2015. április 25., szombat

Caressing Breeze

Fárasztó, és hervasztó napom volt. Alig aludtam az éjjel, éreztem ahogy percről percre, egyre jobban elhagyja az erő a testemet. Zavartak a zajok amik körül vettek, az emberek, akiknek alig volt egy kedves szava hozzám. Reménykedtem, hogy más lesz. Hogy minden más lesz, de az emberek nem változnak, és rá kellett jönnöm, hogy mindig és mindenkor egyedül leszek, mert ez vagyok én.
Ezt gondoltam, miközben lassan, lehajtott fejjel sétáltam haza felé. Talán jobban is siethettem volna, hiszen azt ígértem Lukenak, hogy vissza megyek a suliba hozzá. De pont hozzá sem volt semmi kedvem, bármennyire is kedveltem. Ha egyszer az ember fáradt, és elveszti az életbe vetett hitét, akkor nem igazán van kedve semmihez; az élethez. Csak haza akartam menni, erősen behunyni a szemem, megmarkolni a takarót és aludni, talán sírni a szerencsétlen sorsomon, amiért nem vettem észre, hogy hátba támad, akit én mindvégig hűen védelmeztem, akkor is, amikor nem kellett volna. Olyanokkal szemben is, akik tényleg fontosak és voltak nekem. Közöttük Lukeval is.

Az emlékezetemben lángolt még a tegnap, amikor Miatta úgy össze vesztünk, hogy azt hittem talán soha többet nem állunk szóba. Emlékeztem a tegnapra, amikor a fűzfa hűs árnyékában állva, Luke a padon ülve, összeszorított kezeit bámulva halkan, és határozatlanul azt mondta: azt hiszem beléd zúgtam.
Emlékszem, hogy szólni se bírtam. A levegő a tüdőmbe szorult, majd lassan engedtem ki. Nem csak az emlékezetemben, hanem most a jelenben is, amikor kulcsomat lassan a kulcslyukba illesztve kinyitottam a bejárati ajtót, és beléptem az előszobába. Levágtam a táskámat, majd leültem egy szendvics kíséretében az asztalhoz. Közben pedig újra vissza repültem tegnapra:

utána, miután újra szólni bírtam, erőt vett rajtam a bizonytalanság. Sosem volt még ilyenbe részem, sosem gondoltam hogy ilyenbe lesz részem, és sosem hittem, hogy bárki is szerethet. Így a bizonytalanság, és hitetlenség azonnal úrrá lett rajtam. Olyan iszonyatos nagy veszekedésbe torkollott ez az egész, amiből nem győztem kimenekíteni magam. A tenger alján éreztem magam, vele együtt, és csak azt tudtam, hogy bármit is érez igazából, nem akarom, hogy nélkülem menjen a felszínre. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy nem akarom elveszíteni. Készen álltam hazudni is akár, abban a tudatban, hogy roppant rossz hazudozó vagyok....

"Mindegy. Felejtsd el" - mondta végül, majd csak úgy egyszerűen elment. Ma pedig úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Ugyan olyan, mint mindig, és ez zavar. Még csak most jöttem rá, de zavar...nem akarom a tegnapot semmisnek tekinteni! Emlékszem, azt mondta, választanom kell. De választani Luke és Ő közte, nem olyan egyszerű. Mint ha az agyam és a szívem egy külön dimenzióba mozognának. A szívemnek nem tud utasításokat küldeni az agyam, mert az egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket, de ez ugyan úgy vissza felé is igaz. Az eszemet nem érdeklik a szívem kecsegtető melódiái. Ő tudja a valóságot, még sem tudok dönteni. Pedig a képlet egyszerű. Látom feketén fehéren, a part két végét, a jót és a gonoszt. Még is nehezemre esik Lukenak egyszerűen igent mondani...

Miközben az úton hallattam, aközben is érzelmek furcsa hullámai hasítottak belém folyamatosan. Nem tudtam mit is akarok pontosan. Nem akartam érezni, talán.

Luke halványan elmosolyodott mikor meglátott, majd leszegte a fejét, és igyekezett úgy tenni, mintha az a mosoly nem jelent volna meg az arcán. De nehezemre eset elhinni, hogy nem örül nekem.

- Te... - szólalt meg, miután már mentünk néhány lépést. Felé néztem - egyébként mizu Katherinaval? - elmosolyodott, emlékeztem még a tegnapra, hogy azt mondtam neki összehozom vele, mivel Katherina olyan mintha csak a húgom lenne, sosem volt még pasija, Luke pedig remek első lenne. Nem egy tök filkó, és képes lenne szeretni Katherinat, mint ahogy ő is őt. Katherinanak pedig szüksége lenne már valakire, aki tényleg igazán szereti mint nőt.

- Bocs, de mióta felhoztad hogy össze tudnál vele hozni, azóta nem tudok leakadni a témáról... - mondta miután elnevettem magam, és ő is nevetett. Nevettem, de furcsa mód fájt.

Mindaz idő alatt, míg én azon agyaltam, hogy mit kellene tennem, hogy ne bántsam meg, miközben én rajta, magamon, és kettőnkről - érdekes, hogy hirtelen létező fogalommá vált a kettőnk és a mi , - morfondíroztam, őt csak is Katherina izgatta...akkor miről beszélünk mi itt egyáltalán?

