Fárasztó, és hervasztó napom volt. Alig aludtam az éjjel, éreztem ahogy
percről percre, egyre jobban elhagyja az erő a testemet. Zavartak a
zajok amik körül vettek, az emberek, akiknek alig volt egy kedves szava
hozzám. Reménykedtem, hogy más lesz. Hogy minden más lesz, de az emberek
nem változnak, és rá kellett jönnöm, hogy mindig és mindenkor egyedül
leszek, mert ez vagyok én.
Ezt gondoltam, miközben lassan, lehajtott
fejjel sétáltam haza felé. Talán jobban is siethettem volna, hiszen azt
ígértem Lukenak, hogy vissza megyek a suliba hozzá. De pont hozzá sem
volt semmi kedvem, bármennyire is kedveltem. Ha egyszer az ember fáradt,
és elveszti az életbe vetett hitét, akkor nem igazán van kedve
semmihez; az élethez. Csak haza akartam menni, erősen behunyni a szemem,
megmarkolni a takarót és aludni, talán sírni a szerencsétlen sorsomon, amiért nem
vettem észre, hogy hátba támad, akit én mindvégig hűen védelmeztem,
akkor is, amikor nem kellett volna. Olyanokkal szemben is, akik tényleg
fontosak és voltak nekem. Közöttük Lukeval is.
Az emlékezetemben
lángolt még a tegnap, amikor Miatta úgy össze vesztünk, hogy azt hittem
talán soha többet nem állunk szóba. Emlékeztem a tegnapra, amikor a
fűzfa hűs árnyékában állva, Luke a padon ülve, összeszorított kezeit
bámulva halkan, és határozatlanul azt mondta: azt hiszem beléd zúgtam.
Emlékszem,
hogy szólni se bírtam. A levegő a tüdőmbe szorult, majd lassan engedtem
ki. Nem csak az emlékezetemben, hanem most a jelenben is, amikor
kulcsomat lassan a kulcslyukba illesztve kinyitottam a bejárati ajtót,
és beléptem az előszobába. Levágtam a táskámat, majd leültem egy
szendvics kíséretében az asztalhoz. Közben pedig újra vissza repültem
tegnapra:
utána, miután újra szólni bírtam, erőt vett rajtam a
bizonytalanság. Sosem volt még ilyenbe részem, sosem gondoltam hogy
ilyenbe lesz részem, és sosem hittem, hogy bárki is szerethet. Így a
bizonytalanság, és hitetlenség azonnal úrrá lett rajtam. Olyan
iszonyatos nagy veszekedésbe torkollott ez az egész, amiből nem győztem
kimenekíteni magam. A tenger alján éreztem magam, vele együtt, és csak
azt tudtam, hogy bármit is érez igazából, nem akarom, hogy nélkülem
menjen a felszínre. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy nem akarom
elveszíteni. Készen álltam hazudni is akár, abban a tudatban, hogy
roppant rossz hazudozó vagyok....
"Mindegy. Felejtsd el" - mondta
végül, majd csak úgy egyszerűen elment. Ma pedig úgy tesz, mintha semmi
sem történt volna. Ugyan olyan, mint mindig, és ez zavar. Még csak most
jöttem rá, de zavar...nem akarom a tegnapot semmisnek tekinteni!
Emlékszem, azt mondta, választanom kell. De választani Luke és Ő közte,
nem olyan egyszerű. Mint ha az agyam és a szívem egy külön dimenzióba
mozognának. A szívemnek nem tud utasításokat küldeni az agyam, mert az
egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket, de ez ugyan úgy vissza felé is
igaz. Az eszemet nem érdeklik a szívem kecsegtető melódiái. Ő tudja a
valóságot, még sem tudok dönteni. Pedig a képlet egyszerű. Látom feketén
fehéren, a part két végét, a jót és a gonoszt. Még is nehezemre esik
Lukenak egyszerűen igent mondani...
Miközben az úton hallattam, aközben is érzelmek furcsa hullámai
hasítottak belém folyamatosan. Nem tudtam mit is akarok pontosan. Nem
akartam érezni, talán.
Luke halványan elmosolyodott mikor meglátott,
majd leszegte a fejét, és igyekezett úgy tenni, mintha az a mosoly nem
jelent volna meg az arcán. De nehezemre eset elhinni, hogy nem örül
nekem.
