztam a szemöldökömet. Mi ez a gúnyos vigyor? - Még is én vagyok az egyetlen barátod, nem igaz? - mi? honnan tudja? honnan tudja, hogy ő az egyetlen aki meglátogat?!

-Pff...miről beszélsz? Sosem barátkoztam veled. Te jössz hozzám folyton...

-Akkor miért engedtél be? - egy lépéssel közelebb lépet. - Ha, Anglia? - még egy lépést tett előre.

-Háát...én csak.... - hátrálni kezdtem.

-Tudom hogy fontos vagyok neked... - a falhoz szorított, és a fülemhez hajolt. - nem baj Arthur...

- Ne...nem kérsz egy teát? - mondtam, mivel jobb nem jutott eszembe. Miért kellet ilyen közel hajolnia?

-Haha, miért pirultál el így, England? - eleresztett a faltól, és gúnyosan nevetgélt tovább. Úgy látszik csak szórakozni jött ide...

- Most komolyan, mi a frászért kellet ezt csinálnod?! - kiáltottam rá. Majdnem kiugrott a szívem a helyéről...idióta...ne szórakozz velem!

-Most meg miért húztad fel így magad? - bájgúnárosan mosolygott. Valahogy...mégis aranyosnak tűnt. Ő volt az egyetlen, akinek az eszébe jutottam... - és mi lesz a teámmal?

-Mond csak Franciaország, miért jöttél ide? - a konyha felé indultam, hogy elkészíthessem a teát amit ígértem neki, így utólag már megbánva.

-Mondtam már! Unalmas az élet, ha nincs kit piszkálni!

-De most komolyan...miért vagy itt, ha egyszer utálsz?

-Arthur... - a hangja lágyan csengett, mintha csak harang szólna. Bársonyos, könnyed, szelíd. Mi ez a komolyság...nem értem... - Én nem utállak.... - gyorsan hátra kaptam a fejem a konyhapult mellől, az ajtófának támaszkodó Franciaországra. Mondani akartam valamit, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem számít, hogy előtte mennyit piszkált, az a fontos, hogy most itt van. Miattam. Azért van itt, mert érdeklem. Mert érdekli hogy mi van velem. Nem úgy, mint mindenki mást... - Mindig kell valaki, akivel szórakozhat az ember! - felnevetett, majd leült a konyha székre.

-Idióta! Ha egyszer komoly dologról kérdezlek, akkor válaszolj is komolyan?! Mi a frászért jöttél ide, ha egyszer állandóan csak piszkáljuk egymást!! - üvöltettem rá idegességemben. Nem értem...egyszerűen nem értem mi jár a fejébe....

-Ez egyszerű Anglia. Most már te is ugyanolyan ország vagy mint mindenki más itt Európában. Szemmel akarom tartani hogy mit művelsz. - csak ezért? hogy felügyelj rám, hogy nem e akarlak megtámadni? 

-Akkor el is mehetsz! Sosem fogok rád támadni...túl nagy falat vagy te nekem. - nem lennék rá képes...legyőzni téged...nem!

-Olyan ellenséges vagy velem...kicsit rosszul esik! Milyen ember vagy te?! Nem hogy inkább illendő fogadtatásban részesítenél, és rózsa szirmokkal árasztanád el házadat érkezésemkor. 

-Álmaidban! Selyem úr.

-Tudod, amikor egyedül vagy, az a legfájóbb dolog a világon. Mindenki igényli a társaságot, és senki se szeret egyedül lenni. A művészet az, ami otthon nyújthat az ilyen elfáradt lelkeknek. Én vagyok a művészet, és tárt karokkal várlak Anglia. - most ez mi már megint?

-Nem kell kerülgetned a forró kását... csak mond hogy mit akarsz!

-A barátságodat. A szövetségesed akarok lenni. - komolyan nézett rám. Szinte már parancsolóan. Azok után amiket tett, nem tudom hogy gondolja, hogy most csak úgy szövetségesek lehetünk. Mindenesetre nem engedhetem meg magamnak hogy visszautasítsam a barátságát.
-Felőlem. - kiöntöttem a teát a csészéjébe, majd megálltam előtte. - Szükségem van barátokra. Szükségem van rád. Csak ezért...semmi másért. - hátat fordítottam neki, és letettem a teáscsészét a helyére.

-Tudom. - megfújta a teát, majd belekortyolt.

Magány

Magányosnak lenni, annyit tesz, hogy annyira belemerülsz az önsajnálat, és az önzőség végtelen tengerében, hogy nem veszed észre az embereket magad körül, akik segítő kezet nyújtanak feléd, amikor éppen lefelé zuhansz. Csak próbáld meg nyitva tartani a szemedet egy pillanatra, és nem önmagadra koncentrálni...