- De komolyan! Most össze tudnál tényleg hozni vele? - miért csak ő érdekel? miért léptél túl rajta ilyen gyorsan...tényleg csak ennyit jelentett? tényleg ugyan olyan tuskó vagy mint bárki más? csak szórakozol...?
Felszisszentem. Nem idegesen, hanem mintha inkább röhejesnek tartanám hogy ennyiszer kérdezi meg ugyan azt, és hogy ennyire rá van kattanva. Igazából csak a kínomat tükrözte. Mert fájt. Mintha nyilat lőttek volna, egyenesen a szívem közepébe.

- Persze - sóhajtottam, majd felé néztem, magamra erőltetve egy mosolyt - Már mondtam nem?
- És szerinted tényleg működne?
- Simán. - mosolyogtam biztatóan. Hát tényleg csak ennyi...; és beletörődtem. Akkor legyen Katherinaé. Elvégre, ezt is én csesztem el végső soron, nem?

Előre meredt, úgy tűnt erősen gondolkodik, majd mikor újra megszólalt, már valami teljesen másról faggattatott, de csak rövid ideig.

- Mesélj valamit Katherinaról! - a homlokomat ráncoltam, és újra felszisszentem. Nem hittem hogy ilyen rövid határ idős vagyok...

- Mit meséljek róla? - kérdeztem vissza szinte rögtön. Csalódottságot éreztem, és egy csipetnyi haragot, mert ezek szerint a tegnapi szavai, mind csak jól irányzott hazugságok voltak. Lehetetlen, hogy valaki egyik napról a másikra, úgy tegyen, mintha nem vallott volna szerelmet annak, akibe bele van zúgva. Ilyen nincs.

- Mit tudjam én? - felelete, kissé talán felháborodottan, vagy mint aki nem érti hogy kérdezhettem ekkora baromságot. Pedig tényleg nem tudtam mit meséljek róla. Igazság szerint nem akartam róla beszélni vele. A tegnapról akartam beszélni, de tudtam hogy várnom kell. Tudtam, hogy ki kell várnom a megfelelő helyet és időt, mert most mindkettőnknek túl friss a tegnap emléke, mindkettőnknek túl kínos lenne, és egyikünk sem akart mást, csak jól érezni magát. Ezért nem hoztam fel a témát.

Megerőltettem magam, és elgondolkoztam, vajon mit mesélhetnék Katherinaról. S meséltem is. Aztán gyerekkorom régi játszóterére fordultunk. Akkoriban imádtam erre a helyre járni, bár csak ritkán adódót rá alkalmam, amikor pedig serdülni kezdtem, az otthonommá vállt. Egy olyan otthonná, ami mindig befogad, és kezetlen kezeivel biztatóan simogatja a bőrömet. Mindig gyógyír volt a sebeimre ez a hely.
Egyszerű volt. Csak az élénk zölden pompázó fűszálak, majdnem szabályos kör alakba, a kis területű sziget féleség előtt elterülő tó, és a minden más fától különböző cseresznyefa, ami a tóparti stég háta mögött nőtt. Ágai benyúltak egészen a stégig, rózsaszín szirmaival beborította a stég kopott színeit. Leültünk a stégre.
A tó túlsó partján, teljesen más volt az élet. Míg mi a cseresznyefa alatt ültünk, a másik oldalon fűzfák sorakoztak, miknek ágai a víz lágyan hullámzó tükrét simogatták. Az a cseresznyefa, pont úgy nem illett oda, mint mi. Mindannyian mások voltunk. Én is, Luke is, és még a cseresznyefa is, ami alatt ültünk. Mások voltunk mint a többiek. Értékesebbek.

A nap lemenő, narancssárga fénye megsütötte a tó vízét, aranybarnára festve annak fodrait. Szemet gyönyörködtetően gyönyörű látvány volt, ahogy a tó vize aranybarnában csillog, miközben a fűzfa levelei, mint nyugtató anya kezei simogatják. A lágyan fújdogáló szél pedig felénk sodorta a cseresznye fa illatos szirmait, és belekapott a hajunkba. Idilli érzés volt.

- Tudod, egész nap azon gondolkodok, hogy vajon mire emlékszel a tegnapból... - kérdeztem halkan, határozatlanul, és zavartan. Féltem bevallani, hogy féltékeny vagyok. Mert igen is, féltékeny voltam a saját barátnőmre, mindenkire, akire csak azt mondta hogy jól néz ki, de féltem bevallani, mert féltem hogy újra törik az egyetlen dolog amiben reménykedhetek, amibe bízhatok. És ha így történik, akkor hogy éljek azután?

- Ha én azt tudnám - nevetett, majd gyorsan, komolyabb hangon hozzátette, még mielőtt megsértődhettem volna - Nem. Egyébként mindenre emlékszem... - a végtelenségbe meredt. Talán az elúszó bárány felhőket figyelte az égen, vagy a tó vizét, ahogy belekap a szél, talán a cseresznye fa rózsaszín szirmait a tavon. De akár hova is nézett, tudtam, hogy az agya teljesen más lát. A tegnapi napot pörgette vissza emlékezetbe, egészen biztos voltam benne. Láttam a szemébe.

- Emlékszem arra hogy mit mondtam - felém nézett - És továbbra is fenntartom azt az állításomat. - a szívem egy hatalmasat dobbant a mellkasomba. Boldog voltam, hogy ezt hallom tőle, és egy pillanatra megnyugodtam, de aztán eszembe jutott amit ezelőtt mondott; " mióta felhoztad hogy össze tudnál vele hozni, azóta nem tudok leakadni a témáról... " Emlékeztem a lelkesedésre, arra a végtelen izgalomra a hangjában. A mosolyára, amikor arról beszéltem hogy van esélye Katherinánál. A hangja a fülemben csengett, amikor azt mondta nem tud leakadni a témáról, amikor azt kérte meséljek róla, amikor arról beszélt hogy Katherina vagy bárki más, milyen jól néz ki.