- Te... - szólalt meg, miután már mentünk néhány lépést. Felé
néztem - egyébként mizu Katherinaval? - elmosolyodott, emlékeztem még a
tegnapra, hogy azt mondtam neki összehozom vele, mivel Katherina olyan
mintha csak a húgom lenne, sosem volt még pasija, Luke pedig remek első
lenne. Nem egy tök filkó, és képes lenne szeretni Katherinat, mint ahogy
ő is őt. Katherinanak pedig szüksége lenne már valakire, aki tényleg
igazán szereti mint nőt.
- Bocs, de mióta felhoztad hogy össze
tudnál vele hozni, azóta nem tudok leakadni a témáról... - mondta miután
elnevettem magam, és ő is nevetett. Nevettem, de furcsa mód fájt.
Mindaz idő alatt, míg én azon agyaltam, hogy mit kellene tennem, hogy ne bántsam
meg, miközben én rajta, magamon, és kettőnkről - érdekes, hogy hirtelen
létező fogalommá vált a kettőnk és a mi , - morfondíroztam, őt csak is
Katherina izgatta...akkor miről beszélünk mi itt egyáltalán?
- De
komolyan! Most össze tudnál tényleg hozni vele? - miért csak ő érdekel?
miért léptél túl rajta ilyen gyorsan...tényleg csak ennyit jelentett?
tényleg ugyan olyan tuskó vagy mint bárki más? csak szórakozol...?
Felszisszentem.
Nem idegesen, hanem mintha inkább röhejesnek tartanám hogy ennyiszer
kérdezi meg ugyan azt, és hogy ennyire rá van kattanva. Igazából csak a
kínomat tükrözte. Mert fájt. Mintha nyilat lőttek volna, egyenesen a
szívem közepébe.
- Persze - sóhajtottam, majd felé néztem, magamra erőltetve egy mosolyt - Már mondtam nem?
- És szerinted tényleg működne?
-
Simán. - mosolyogtam biztatóan. Hát tényleg csak ennyi...; és
beletörődtem. Akkor legyen Katherinaé. Elvégre, ezt is én csesztem el
végső soron, nem?
Előre meredt, úgy tűnt erősen gondolkodik, majd
mikor újra megszólalt, már valami teljesen másról faggattatott, de csak
rövid ideig.
- Mesélj valamit Katherinaról! - a homlokomat
ráncoltam, és újra felszisszentem. Nem hittem hogy ilyen rövid határ
idős vagyok...
- Mit meséljek róla? - kérdeztem vissza szinte rögtön. Csalódottságot
éreztem, és egy csipetnyi haragot, mert ezek szerint a tegnapi szavai,
mind csak jól irányzott hazugságok voltak. Lehetetlen, hogy valaki egyik
napról a másikra, úgy tegyen, mintha nem vallott volna szerelmet annak,
akibe bele van zúgva. Ilyen nincs.
- Mit tudjam én? - felelete,
kissé talán felháborodottan, vagy mint aki nem érti hogy kérdezhettem
ekkora baromságot. Pedig tényleg nem tudtam mit meséljek róla. Igazság
szerint nem akartam róla beszélni vele. A tegnapról akartam beszélni, de
tudtam hogy várnom kell. Tudtam, hogy ki kell várnom a megfelelő helyet
és időt, mert most mindkettőnknek túl friss a tegnap emléke,
mindkettőnknek túl kínos lenne, és egyikünk sem akart mást, csak jól
érezni magát. Ezért nem hoztam fel a témát.
Megerőltettem magam, és
elgondolkoztam, vajon mit mesélhetnék Katherinaról. S meséltem is. Aztán
gyerekkorom régi játszóterére fordultunk. Akkoriban imádtam erre a
helyre járni, bár csak ritkán adódót rá alkalmam, amikor pedig serdülni
kezdtem, az otthonommá vállt. Egy olyan otthonná, ami mindig befogad, és
kezetlen kezeivel biztatóan simogatja a bőrömet. Mindig gyógyír volt a
sebeimre ez a hely.
