Straße zum Erfolg

Straße zum Erfolg

1.fejezet/Mario Götze

Utáltam ezt az érzést, vívodni saját magammal, harcolni a helyes döntés és az akaratom ellen. Kb. 5 nap telt el azóta, hogy az edző bejelentette, a Bayern München igényt tartana rám, ami annyit jelent, hogy egy bólintásomba kerül, és magamra ölthetem a bajor szineket. Azokat a szineket, amiket mindig is akartam. Emlékszem, hogy gyermekkoromban, ez volt álmaim ne továbbja. Miközben a tv előtt szurkoltam a következő gólokért, közben arról álmodoztam, hogy egyszer majd közöttük focizhatok. S most egy karnyújtásnyira voltam ettől az álmomtól, mégis nehezemre esett igent mondani.

- Tudom, hogy nem könnyű ez a döntés, de tudnod kell, bárhogy is döntesz, mi nem fogunk elítélni téged! A Bayern egy nagyszerű lehetőség minden német focista életében, és lehet hogy többet nem adódna ez a lehetőség. A Dortmund jó csapat, de akkor sem Bayern München, ezt mindenki tudja...Ott vannak a legjobb focisták. S te a legjobbak egyike vagy! Persze, nem titok, hogy jobban örülnék ha nálunk virágoznál ki, de a döntés a tiéd, és szeretném ha azt tennéd, amit a legjobbnak érzel! - mondta Jürgen Klopp edző, mikor közölte a nagy hírt. Segíteni akart, pedig ezzel csak még inkább megnehezítette a dolgomat.

9 éves korom óta a sárga-fekete mezt viselem. Annyira hihetetlennek tűnik, hogy most ez hirtelen megváltozzon. Mégis kellemesen megbizserget a gondolat, hogy a bajorok között játszhatok, és azt kívánom, bár ne éreznék így. Bárcsak azt érezném, amit ilyenkor éreznem kellene; nem hagyom el azt a csapatot, aminél már több mint 10 éve játszok. De szívem szerint, azonnal rábólintanék. 

- Ígérem, amíg nem döntöd el biztosra mit szeretnél, addig nem engedem hogy a többiek fülébe jusson a lehetséges átigazolás híre - sóhajtott - Főleg Reus miatt. - lesütöttem a tekintetem az edzőm kék szemeiről - Tudod milyen szeszélyes tud lenni...lehet, nem örülne a hírnek. S ha úgy döntesz itt maratsz, feleslegesen húzná föl magát. Ezen kívül, Götze... - a vállamra tette a kezét - ne hagyd hogy befolyásolja az akaratodat! Tedd azt, amit szeretnél, és ne foglalkozz másokkal!   

Persze, mintha olyan könnyű lenne. Hátat fordítani Reusnak, és Lewandowskit...Elképzeltem, hogy reagálnának. Robert valószínű megölelne, elhalmozna jó kívánságokkal, és azt hangoztatná milyen szerencsés vagyok hogy egy olyan csapatnál játszhatok, mint a Bayern, de Marco, már teljesen más tészta. Nem fogadná el...biztosan nem. A barátságunk menne rá erre az átigazolásra, és mégsem tudok egyértelműen nemet mondani sem. Hiszen már gyerekkorom óta erre vártam...

- Csak szólj ha döntöttél! Ráérsz választani, gondold át alaposan hogy mit szeretnél! Nem kell elkapkodnod. S egyébként is tudod, mi mindig vissza várunk! -  vetett rám egy utolsó mosolyt az edző, majd elsétált a zöld füves pályáról be az öltözőbe a többiekhez.  

Az asztalra hajtottam a fejemet. Nincs igazság. Miért nem igazoltathatják le mindhármunkat. A csapat többi tagjának minden fájdalom nélkül képes lennék búcsút inteni, még csak bele se remegne a bensőm, sőt, még Robnak is - mert tudom, ő pontosan értené, miért döntöttem úgy ahogy , - de Marconak nem. Ő személyes sértésnek érezné, árulásnak. Ő az a fajta, akinek teljesen egyértelmű, hogy mindig mellette vagyok, s épp ezért elis várja, hogy mellette maradjak. Ha ezzel szemben, én egy olyan klubhoz igazolok mint a Bayern München, azzal azt vágom a fejéhez, hogy a klub többet ér nála. S naná, hogy csak a pénzt látná az egészben. Pedig szó sincs a pénzről. Persze, ezt neki nem lehetne megmagyarázni...és nem akarom megbántani. Épp elegen döftek már tőrt a szívébe, nem kellene nekem is beszállnom ebbe az ördögi körbe. Ezért lenne helyes nemet mondanom, és örök életemre hűségesnek maradnom a sárga-fekete mezemhez, de az Istenért!