- Akkor miért Katherina jár állandóan a fejedben? - kérdeztem, és akaratomon kívül is érzékelhetővé vált az indulat a hangomban.

- Fázol? - kérdezte higgadtan, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. Rá akartam förmedni, hogy válaszoljon, de inkább nem akartam hallani a választ. Azzal, hogy nem válaszolt is válaszolt.

- Egy kicsit - feleltem, egy hatalmas sóhajjal. Egy kicsit valóban belém mart a hideg levegő, de még elviselhetően.

A válaszom hallatán, közelebb csúszott hozzám a stégen, és magához húzott. Éreztem ahogy össze ér a vállunk, ahogy a kezem a mellkasára simul, mert máshol nem talál magának helyet - és nem is akar, - hogy a lábaink egymáshoz simulnak. Éreztem a szellő lágy melódiáját a fülembe suttogni, a cseresznyefa szirén énekét, miközben Luke szemeit figyeltem. Teljesen belemart a pillantásom a végtelenséget jelentő kék szemeibe, és teljesen elmerültem bennük. A karjaiban, amivel biztosan tartott a vállamnál fogva, amivel magához húzott, és nem eresztett.

- Így már jobb? - kérdezte gyengéd, a hárfához hasonlító lágy, nyugodt hangon. Furcsa mód megnyugtatott a hangja. Az ölelése. Elfeledkeztem minden kételyemről. Katherinaról, és a többi libáról akiről beszélt. Csak mi számítottunk.

Félénken bólintottam, mert nem volt erőm és bátorságom megszólalni. Nem akartam elrontani a pillanatot. Megakartam ragadni, elraktározni magamban egy örök életre, hogy bármikor, amikor csak rossz napom van, vissza emlékezhessek rá. Legszívesebben itt maradtam volna vele örökre, így, az ölelésébe burkolózva, ahol nincs más csak ő, én, a bőrünket simogató szél, a tó csillogó arany fodrai, és a cseresznyefa, ami mintha ránk mosolygott volna az ágain és a szirmain keresztül.

A szívverésem fölgyorsult, és valósággal a torkomban dobogott a szívem, mikor Luke ajkai óvatosan közeledni kezdtek az enyémek felé. Szemeim az ajkait nézték, és a testem forrósodni kezdett. Akartam, annyira, hogy már szinte fájt. Egy pillanatra megállt, mikor az ajkaink alig egy centi távolságra kerültek egymástól. Résnyire nyitott, vágytól csillogó szemeivel felnézett rám. Belemélyedt gesztenyebarna szemeimbe. Az engedélyemet kérte, megakart bizonyosodni róla, hogy nem bánom-e, de megszólalni nem tudott, ahogy én sem, csak egy hatalmas levegőt vettem, mire ő lehunyta a szemét, és óvatosan hozzá érintette ajkait az ajkaimhoz, majd olyan táncot járt rajta, amit azelőtt egyáltalán nem ismertem. Egy olyan dalra, amit csak mi hallottunk, amit csak Mi hallhattunk. Erősen belemarkoltam a fölsőjébe, és igyekeztem még közelebb furakodni hozzá, még inkább az ölelésébe burkolózni.

Mindeközben a szívverésem lelassult, majdnem hogy megállt, majd olykor-olykor nagyokat dobbant, mintha ki akarna törni a mellkasomból.

- Nem érdekel Katherina, engem csak Te érdekelsz... - suttogta, mikor hosszú percek múlva ajkaink elváltak egymástól. Újra egy hatalmas levegőt vettem, és ezúttal el is hittem a szavait.

- Tudtad, hogy ezt a fát városban Bűvös Cseresznyefának hívják? - kíváncsian néztem rá. Egyáltalán nem hallottam még erről, annak ellenére, hogy 3 éves korom óta itt vagyok otthon - Állítólag, ha két ember, akik szeretik egymást, de valamiért nem találnak egymásra, talán a kételyeik miatt, akkor a cseresznyefa megajándékozza őket valamivel. Egy csodával, ami miatt egymásra találnak. Valamivel, ami eloszlatja a kételyeket. Tisztára festi a szíveket, hogy akik alatta vannak, azoknak a szívükben csak is tisztaság, és őszinteség lakozzon. Akik csókolóznak alatta, a legenda szerint, sosem vállnak el egymástól. A lelkük mindig össze lett kötve egy láthatatlan madzaggal. - lágyan, és vissza fogottan mosolygott, miközben a nap megvilágította az arcát, a tökéletesen pontos vonásait. Nem értettem, miért pont engem választott, de örültem hogy itt van velem. Hogy velem van. S más nem érdekelt.
Valahol, a lelkem mélyén, éreztem, a cseresznyefa erejét, elhittem a beteges gyerekmesét, és mikor hosszú percek után Luke felállt, hogy elinduljunk, oda suttogtam a fának hogy:

- Köszönöm! - rámosolyogtam, ő pedig éreztem, hogy vissza mosolyog rám, miközben egy szirma, épp akkor, a hajamba hullott. 

