2015. április 25., szombat

Caressing Breeze

Fárasztó, és hervasztó napom volt. Alig aludtam az éjjel, éreztem ahogy percről percre, egyre jobban elhagyja az erő a testemet. Zavartak a zajok amik körül vettek, az emberek, akiknek alig volt egy kedves szava hozzám. Reménykedtem, hogy más lesz. Hogy minden más lesz, de az emberek nem változnak, és rá kellett jönnöm, hogy mindig és mindenkor egyedül leszek, mert ez vagyok én.
Ezt gondoltam, miközben lassan, lehajtott fejjel sétáltam haza felé. Talán jobban is siethettem volna, hiszen azt ígértem Lukenak, hogy vissza megyek a suliba hozzá. De pont hozzá sem volt semmi kedvem, bármennyire is kedveltem. Ha egyszer az ember fáradt, és elveszti az életbe vetett hitét, akkor nem igazán van kedve semmihez; az élethez. Csak haza akartam menni, erősen behunyni a szemem, megmarkolni a takarót és aludni, talán sírni a szerencsétlen sorsomon, amiért nem vettem észre, hogy hátba támad, akit én mindvégig hűen védelmeztem, akkor is, amikor nem kellett volna. Olyanokkal szemben is, akik tényleg fontosak és voltak nekem. Közöttük Lukeval is.

Az emlékezetemben lángolt még a tegnap, amikor Miatta úgy össze vesztünk, hogy azt hittem talán soha többet nem állunk szóba. Emlékeztem a tegnapra, amikor a fűzfa hűs árnyékában állva, Luke a padon ülve, összeszorított kezeit bámulva halkan, és határozatlanul azt mondta: azt hiszem beléd zúgtam.
Emlékszem, hogy szólni se bírtam. A levegő a tüdőmbe szorult, majd lassan engedtem ki. Nem csak az emlékezetemben, hanem most a jelenben is, amikor kulcsomat lassan a kulcslyukba illesztve kinyitottam a bejárati ajtót, és beléptem az előszobába. Levágtam a táskámat, majd leültem egy szendvics kíséretében az asztalhoz. Közben pedig újra vissza repültem tegnapra:

utána, miután újra szólni bírtam, erőt vett rajtam a bizonytalanság. Sosem volt még ilyenbe részem, sosem gondoltam hogy ilyenbe lesz részem, és sosem hittem, hogy bárki is szerethet. Így a bizonytalanság, és hitetlenség azonnal úrrá lett rajtam. Olyan iszonyatos nagy veszekedésbe torkollott ez az egész, amiből nem győztem kimenekíteni magam. A tenger alján éreztem magam, vele együtt, és csak azt tudtam, hogy bármit is érez igazából, nem akarom, hogy nélkülem menjen a felszínre. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy nem akarom elveszíteni. Készen álltam hazudni is akár, abban a tudatban, hogy roppant rossz hazudozó vagyok....

"Mindegy. Felejtsd el" - mondta végül, majd csak úgy egyszerűen elment. Ma pedig úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Ugyan olyan, mint mindig, és ez zavar. Még csak most jöttem rá, de zavar...nem akarom a tegnapot semmisnek tekinteni! Emlékszem, azt mondta, választanom kell. De választani Luke és Ő közte, nem olyan egyszerű. Mint ha az agyam és a szívem egy külön dimenzióba mozognának. A szívemnek nem tud utasításokat küldeni az agyam, mert az egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket, de ez ugyan úgy vissza felé is igaz. Az eszemet nem érdeklik a szívem kecsegtető melódiái. Ő tudja a valóságot, még sem tudok dönteni. Pedig a képlet egyszerű. Látom feketén fehéren, a part két végét, a jót és a gonoszt. Még is nehezemre esik Lukenak egyszerűen igent mondani...

Miközben az úton hallattam, aközben is érzelmek furcsa hullámai hasítottak belém folyamatosan. Nem tudtam mit is akarok pontosan. Nem akartam érezni, talán.