Mindenkinek egy élete van! Ki kell használni a lehetőségeket, nem? Csak így érhetek célba, nemigaz? Csak úgy érhetem el az álmomat, hogy híres, megbecsült focista legyek mint Messi vagy Ronaldo, ha küzdök érte! Ha - még ha nehéz is, és fájdalmas, - mindent megteszek a fejlődésért, azért hogy jobb lehessek! S csak úgy lehetek jobb, ha egy magasabb szinten próbálkozok! Egy olyan magasabb szinten, mint a Bayern...Istenem...egy csapatba játszhatnék Müllerrel és a többiekkel a válogatottból...! 

Gondolataimból a csengő hangos, sipító hangja zökkentett ki. Összerezzentem a hangjára. Felkaptam addig lehajtott fejemet, és a csengő fele néztem. Senkire sem voltam kíváncsi. Egyedül akartam lenni, és nem akartam gondolkodni, de a csengő csak csengett és csengett, olyan bosszantóan hosszan, és fülsértően, hogy végül egy hatalmas sóhaj kíséretében felkeltem a fehér, bőr kanapémról, átvágtam az ajtóhoz vezető rövid előszobának titulált folyosón, majd kinyitottam. 

Emlegetett szamár! - gondoltam, mikor megláttam az ajtóban, legjobb barátom Marco Reus arcát. Hatalmasat sóhajtottam, majd egy erőltetett, halvány mosolyra húztam a számat. 

- Gyere csak beljebb! - mondtam halkan, és erőtlenül, annak ellenére, hogy legszívesebben rácsaptam volna az ajtót. Az utolsó ember volt, akit most látni szerettem volna. Akárhányszor csak az arcára néztem - mióta tudtam, hogy a bajor kés a nyakam fölött lebeg , - mindig elöntött a bűntudat, amiért azon gondolkozok hogy eligazolok a Borussiától. Ő a jövőnket tervezgette a Dormuntban, hogy majd megnyerjük a Bundesligát, sőt mi több, a Bajnokok Ligáját, mert még mindig azt hitte, a nem régiben ellszenvedett Bayern vereség miatt szomorkodok. De erről szó sem volt. 

Időm sem volt a vereségen szomorkodni, annyira lefoglalt az átigazolás terhe.

Marco felhúzta a szemöldökét, a homlokát ráncolta, kérdő pillantást vetett rám, mire én csak egy lépést hártébb léptem az ajtó mellé, hogy beljebb léphessen. Nem fárasztotta magát azzal, hogy rá kérdez "mi a baj?" - miért is tette volna, sosem szokta. Általában magától kitalálta a gondolataimat. Mindez ideáig nem volt idokolt hogy kérdezzen , - amiért most rettenetesen hálás voltam. Elképzelni se tudtam, mit felelnék egy ilyen helyzetben. 

- Hoztam chipset, neked meg zöld hagymát, és egy The Weekend CD-t, hogy formában tartsd magad! - akkor vettem csak észre a jobb karján lévő hatalmas, barna, függőleges, hosszúkás táskát, amiből kicsúcsosottak a zöld hagyma élénk színű levelei. Marconak mindig is szokása volt valami zöldséget, vagy gyümölcsöt hozni nekem, míg ő valami szénhidrátos cuccot eszik (chipset, vagy popcornt, de volt olyan is, hogy egy egész sütis tállal állított be, mellette egy nagy zacskó savanyú káposztával, mondván, nekem fejlődnöm kell ha utol akarom érni Messit). 

- Kösz! - mosolyodtam el cinikusan, felhúzva a szemöldökömet. Ma inkább bűnöztem volna. - De azt hiszem ma nem érdekel ha felszedek néhány kilót - Marco elnevette magát. 

- Akkor tényleg valami komoly bajod lehet, haver! Csak nem Trina B csinált már megint valamit amivel felhúzott? - megráztam a fejem. Kb. 1-2 éve hogy együtt járok Ann-Kathrin Brömmel, és ezen rövid idő alatt, rekord mennyiségű veszekedésünk volt már, amik általában abból fakadnak, hogy mindketten a saját érdekeinket tartjuk szem előtt, és egyáltalán nem kötődünk egymáshoz érzelmileg. Valamikor a kapcsolatunk elején, volt valami baráti szál közöttünk, de azt már olyan sikeresen sikerült meggyilkolnunk, hogy már egyikünk sem emlékszik rá. Már csak a tömény szex és a haszon építi a kettőnk szerelemnek nevezett béklyóit. 

- Nem. Kivételesen most ő semmit sem csinált. - sóhajtottam, majd követtem társamat a konyhába - Bár ahogy őt ismerem, csak idők kérdése, és megint kitalál valamit. - vállat vontam, Marco pedig együtt érzően mosolygott rám. 

- Én már régóta mondom neked, hogy dobnod kéne! - leültem a konyhai székre, míg ő lerakta a pultra a kezében tartott zacskót, és kiöntötte egy tálba az XXL-es mérető chipset, amiből kettőt is vett, biztonság kedvéére, ha esetleg hagynám hogy engem is elcsábítsanak az ördögök, és a szénhidrát. Mindig ezt csinálta, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer 22:30-kor chipset fogok majszolgatni. 

- Igen, csak tudod mi a bajom... Focista vagyok. A nap 24 órájában szinte, a labdával vagyok elfoglalva. Nem hiszem, hogy ilyen élet mellett akár egy normális csajjal is találkozok, aki tényleg szert, és nem csak a hírnevemre utazik mint Ann.  

- Badarság! - rázta meg a fejét Marcus kissé ingerülten, miközben a kezével elhessegette a gondolataimat, és folytatta - Egy olyan kivételes, jó pali mint te, sec-perc alatt talál magának barátnőt. Gondolj csak a női rajongóidra - rám kacsintott - még válogathatsz is! - elnevettem magam. 

- Veletek mi a helyzet Carolinnal? - kérdeztem érdeklődve, terelve a témát a saját bajaimról. Marco vállat vont, arca pedig elkomolyodott. 

- Nem volt túl nagy meglepetést, mi már rég óta nem voltunk együtt igazán, de tegnap este kijelentette hogy elhagy. Nem rég vitte el a cuccait. - szomorúan húztam össze a szemeimet, és a tekintetem az asztalon heverő kezeimre fordítottam. 

- 4 év után csak úgy közölte hogy lelép? - suttogtam. Láttam Marco szemébe a bánatot, az elkeseredettséget, és ettől csak még jobban ráült a szívemre a bűntudat. 

- Jaa. Közölte, hogy elege van a folyamatos hülyeségeimből, meg abból az önfejű stílusomból, ezért lelép és megkeresi leendő gyerekei apját. - ismételten vállat vont, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog. Olyan rideg, és kemény volt a hangja, hogy majdnem elhittem - Röviden ennyi. 

- Marco... - suttogtam újra, gombóccal a torkommal. 

Átláttam a jég páncélján. Carolin mindig arra emlékeztette, hogy nem vesztesnek, hanem nyertesnek született. 4 évig, ez a lány volt a múzsája, az összes energiájának forrása, most pedig csak úgy közli vele, hogy elege van belőle. Senki sem várhatja tőle, hogy megőrizze a mindennapi arcát. 

- Nem, Mario! Tényleg nem fáj, érted? - 360° fordulatot vett a konyhapult előtt, hogy a szemembe nézhessen - Egyáltalán nem érzek semmit, vágod? Nem érzem hogy fájna, vagy hogy egy szerencsétlen idióta vagyok, amiért nem vettem észre, hogy a csaj, akit 4 éven keresztül mosolyogva öleltem át, lassan besokall tőlem... - a hangja egyre erősödött, tompult a keménység a hangjába, és lassan érzékeltem a felszín alatt lévő tüskéket. 

- Az én hibám volt Mario, mert már megint csakis saját magamra gondoltam... - suttogta bánatosan, egy hatalmas levegő vétel után, amit hangos sóhajban engedett ki. Amikor láttam a kis híjján könnyekben úszó arcát, a párás szemeit, képtelen lettem volna hátrahagyni, érzéketlenül hátat fordítani neki a Bayern Münchenért. 

Felálltam, és előre léptem egy jól megfontolt lépést, hogy pontosan előtte álljak.

- Annyira sajnálom, Marcus... - motyogtam, majd gondolkodás nélkül átöleltem erős, izmos vállait. Olyan gyengéden, és óvatosan, mintha egy veszélyes vulkán volna, amelyik bármelyik percben kitörhet. Vagy minthogyha, egy levegőben repülő tollpihe volna, ami összetörhet a túl erős szorítástól.

Éreztem ahogy keze lassan, és ezúttal - minden más ölelésével ellentétben , - félénken, a vállam, és a hátam köré fonódnak, majd ahogy a vállamba temeti sírós arcát. Nem emlékeztem egyik, másik alkalomra sem, hogy sírni láttam volna ezelőtt, amiből arra engedtem következtetni, hogy van valami még Carolinon kívül, ami a szívét nyomja. Nem úgy ismertem, aki hajlandó eldobni a büszkeségét, és nyíltan sírni egy lány után, még ha egy 4 éve tartó kapcsolatról volt is szó.