Egyszerű volt. Csak az élénk zölden pompázó
fűszálak, majdnem szabályos kör alakba, a kis területű sziget féleség
előtt elterülő tó, és a minden más fától különböző cseresznyefa, ami a
tóparti stég háta mögött nőtt. Ágai benyúltak egészen a stégig,
rózsaszín szirmaival beborította a stég kopott színeit. Leültünk a
stégre.
A tó túlsó partján, teljesen más volt az élet. Míg mi a
cseresznyefa alatt ültünk, a másik oldalon fűzfák sorakoztak, miknek
ágai a víz lágyan hullámzó tükrét simogatták. Az a cseresznyefa, pont úgy
nem illett oda, mint mi. Mindannyian mások voltunk. Én is, Luke is, és
még a cseresznyefa is, ami alatt ültünk. Mások voltunk mint a többiek.
Értékesebbek.
A nap lemenő, narancssárga fénye megsütötte a tó vízét, aranybarnára festve annak fodrait. Szemet gyönyörködtetően gyönyörű
látvány volt, ahogy a tó vize aranybarnában csillog, miközben a fűzfa
levelei, mint nyugtató anya kezei simogatják. A lágyan fújdogáló szél
pedig felénk sodorta a cseresznye fa illatos szirmait, és belekapott a
hajunkba. Idilli érzés volt.
- Tudod, egész nap azon gondolkodok,
hogy vajon mire emlékszel a tegnapból... - kérdeztem halkan,
határozatlanul, és zavartan. Féltem bevallani, hogy féltékeny vagyok.
Mert igen is, féltékeny voltam a saját barátnőmre, mindenkire, akire
csak azt mondta hogy jól néz ki, de féltem bevallani, mert féltem hogy
újra törik az egyetlen dolog amiben reménykedhetek, amibe bízhatok. És
ha így történik, akkor hogy éljek azután?
- Ha én azt tudnám -
nevetett, majd gyorsan, komolyabb hangon hozzátette, még mielőtt
megsértődhettem volna - Nem. Egyébként mindenre emlékszem... - a
végtelenségbe meredt. Talán az elúszó bárány felhőket figyelte az égen,
vagy a tó vizét, ahogy belekap a szél, talán a cseresznye fa rózsaszín
szirmait a tavon. De akár hova is nézett, tudtam, hogy az agya teljesen
más lát. A tegnapi napot pörgette vissza emlékezetbe, egészen biztos
voltam benne. Láttam a szemébe.
- Emlékszem arra hogy mit mondtam -
felém nézett - És továbbra is fenntartom azt az állításomat. - a szívem
egy hatalmasat dobbant a mellkasomba. Boldog voltam, hogy ezt hallom
tőle, és egy pillanatra megnyugodtam, de aztán eszembe jutott amit
ezelőtt mondott; " mióta felhoztad hogy össze tudnál vele hozni, azóta
nem tudok leakadni a témáról... " Emlékeztem a lelkesedésre, arra a
végtelen izgalomra a hangjában. A mosolyára, amikor arról beszéltem hogy
van esélye Katherinánál. A hangja a fülemben csengett, amikor azt
mondta nem tud leakadni a témáról, amikor azt kérte meséljek róla,
amikor arról beszélt hogy Katherina vagy bárki más, milyen jól néz ki.
- Akkor miért Katherina jár állandóan a fejedben? - kérdeztem, és akaratomon kívül is érzékelhetővé vált az indulat a hangomban.
-
Fázol? - kérdezte higgadtan, mintha meg sem hallotta volna a
kérdésemet. Rá akartam förmedni, hogy válaszoljon, de inkább nem akartam
hallani a választ. Azzal, hogy nem válaszolt is válaszolt.
- Egy kicsit - feleltem, egy hatalmas sóhajjal. Egy kicsit valóban belém mart a hideg levegő, de még elviselhetően.
A
válaszom hallatán, közelebb csúszott hozzám a stégen, és magához
húzott. Éreztem ahogy össze ér a vállunk, ahogy a kezem a mellkasára
simul, mert máshol nem talál magának helyet - és nem is akar, - hogy a
lábaink egymáshoz simulnak. Éreztem a szellő lágy melódiáját a fülembe
suttogni, a cseresznyefa szirén énekét, miközben Luke szemeit figyeltem.