Luke halványan elmosolyodott mikor meglátott, majd leszegte a fejét, és igyekezett úgy tenni, mintha az a mosoly nem jelent volna meg az arcán. De nehezemre eset elhinni, hogy nem örül nekem.

- Te... - szólalt meg, miután már mentünk néhány lépést. Felé néztem - egyébként mizu Katherinaval? - elmosolyodott, emlékeztem még a tegnapra, hogy azt mondtam neki összehozom vele, mivel Katherina olyan mintha csak a húgom lenne, sosem volt még pasija, Luke pedig remek első lenne. Nem egy tök filkó, és képes lenne szeretni Katherinat, mint ahogy ő is őt. Katherinanak pedig szüksége lenne már valakire, aki tényleg igazán szereti mint nőt.

- Bocs, de mióta felhoztad hogy össze tudnál vele hozni, azóta nem tudok leakadni a témáról... - mondta miután elnevettem magam, és ő is nevetett. Nevettem, de furcsa mód fájt.

Mindaz idő alatt, míg én azon agyaltam, hogy mit kellene tennem, hogy ne bántsam meg, miközben én rajta, magamon, és kettőnkről - érdekes, hogy hirtelen létező fogalommá vált a kettőnk és a mi , - morfondíroztam, őt csak is Katherina izgatta...akkor miről beszélünk mi itt egyáltalán?

- De komolyan! Most össze tudnál tényleg hozni vele? - miért csak ő érdekel? miért léptél túl rajta ilyen gyorsan...tényleg csak ennyit jelentett? tényleg ugyan olyan tuskó vagy mint bárki más? csak szórakozol...?
Felszisszentem. Nem idegesen, hanem mintha inkább röhejesnek tartanám hogy ennyiszer kérdezi meg ugyan azt, és hogy ennyire rá van kattanva. Igazából csak a kínomat tükrözte. Mert fájt. Mintha nyilat lőttek volna, egyenesen a szívem közepébe.

- Persze - sóhajtottam, majd felé néztem, magamra erőltetve egy mosolyt - Már mondtam nem?
- És szerinted tényleg működne?
- Simán. - mosolyogtam biztatóan. Hát tényleg csak ennyi...; és beletörődtem. Akkor legyen Katherinaé. Elvégre, ezt is én csesztem el végső soron, nem?

Előre meredt, úgy tűnt erősen gondolkodik, majd mikor újra megszólalt, már valami teljesen másról faggattatott, de csak rövid ideig.

- Mesélj valamit Katherinaról! - a homlokomat ráncoltam, és újra felszisszentem. Nem hittem hogy ilyen rövid határ idős vagyok...

- Mit meséljek róla? - kérdeztem vissza szinte rögtön. Csalódottságot éreztem, és egy csipetnyi haragot, mert ezek szerint a tegnapi szavai, mind csak jól irányzott hazugságok voltak. Lehetetlen, hogy valaki egyik napról a másikra, úgy tegyen, mintha nem vallott volna szerelmet annak, akibe bele van zúgva. Ilyen nincs.

- Mit tudjam én? - felelete, kissé talán felháborodottan, vagy mint aki nem érti hogy kérdezhettem ekkora baromságot. Pedig tényleg nem tudtam mit meséljek róla. Igazság szerint nem akartam róla beszélni vele. A tegnapról akartam beszélni, de tudtam hogy várnom kell. Tudtam, hogy ki kell várnom a megfelelő helyet és időt, mert most mindkettőnknek túl friss a tegnap emléke, mindkettőnknek túl kínos lenne, és egyikünk sem akart mást, csak jól érezni magát. Ezért nem hoztam fel a témát.