2015. április 6., hétfő

Üzenet a jövőből: Message from the Future 2.rész



Csendesen sétáltunk egymás mellett a Labor mögötti kertben, ami egy hatalmas részen terült el, a civilizációtól furcsa zajától. Az a hely normálisnak, és furcsán valóságosnak tűnt egy űrlény mellett sétálgatva. Nem volt semmi más, csak élénk zöld fű - amiből ritkásan kikandikáltak a százszorszépek fehér fejei -, és a fölöttünk ragyogó kék ég - úszkáló, fekete csészealjak nélkül , - és gyönyörű, vékony törzsű nyár fák.

Lehajtott fejjel sétáltam Aram mellett. Feszült voltam, és nem mertem a szemébe nézni, mert fogalmam sem volt mit gondoljak róla. Az egyik felem azt súgta, hogy megbízhatok benne, de a másik felem hevesen tiltakozott a gyönyörű szép kék szemei, és a bájos mosolya ellen; nyomasztóan azt suttogta "ne bízz benne".

- Figyelj, tudom mit gondolsz... - egy fenét...még csak nem is ismersz! - Azt gondolod, hogy William egy képmutató, erőszakos idióta, de nem az! - magyarázta hevesen, végre felém fordítva a fejét a földről, miközben egy fűszálat csavargatott a kezében, amiről arra következtettem, hogy ez pont olyan szenvedés mint nekem, és ez furcsán dühített. Megtorpantam, mire ő is megállt és, szembe nézett velem. Tetszett, hogy másokkal ellentétben, ő a szemembe néz, miközben velem beszél.


- Nem érdekel William, egyszerűen csak haza akarok jutni! Nem akarok segíteni valami olyasvalamibe, amit nem tartok helyesnek...Még csak azt sem tudom, hogy miért akarnak titeket elpusztítani az a másik faj...gondolom, nem ok nélkül...  - hadonásztam, és csapkodtam a kezemmel, de a hangomat igyekeztem féken tartani.

- Én meg értem, de hidd el, nem fog elengedni addig, amíg meg nem tudja, hogy működnek azok a fegyverek! Neki a népe fontosabb minden másnál...ha nem csinálod amit mond, egyszerűen csak megöl majd, és kész! - tágra nyíltak a szemei, közelebb hajolt hozzám, és össze tette a két tenyerét, mintha kérlelni próbálna aggódó tekintetével.

- Ugyan, mit érdekel téged mi van velem? Téged is csak az érdekel, hogy működő képesek legyenek azok a fegyverek nem? - hagytam egy perc szünetet, de válasz nélkül maradtam, talán fel sem fogta igazán mit várok vagy hogy mit mondok - Ne játszd meg magad! - mondtam végül felszisszenve, majd tovább mentem előre.

- Én csak...nem akarok több ember látni meghalni... - a hangja olyan elkeseredetten, és bűn bánóan csengett, hogy nem bírtam meg állni, hogy ne forduljak hátra. Lehajtotta a fejét, és az ujját birizgálta, talán zavarában, majd mikor észrevette hogy őt nézem, leengedte a teste mellé a kezét, és elfordította a fejét. 

- Csak szeretnék véget vetni ennek az egész rémálomnak...annyi mindenkinek kellett már meghalnia miattunk, hogy most már azt sem tudom, hogy helyes-e amit csinálunk... - mondani akartam valamit, de nem tudtam, mire ő egyszerűen felsóhajtott, és a mögöttem lévő kovácsolt vas, fehér hintára ült, ami körül volt futtatva fehér rózsákkal, alatta pedig a fű, csupa fehér százszorszépekkel volt telis-tele. Igazán mesébe illő volt. Úgy festett a hintán, mint egy szobor, vagy mint egy angyal, pedig mindkettőtől igen távol állt.

- Amikor ide jöttünk, még biztos voltam benne hogy helyesen cselekszünk, de amikor láttam azt a sok emberi vért folyni, fel tettem magamnak a kérdés, hogy valóban megérdemlik-e, hogy mi mennyivel vagyunk jobbak nálunk... Ha megöljük azokat, akik az utunkban állnak, mi pont ugyanolyanok vagyunk, nem? - kérdő pillantással nézett rám, mintha én lennék a mindent tudó bárány - Nekünk szabad? Mi jogunk van kiirtanunk egy egész fajt?

- Miért mondod ezt el most nekem? - lassan leültem mellé. Éreztem ahogy a szellő finoman végig simít a bőrömön. Ez a halál könnyed érzés felszabadította a lelkemet a kezdeti feszengésből.

- Csak mert úgy éreztem, el akarom mondani. Mert úgy gondoltam, tudnod kell, meg mert.... - elfordította a tekintetét az arcomról - úgy éreztem, te megérthetsz.

- Én még csak azt sem tudom, hogy nekem mit kellene tennem.... - Aram felé kaptam kétségbeesett pillantásom. Nem aggódtam, nem igyekeztem elrejteni a szemeimben égő félelem lángját. Pontosan azt akartam, hogy lássa...nem akartam megtéveszteni azzal, hogy erősnek mutatom magam, miközben ő megmutatta a gyengébbik oldalát.

- Tedd azt, amit helyesnek gondolsz...légy okosabb nálam!

- De nem tudom mi a helyes....és egész életemben, folyton csak rossz döntéseket hoztam...