Teljesen belemart a pillantásom a végtelenséget jelentő kék szemeibe,
és teljesen elmerültem bennük. A karjaiban, amivel biztosan tartott a
vállamnál fogva, amivel magához húzott, és nem eresztett.
- Így már
jobb? - kérdezte gyengéd, a hárfához hasonlító lágy, nyugodt hangon. Furcsa mód megnyugtatott a hangja. Az ölelése. Elfeledkeztem minden
kételyemről. Katherinaról, és a többi libáról akiről beszélt. Csak mi
számítottunk.
Félénken bólintottam, mert nem volt erőm és bátorságom
megszólalni. Nem akartam elrontani a pillanatot. Megakartam ragadni,
elraktározni magamban egy örök életre, hogy bármikor, amikor csak rossz
napom van, vissza emlékezhessek rá. Legszívesebben itt maradtam volna
vele örökre, így, az ölelésébe burkolózva, ahol nincs más csak ő, én, a
bőrünket simogató szél, a tó csillogó arany fodrai, és a cseresznyefa,
ami mintha ránk mosolygott volna az ágain és a szirmain keresztül.
A szívverésem fölgyorsult, és valósággal a torkomban dobogott a szívem,
mikor Luke ajkai óvatosan közeledni kezdtek az enyémek felé. Szemeim az
ajkait nézték, és a testem forrósodni kezdett. Akartam, annyira, hogy
már szinte fájt. Egy pillanatra megállt, mikor az ajkaink alig egy centi
távolságra kerültek egymástól. Résnyire nyitott, vágytól csillogó
szemeivel felnézett rám. Belemélyedt gesztenyebarna szemeimbe. Az
engedélyemet kérte, megakart bizonyosodni róla, hogy nem bánom-e, de
megszólalni nem tudott, ahogy én sem, csak egy hatalmas levegőt vettem,
mire ő lehunyta a szemét, és óvatosan hozzá érintette ajkait az
ajkaimhoz, majd olyan táncot járt rajta, amit azelőtt egyáltalán nem
ismertem. Egy olyan dalra, amit csak mi hallottunk, amit csak Mi
hallhattunk. Erősen belemarkoltam a fölsőjébe, és igyekeztem még
közelebb furakodni hozzá, még inkább az ölelésébe burkolózni.
Mindeközben
a szívverésem lelassult, majdnem hogy megállt, majd olykor-olykor
nagyokat dobbant, mintha ki akarna törni a mellkasomból.
- Nem
érdekel Katherina, engem csak Te érdekelsz... - suttogta, mikor hosszú
percek múlva ajkaink elváltak egymástól. Újra egy hatalmas levegőt
vettem, és ezúttal el is hittem a szavait.
- Tudtad, hogy ezt a fát
városban Bűvös Cseresznyefának hívják? - kíváncsian néztem rá. Egyáltalán
nem hallottam még erről, annak ellenére, hogy 3 éves korom óta itt
vagyok otthon - Állítólag, ha két ember, akik szeretik egymást, de
valamiért nem találnak egymásra, talán a kételyeik miatt, akkor a
cseresznyefa megajándékozza őket valamivel. Egy csodával, ami miatt
egymásra találnak. Valamivel, ami eloszlatja a kételyeket. Tisztára
festi a szíveket, hogy akik alatta vannak, azoknak a szívükben csak is
tisztaság, és őszinteség lakozzon. Akik csókolóznak alatta, a legenda
szerint, sosem vállnak el egymástól. A lelkük mindig össze lett kötve
egy láthatatlan madzaggal. - lágyan, és vissza fogottan mosolygott,
miközben a nap megvilágította az arcát, a tökéletesen pontos vonásait.
Nem értettem, miért pont engem választott, de örültem hogy itt van
velem. Hogy velem van. S más nem érdekelt.
Valahol, a lelkem mélyén,
éreztem, a cseresznyefa erejét, elhittem a beteges gyerekmesét, és
mikor hosszú percek után Luke felállt, hogy elinduljunk, oda suttogtam a
fának hogy:
- Köszönöm! - rámosolyogtam, ő pedig éreztem, hogy vissza mosolyog rám, miközben egy szirma, épp akkor, a hajamba hullott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése