Furcsa dolog az emlék, mint ahogyan a szerelem is. Egy önmagát meg-meg újító fenevad, ami újra meg újra a markai közé fog. Nem tudsz szabadulni előle, s nem menekülhetsz el, mert mindig a legváratlanabb pillanatokba csap le ránk. Fájdalmasan és kíméletlenül vágja az arcodba a hibáidat. Mégis, ha nem lennének, nem lenne értelme az életnek. Mert ők tesznek azokká amik vagyunk; emberekké!
Éreztem. Már az elején éreztem valamit a levegőbe, de azt hittem, már túl vagyok az egészen. Azt gondoltam, nem fognak magukkal ragadni az érzelmek. Azt gondoltam, most már magam ura vagyok. Istenem, milyen naiv! Hogy is lehetne egy majdnem 10 évig tartó valamit elfelejteni 4 hónap alatt?
A napfénye kellemesen simogatta a bőrömet. Mosolyogtam, és boldog voltam, miközben a régi suli felé tartottunk Bell-el. Nem éreztem súlyos terheket a vállamra nehezedni. Nem éreztem az emlékek keserű ízét a számba, mert tökéletes napom volt. Úgy éreztem hogy két lábbal állok a földön, hogy az élet gyönyörű, mert lassan minden problémám meg oldódott.
Bell, én, és Vicky már teljesen kibékültünk, eltűnt a fellegek a fejünk fölül, új osztályba kerültem, így az idióta osztálytársaim sem jelentettek gondot, és miattad sem kellett már aggódnom. Már nem sírtam teli a párnám éjjelente miatta. A nyomasztó emléked miatt. A bűntudattól, hogy nem tehetem meg, amit meg tehettem volna, és talán meg kellett volna tennem. Úgy gondoltam, már mindent kiadtam magamból, és nem fog megrázni hogy újra abba az épületbe kell tennem a lábam, amibe nem is olyan régen, még állandó látogatók voltunk. Talán, ha Bell bekísért volna az iskolába is, nem is lett volna mitől félnem....Talán.
De fél úton elváltunk Bellel, és utána már csak a kétségek maradtak a fejemben. Rémesen izgultam. Tudtam, hogy az, hogy mit fogok érezni ott, bizonyíték lesz arra, hogy teljesen elfelejtettelek már, vagy épp az ellenkezőjére. Nem tudtam pontosan, melyiket szeretném inkább.
Az iskola épületében csönd honolt. A diákok nagy része már haza ment, a másik fele pedig az ebédlőben volt, ahonnan nem hallatszottak le a zajok. Pedig hálás lettem volna egy kis zajért. Mert abba a pillanatba, ahogy a lábam az iskola köveire tettem, tudtam, hogy nem fogok egyszerűen be és kisétálni. Az iskola falai, valami furcsa balladát zengtek a fülembe.
Átvágtam a falon lévő tablók mellett, és a hosszú folyosón, ami a torna teremhez vezetett. De előtte, még halvány pillantásokat vetettem a tablónkra, míg végül megtorpantam előtte. Bár megfogadtam magamnak, hogy nem fogok megállni, és nem fogom megnézni, egyszerűen nem tudtam elmenni mellette. Látni akartalak. Újra látni akartam az arcodat, amit olyan fantasztikus gyorsasággal töröltem ki az emlékezetemből. Akkor eszméltem csak fel, milyen rég óta nem emlékszem már rá, hogy is nézel ki. Amikor rád gondolok, vagy amikor rólad álmodok, már csak valami halvány alak jelenik meg előttem a személyedben. A múlt fellegei, elhomályosítottak előttem mindent; a szemedet, az arcodat, a hajadat, az ajkaidat. Egyedül te maradtál. Az emlékeink, a lelked galambja a szívembe zárva.
Amikor az arcodra nézek a fényképen, mintha az iskola falai újra mesélni kezdenének. Édes Istenem...vajon mennyi mindent tudnának mesélni ezek a falak? Vajon hány csodát láttak már? Elönt a nosztalgia. Elönt az érzés, hogy talán most is, valaki valami hasonlót él a falakon belül, mint mi.
Mintha a tabló előtt állva, arra várnék, hogy a pár hónappal ezelőtti énem, sietve lecsörtett a lépcsőn szorosan mögötted, hogy aztán beszélhessek velük. Hogy beszélhessek az akkori önmagammal, és elfog az a furcsa érzés, hogy bármelyik percben beléphetsz az iskola ajtaján, hogy bármelyik percben megjelenhetsz mögöttem. Bele telik egy percbe, míg ráébredek, hogy ez csupán annak a jele, hogy képtelen vagyok elengedni. Hogy bár minden osztálytársamat szívből gyűlöltem rajtad kívül - s meg kell mondjam, utolsó évben te is épp elég fájdalmat okoztál ahhoz, hogy boldogabbnak érezzem magam nélküled , - miattad vissza sírom ezt az egész helyet. Ezt az életet. De nem igaz. Ez is hazugság. Mert az egyetlen dolog amit vissza sírok, az te vagy. S ekkor érzem a hiányod fojtogató kezeit újra a nyakam körül...tudom, hogy ezúttal végezni fog velem.
Nem akarok sírni, ezért elhagyom a tablót, míg az arcodat nézve elsuttogom magamba a búcsú szót. A csend gyilkos. A csend ellenség. Zaj kell! Zajra van szükségem, ha nem akarom elbőgni magam!
Megszaporázom a lépteimet, hogy időben elérjem a torna termet, ahol a dühöngő gyerek had - a zaj , - elnyomja a szívem szavát, amit most egyáltalán nem akarok hallani. Még épp időben oda érek, de még mindig érzem a sírás fojtogatását, olyannyira, hogy alig bírom kipréselni magamból a köszönést, amikor meglátom a testnevelő tanárt. Mozog a szám, de nem jön ki hang a torkomon. Nem merek, és nem akarok beszélni, ezért inkább csak becsukom az ajtót, magamra hívva a figyelmet, és amikor a tanárnő rám néz, csak bólintok, míg ő hangosan köszön. Tudom, hogy azt gondolja bunkó vagyok, de ezzel most nem tudok foglalkozni...
Mintha minden, az elmúlt évek képei egyszerre férkőztek volna a fejemben. Újra élem minden egyes percét. Amikor csendben, a reménytelenségtől lehajtott fejjel sétálok el melletted, amikor levelet írtál, amikor más lány kezét fogtad, amikor másnak - egy teljesen másnak , - mondtad hogy "szeretlek" , amikor éreztem és láttam, hogy most már ő a mindened, hogy most már csak ő számít, hogy én már csak egy lidérc vagyok a rémálmaidba, ami a hibáidra emlékeztet, vagy azokra a biztató pillanatokra, amikor egymásra néztünk, amikor össze ért a kezünk, amikor mindent félre tolva nekem nyújtottad a segítséget nem másnak, amikor láttam a csillogást a szemedbe, amikor láttam a tekintetedben, hogy az a másik, csak a játék szered, egy pótlék....
mégis, akkoriban, túlságosan fájt, túlságosan vak, és önbizalom hiányos voltam, hogy mindezt beismerjem önmagamnak, ezért olyan perceket vesztegettünk el, amiket nem kellett volna. Számtalan alkalmam lett volna, hogy másképp írjam meg az életem forgató könyvét, de nem voltam elég bátor ahhoz - és te sem , - hogy a kezembe vegyem a sorosomat. Mert túl sok mindent veszítettünk már? Ezért van ugye? Mert túl sokszor vágták már a képünkbe, hogy semmit sem érünk ahhoz, hogy ne bízzunk önmagunkba...Túl sokszor...
Amikor bent állok a torna terembe, miközben a megerőltető gyakorlatokat csinálom, áldozok az energiámból valamennyit, és elképzelem, hogy tőlem pár méterre te is ugyan ezt csinálod. Hogy te is ugyan úgy nyomod a fekvő támaszokat, és pont ugyan úgy fáradsz, és lihegsz mint én. Erőt akarok meríteni belőle, de ezzel csak megadom magamnak a kegyelem döfést. A szívem nem bírja magába tartani tovább a terhét, és egy könnycsepp végig gördült az arcomon, bele vegyülve az izzadságba, aminek köszönhetően senkinek sem tűnik fel.
Mindez azért, mert tudom hogy az én hibám! Hogy én rontottam el, már a kezdetektől fogva! Hogy a kezemben volt a választás mindvégig! Mindvégig, tehettem volna valamit. Talán elég lett volna egyetlen egy szót szólnom, és minden megoldódott volna...de ehelyett, én csak csöndben bíbelődtem magamban, hátat fordítva neked, amikor neked is szükséged lett volna rám...Mégis az idióta önbizalomhiányom, és büszkeségem miatt hátat fordítottam neked! Utálom magam...Utálom magam! Bocsánat! Bocsánat mindenért! Sosem voltam veled olyan jó, mint amilyen te velem...Sosem érdemeltem meg igazán, hogy szeress, de örülök, és köszönöm, hogy szerettél és hogy szeretsz, talán még most is....Bocsáss meg, hogy nem tettem semmit, amikor tehettem volna...Sajnálom!
S az utolsó könnycsepp is végig fut az arcomon. Csendben, nyomtalanul.
Ígérem, sosem felejtelek el!