- Pont azért, mert ezt gondolod, tudom hogy jó döntést fogsz hozni... - mikor látta, hogy nem igazán nyugatot meg, hozzá tette - Ha nem tudod eldönteni mi a helyes, akkor tájékozódj szélesebb körben! - egy széles biztató, és nyugattó mosollyal felpattant mellőlem, és a kezét nyújtotta felém - Menjünk el egyet szórakozni! Közbe megismerhetsz minket, és elfelejtheted egy pillanatra ezt az egész őrületet! - elmosolyodtam, majd a kezébe csúsztattam a kezemet.

- Köszönöm - suttogtam halkan, miután felhúzott a hintáról. Megcsillant a szeme, újra megjelent az arcán a gödröcske miközben elkacagta magát, majd elindultunk vissza fele az úton, amerre jöttünk, valamerre, amit egyikünk sem ismert.

2015. április 4., szombat

Üzenet a jövőből: Message from the Future 1.rész



Furcsa minden. Fogalmam sincs hol vagyok. Az égen valami furcsa, fekete valamik úsznak, amiknek az elejéből lézer fénycsóvák nyúlnak a semmibe. Nagyon hangosak. Szinte berepedt a tophártyám tőlük. Nem is bírom a közelükbe, csak ha befogom a fülemet. Mindenhol ott vannak, de ami a legfurcsább, hogy teljesen úgy néznek ki, mint az autók, csak korom feketék, és nincsenek ablakaik. Egyáltalán nem lehet belátni rajtuk. Félelmetesek. Úgy érzem, nem kéne itt lennem, ezért egyre gyorsabb léptekre váltok, míg végül szaladni kezdek. Attól tartok, hogy azok a valamik az égen, lelőnek ha észre vesznek. Ezért csak futok, futok, és nem figyelek semmire. Erősen lehunyom a szemem, és össze szorítom a fogam, mikor kezdem úgy érezni, hogy a lábaim cserben hagynak. Ekkor hirtelen neki ütközök valakinek. Furcsa, ovális alakú, zöld feje van, amin keresztül látni az agyát, és hatalmas, fekete bogár szemeit, ami beterítik szinte az egész fejét. A száját alig látom, csak egy halvány csík hivatkozik rá, hogy talán az lehet az.

Olyan erővel csapódok neki, hogy biztosan elesnék, ha nem fogná meg erősen a karomat. Feltűnik, hogy nem számít, hogy meteoritként csapódok belé, egyáltalán nem inog meg. "A markukban vagyok" - gondolom, és túl gyáva vagyok hogy tegyek valamit. A szívem hevesen dobog a mellkasomban a félelemtől, és kezem lábam remeg, mikor hirtelen az ijesztő zöld figura villám csapásra egy jóképű, hófehér bőrű, szőke, kék szemű fiúvá válik, amitől eláll a lélegzetem, és tátva a marad a szám. Mosolyra húzza a szája szélét, amitől ha lehet még helyesebbnek tűnik.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni - olyan a hangja, akár a hegedűje. Keserű, mégis gyönyörű szép, és olyan édes melódiával kecsegtet, ami végig simítva a bőrömet, nem csak biztonságot hanem végtelen békét is sugall. Feltűnik, hogy kezei még mindig a kezemet fogják, mintha attól félne, hogy bármelyik percben össze rogyhatok. A kezére pillantok, ami a felkaromat fogja, és csak ekkor tűnik fel mennyire férfias és hűvös a keze. Újra ránézek, bele a végtelen kék szemeibe, amik úgy csillognak akár a gyémántok. Lehetetlen, hogy ez az ember rossz legyen - ezt gondolom.

Elneveti magát, majd lassan a teste mellé engedi a kezeit, mikor  a tekintetünk találkozik. Olyan, mintha egy űrt hagyna maga után. Szeretnék utána kapni, újra megfogni kellemesen hideg kezeit, de mindent félre térve; ő egy idegen. Nem ismerem őt, ezért fontos a távolság tartás, főleg egy lézeres kocsikkal teli ég alatt.

- Hideg a kezed... - jegyzem meg gyermetegen bután, mégis inkább ez, mint a kínos csend - És az előbb még egy zöld fejű valami állt a helyeden, aminek átlátszott a feje, és láttam az agyát - mondom egy undorral teli fintorral, kérdően, és értetlenül felhúzva a szemöldökömet, mire ő elfordítja a fejét, elneveti magát, és az állára vagy talán az ajkaira - nem tudom eldönteni pontosan , - kapja az ujjait, mintha nem tudná eldönteni, hogy mondja-e amit mondani akar, vagy inkább se.

- Igen, mert én nem ide valósi vagyok. Úgy értem, földönkívüli - mondja, a szemembe nézve, komoly arccal, de mégis látok egy halvány mosolyt az arcán. Normális esetbe hülyének nézném, de repülő akármicsodák - talán csészealjak? - úsznak az égen, amik vörös lézer sugarat lőnek ki magukból...ilyen körülmények között, az E.T story nem hangzik olyan elképzelhetetlennek.

- Hogy mi...vagy? - kérdezem, mint aki rosszul hallotta, elkuncogva magam kínomban, ami talán inkább tűnt - csúnyán szólva , - hápogásnak.

- Nehéz elmagyarázni. A lényeg az, hogy nem ember vagyok. Egy Eufória nevű bolygóról származunk, de több példányunk él a Marson, és most már a Földön is, egészen pontosan... - hirtelen előkap egy jegyzet füzetet fehér ingét takaró, fehér orvos szerű köpenyének zsebéből. -  4010 óta. - tolta elém a fehér, halvány kék vonalakkal tarkított füzetét, miután lapozott benne párat.

- Ezt nem hiszem el... - sóhajtok, és alig kapok levegőt. 3010...Hogy mivan? A legutóbbi emlékem, hogy tesi órán vagyok a tükör előtt 2015-ben!

- Mi van? - nevet az előttem álló szőke, akinek még mindig nem tudom a nevét.

- Nem értem hogy kerültem ide. Legutóbb még 2015-ben voltam...hogy lehet most 3010? - kérdezem értetlenkedve a levegőt kapkodva, miközben neki dőlök egy közeli falnak, ami úgy néz ki mint a tenger hullámai.

- A Laborban megpróbáltunk kapcsolatba lépni egy emberi lénnyel, mivel úgy érezzük, szükségünk van a segítségükre, de a legtöbbjüket elégettük amikor idejöttünk, a másik felét pedig a Marsra telepítettük. - olyan komoly arccal mondja, hogy elhiszem neki kérdés nélkül - Csak hogy, most felmerültek bizonyos problémák, ezért vissza akarjuk hozni őket. - sóhajt - De a mostani Marson élő emberek nem olyanok mint a régiek. - értetlenül pislogok rá. Hideg zuhanyként ért ez az egész, és nagyon úgy éreztem bármelyik percben összezuhanhatok. - És egyébként egészen pontosan 4015-öt írunk - újra elmosolyodott, bár ez jelentősebb halványabb volt, mint az eddig látott mosolyai.

- Ó, bocsáss meg, még be sem mutatkoztam! A nevem Leonard Aram! - újra megjelenik az arcán az a gödröcske, majd a kezét nyújtja felém. Majd mikor nem csinálok semmit, mert még mindig nem térek magamhoz, és nem tudom mit kellene tennem, felhúzza a szemöldökét - Ó, bocsi, nem így szokás? Pedig úgy emlékeztem, hogy az embereknél ilyenkor ez a szokás... - látszik rajta hogy komolyan megbánja a dolgot, mintha legalább lerókázott volna, ezért gyorsan megrázom a fejem, és igyekszem magamhoz térni, majd gyorsan a tenyerébe helyezni a tenyerem.

- Lucy Douglas vagyok - arra gondolok milyen buta egy helyzet ez, ezért hozzá teszem - legalábbis az emlékeim szerint - elneveti magát, de rajtam tartja a pillantását, amitől fontosnak érzem magam a szemébe, és ez valahogy büszkeséggel tölt el.

- Kedves Lucy Douglas, kérem, legyen kedves velem eljönni velem a Laborba! Ott majd tájékoztatjuk miért van itt, és hogy hogy mehet haza! - úgy gesztikulál, hogy muszáj nevetnem. Majd a kezét nyújtja, ahogy a régi filmekben az inasok csinálják a királynőknek. Elmosolyodok, és annak tudatában, hogy amúgy sem tudnék mit csinálni, a tenyerébe mélyesztem a tenyerem, s újra érzem azt a furcsa, hűsítő érzést, ami az egész bensőmet átjárja.

- Mik ezek a fekete valamik fölöttünk? - kérdezem, amikor már egy ideje úton vagyunk, és erősebben megszorítom a kezét, miközben ő finoman vezet előre, mert még mindig félek azoktól a repülő valamiktől a magasban.

- Azok az űrhajóink. - követi a tekintetemet az égre, az egyik repülő masinára, majd tekintete újra az arcomra vándorol, ahogy az enyém az övére - Az a nevük, hogy YX0000, és a levegő megtisztítása a feladatuk. A lézer fények, amit kilövellnek magukból, megtisztítják a levegőt a káros anyagoktól és védik a Földet a globális felmelegedés okozta veszélytől. Vagy 1 évig kísérleteztünk azon, hogy lehetne megtisztítani a levegőt, mikor feltaláltuk őket. Nem szeretnék dicsekedni, de az én találmányaim voltak - ekkor újra megjelennek az arcán a gödröcskék, amitől akaratlanul is az én arcomra is mosoly kúszik.

- És hogy változhattál át abból a zöld valamiből emberré? Most akkor melyik vagy te? 

- Az az alakom a rendes alakom. Úgy születtem, és úgy is éltem le az életem nagy részét, de mikor a Földre kerültünk, kifejlesztettük az alak váltás képességét, aminek segítségével feltudunk venni egy majdnem tetszőleges emberi alakot.

- Hogy érted hogy majdnem tetszőleges? - felvonom a szemöldökömet, és érdeklődve nézek, mert kezd izgatni ez az UFO téma.

- Úgy, hogy ez nem olyan mint egy öltöztetős játék amibe kiválaszthatod a hajad színét, a szemed színét, és a hajad formáját. Itt a külsőd pontos megfelelője a léleknek. Így alkottuk meg - vont vállat, és hirtelen kezdtem a rajongójává válni. Ha olyan tökéletes a lelke, mint a külseje, akkor ő egy angyal - Így mind megbízunk egymásba, és senki sem kérdőjelezi meg a szavunkat, hisz minden a külsőnkre van írva. Például, akiknek barna vagy sárga szemük van, azok szenvedélyesek, vadak, és törtetőek. Akiknek zöld a szemük, azok szelídek, kedvesek, s empatikusak.... - folytatta volna, de a szavába vágtam

- És mi a helyzet a kék szeműekkel? - ismét habozott, mint ha nem akarna válaszolni a kérdésemre. Nem magam miatt kérdeztem, nekem zöld színű szemem volt. Miatta kérdeztem. Többet akartam tudni róla, a lehető legtöbbet.

- A kék szeműekről azt mondják, hogy a végletekig megértőek, türelmesek, és higgadtak, de mindemellett nagyon érzékenyek, és megtépázottak. Amolyan végzet asszonyai. - felém nézett, össze húzta a szemeit, és akkor én is láttam... - jegesek. -  a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, melegséget éreztem belülről. Szerettem volna átölelni, de tulajdonképpen még mindig csak egy idegen volt.

- De ugyan így igaz ez a hajszínekre is, azok is egy tulajdonságot hordoznak magukban. - sóhajtott fel hangosan, a kezeire tekintve az arcomról.

- Egyébként, hogy néz ki az a...Labor? - igyekeztem gyorsan témát váltani, mert éreztem, hogy kínos neki a téma. Talán érzékeny pontjára tapintottam, és mivel nem akartam a lelkébe gázolni, ezért inkább tereltem a szót. De amikor a furcsa, átlátszó, egyenesbe menő útra tekintettem, egy hatalmas, fehér, ovális szerű, üveg épületet láttam pár méterre magasodni, tudtam hogy az lesz az.

- Óóh...

- Bizony, az lesz az! - vágta rá Aram, még mielőtt kérdezhettem volna.

- Gondolat olvasó is vagy? - felé mosolyodtam. Nem hittem igazán, hogy gondolat olvasó, inkább csak hogy értelmes, intelligens, udvarias, és figyelmes, de attól még meg kellett kérdeznem, mert ebbe a világba nem volt lehetetlen.

- Nem, az még nem - bájosan vissza mosolygott, újra felmelegítve a bensőmet, miközben beléptünk a furcsa épület hatalmas elektromos ajtaján, ami Aram hangjára nyílt ki.

Egy lift vezetett fel minket legalább 200 emelet magasan. Fullasztó, és kínos volt 200 emelet magasan csöndben állni egy olyan srác mellett mint ő, még akkor is, ha csak meredt maga elé, és egyáltalán nem próbált meg beszéltetni, vagy jelezte azt hogy unalmas a társaságom. Én beszélgetni akartam vele, többet akartam tudni róla, mert túl érdekesnek tűnt ő, és ez a világ ahhoz hogy csak úgy egyszerűen tudomást se vegyek róla. Szemeim alaposan végig mérték. Az arcát, a szélles vállait, a dereka ívét, mindent. S csak a 100 emeletnél jöttem rá, mennyire szánalmas vagyok. Elöntött a forróság az ostobaságom miatt, és azt követően ugyan úgy bámultam csak magam elé mint ő, miközben próbáltam palástolni múlni nem akaró zavaromat. Mintha a lift fülke egyre csak kisebbedet volna, a köztünk lévő távolsággal együtt.

- Főnök, ő itt Lucy Douglas! Ő reagált először amikor a jeleket küldtük! - jelentette udvarias, tisztelettudó hangon Aram egy magas, kigyúrt, fekete-szürke szemű, és nagyjából ugyan ilyen hajú, szemüveges fickónak. 

- Rendben, azonnal kapcsoljátok le a gépeket! - utasította a főnöknek nevezett fickó Aramot, aki villám gyorsan egy furcsa szerkezet mellett termett. Két fekete végpontjai között kék, fehér villámok csapdostak, egészen addig, amíg Aram oda nem lépett. Fogalmam sem volt, mit csinálhatott, de a villámok lassan elaludtak, majd teljesen lecsitultak.

- Vigyük őt a Műterembe! - jelentette ki a fekete hajú pasas, majd hirtelen előre indult, majd egy addig láthatatlan csillogó, és fénylő kapun haladt át. Követtük Aramonnal. Egy sokkal emberibb hellyel találtam magam szemközt. Úgy festett mint egy könyvtár, csak hogy itt a megannyi könyv mellett, fegyverek voltak kitűzve, valamint az ajtóval szembeni asztalon egy P38-as náci pisztoly hevert.

- A nevem William, és azért hoztunk ide téged, hogy megmutasd nekünk, hogy tudnánk használni ezeket - körbe mutatott a kör alakú termen, majd lassan a kezembe adta a P38-ast. Fölnéztem a hatalmas kupolára, ami alatt álltuk a P38-assal, majd William arcára, és a kezében tartott fegyverre kúszott a pillantásom - a bolygóinkat támadás érte, és bár megtudjuk magunkat védeni a Marson, vagy az anya bolygón, a Föld ózon rétege miatt, az ottani fegyvereink itt hatástalanok. Szükségünk van a segítségedre, különben elveszítjük a háborút.

- Mi...milyen háborút? És miért pont nekem kellene segítenem? - fakadtam ki. Egy egyszerű 16 éves lány vagyok és voltam, aki az életében minden lehetséges dolgot elrontott. Marhára nem volt kedvem egy háborúhoz, ahhoz meg aztán végképp nem, hogy egy egész bolygó sorsa függjön tőlem....

- Már fél éve próbáljuk fel venni a kapcsolatot valakivel, és egyedül te reagáltál a jeleinkre. - szólalt meg a hátam mögött álldogáló Aram, akinek szőke fürtjei, most rendezetlenül lógtak a szeme közé, és hangja feszülten csengett a poros könyvek, s fegyverek társaságában

- Ha lehetne, megoldanánk mi magunk is, de mi még csak hasonlókat láttunk... - magyarázta William. Kétségbeesettnek tűnt, és akkor úgy gondoltam, segíteni akarok, de aztán eszembe jutott valami...Dühösen a William mögötti asztalra csaptam a tenyerem, ahol a P38-as hevert. 

- Kipusztítottátok a fajtámat...megöltétek az összes embert a földön, és a saját képetekre, magatokhoz hasonlóvá tettétek őket... - a hangom robbanás volt az addig csendes, csak madár csicsergést ismerő térben. De aztán lehalkult, és csak feszülten szűrtem a fogaim között a hangot - egy okot mondj, hogy ezek után miért bízzak meg benned!

- Te elmondat neki?! Miért mondat el neki, Aram! Megmondtam hogy ne mondj neki semmit, csak hozd ide!! Mi nem volt ebbe világos! - förmedt rá Aramra, olyan mérhetetlen haraggal, és hangerővel, hogy egyből inamba szállt a bátorságom, és a kezeimet a testem mellé engedtem. Ugyan akkor pedig nem értettem, miért van így kiakadva rá. Idegesített, hogy így beszél hozzá, amikor ő biztosan pontosan tudja, min kellett keresztül mennie; hogy miért kék a szeme. Én nem tudom. Fogalmam sincs. Csak pár perce hogy találkoztunk, még is kiráz a hideg ha a szemeibe nézek.

- Nem volt más választásunk... - Aram hangja most is higgadt volt, és fegyelmezett. Úgy simogatta dühtől izzó bőrömet, mint nyári forróságban simogató szellő. Hátra néztem rá a vállamon keresztül. Az arca elkeseredettséget, megbánást tükrözött, és mintha nem lenne ínyére ez az egész, ami körülötte zajlik. Nem tartozott ide. Nem tudtam, honnan szedem ezt, de ez éreztem amikor ránéztem az arcára. - Az emberek gonoszak, önzőek, műveletlenek, forró fejűek, kétszínűek, és megbízhatatlanok. Mi, az Eufória szülöttei, a tisztaságra törekszünk. Nap mint nap, különböző csatákat vívunk magunkkal, az elménkkel, a szívünkkel, hogy jobbak és jobbak legyünk. Nem tűrhettünk meg egy olyan tisztátalan fajt a köreinkben mint az emberek. - a tekintete fagyos volt. Sikerült magából minden érzelmet kiirtania. Sírni támadt kedvem ha rá néztem. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez az igazi arca...

- De ami a legfőbb bűnük, amiért végső soron lakolniuk kellett... - William Aramra pillantott, mire az lesütötte a szemét, és egy nagyot nyelt.

- Képtelenek lemondani az álmaikról. - újra felemelte rám a tekintetét, és akkor láttam a szemébe valamit. Valami megfoghatatlant, valami megmagyarázhatatlant, amitől tudtam - éreztem , - hogy nem ért egyet, hogy csak egy tőr volt a szívébe, hogy legszívesebben porig égetné ezt az egész Labor nevezetű helyett, vagy legalábbis az őrült szabályait.

- Akik mégis képesek voltak rá, azokat a Marsra szállítottuk boldog túl élőként. Az ő leszármazottaik élnek most azon a bolygón.

- Képes voltál megölni egy halom embert, csak azért mert mernek álmodni? Csak azért mert vannak vágyaik? - teljesen kifakadtam, és nem bírtam megállni, hogy ne nézzek William fekete szemeibe, vagy hogy ne emeljem föl a hangom. Képtelen voltam nyugodt maradni. Az álmaim voltak az egyetlenek amik életben tartottak a 16 év alatt...

- A vágyak megfertőzik az elmét. Ha vágyaid vannak, bármit képes megtenni azért hogy elérd amit akarsz. Képes vagy ölni, árulni, és hazudni is érte! Ez a baj a vágyakkal! - szűrte a fogai között a hangot William, egy lépést közelebb lépve felém. Éreztem hogy a szemei szikrákat szórnak, és tudtam, ezúttal sikerült komolyan felbosszantanom, de nem foglalkoztatott.

- De ha képes volt embereket ölni, kiirtani egy másik fajt, csak azért mert mások mint maga, csak azért mert másképp gondolkodnak, akkor maga sem jobb nálunk! - vágtam a képébe, ugyan olyan feszült hangon, mint ahogy az előbb ő nekem. William össze szorította a fogait, a homlokát ráncolta, és nagyon úgy éreztem hogy megfog ütni, és talán meg is tette volna, de Aram előre lépett egy határozott lépést

- William! - szólt rá határozottan, és erőteljesen. Szinte ott állt mellettünk, hogy ha William karja a magasba lendülne, megfoghassa a karját. William hangosan felszisszent, majd elfordult tőlem, és hangosan az asztalra vágta a P38-ast. Levegőért kapkodtam, és egy hatalmasat ugrottam ijedtem be, Aram biztonságot jelentő karjaiba.

- Innentől rád bízom! Beszélj vele... - hátra nézett ránk a válla mögött - benned megbízik! - Aram engedelmes bólintott, én pedig hálás voltam, amiért nem kell tovább élveznem William társaságát.    

2015. április 3., péntek

I missing you



Először dühös vagy, legszívesebben megfojtanád, aztán csalódott, lassan beletörődsz, hogy nem jutsz egyről a kettőre, a végén pedig már csak hiányzik (és imádkozol hogy vissza térjen ami elveszett). Soha nem gondoltam volna hogy így tud hiányozni...hogy így tud fájni a hiánya...