Megerőltettem magam, és elgondolkoztam, vajon mit mesélhetnék Katherinaról. S meséltem is. Aztán gyerekkorom régi játszóterére fordultunk. Akkoriban imádtam erre a helyre járni, bár csak ritkán adódót rá alkalmam, amikor pedig serdülni kezdtem, az otthonommá vállt. Egy olyan otthonná, ami mindig befogad, és kezetlen kezeivel biztatóan simogatja a bőrömet. Mindig gyógyír volt a sebeimre ez a hely.
Egyszerű volt. Csak az élénk zölden pompázó fűszálak, majdnem szabályos kör alakba, a kis területű sziget féleség előtt elterülő tó, és a minden más fától különböző cseresznyefa, ami a tóparti stég háta mögött nőtt. Ágai benyúltak egészen a stégig, rózsaszín szirmaival beborította a stég kopott színeit. Leültünk a stégre.
A tó túlsó partján, teljesen más volt az élet. Míg mi a cseresznyefa alatt ültünk, a másik oldalon fűzfák sorakoztak, miknek ágai a víz lágyan hullámzó tükrét simogatták. Az a cseresznyefa, pont úgy nem illett oda, mint mi. Mindannyian mások voltunk. Én is, Luke is, és még a cseresznyefa is, ami alatt ültünk. Mások voltunk mint a többiek. Értékesebbek.

A nap lemenő, narancssárga fénye megsütötte a tó vízét, aranybarnára festve annak fodrait. Szemet gyönyörködtetően gyönyörű látvány volt, ahogy a tó vize aranybarnában csillog, miközben a fűzfa levelei, mint nyugtató anya kezei simogatják. A lágyan fújdogáló szél pedig felénk sodorta a cseresznye fa illatos szirmait, és belekapott a hajunkba. Idilli érzés volt.

- Tudod, egész nap azon gondolkodok, hogy vajon mire emlékszel a tegnapból... - kérdeztem halkan, határozatlanul, és zavartan. Féltem bevallani, hogy féltékeny vagyok. Mert igen is, féltékeny voltam a saját barátnőmre, mindenkire, akire csak azt mondta hogy jól néz ki, de féltem bevallani, mert féltem hogy újra törik az egyetlen dolog amiben reménykedhetek, amibe bízhatok. És ha így történik, akkor hogy éljek azután?

- Ha én azt tudnám - nevetett, majd gyorsan, komolyabb hangon hozzátette, még mielőtt megsértődhettem volna - Nem. Egyébként mindenre emlékszem... - a végtelenségbe meredt. Talán az elúszó bárány felhőket figyelte az égen, vagy a tó vizét, ahogy belekap a szél, talán a cseresznye fa rózsaszín szirmait a tavon. De akár hova is nézett, tudtam, hogy az agya teljesen más lát. A tegnapi napot pörgette vissza emlékezetbe, egészen biztos voltam benne. Láttam a szemébe.

- Emlékszem arra hogy mit mondtam - felém nézett - És továbbra is fenntartom azt az állításomat. - a szívem egy hatalmasat dobbant a mellkasomba. Boldog voltam, hogy ezt hallom tőle, és egy pillanatra megnyugodtam, de aztán eszembe jutott amit ezelőtt mondott; " mióta felhoztad hogy össze tudnál vele hozni, azóta nem tudok leakadni a témáról... " Emlékeztem a lelkesedésre, arra a végtelen izgalomra a hangjában. A mosolyára, amikor arról beszéltem hogy van esélye Katherinánál. A hangja a fülemben csengett, amikor azt mondta nem tud leakadni a témáról, amikor azt kérte meséljek róla, amikor arról beszélt hogy Katherina vagy bárki más, milyen jól néz ki.

- Akkor miért Katherina jár állandóan a fejedben? - kérdeztem, és akaratomon kívül is érzékelhetővé vált az indulat a hangomban.

- Fázol? - kérdezte higgadtan, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. Rá akartam förmedni, hogy válaszoljon, de inkább nem akartam hallani a választ. Azzal, hogy nem válaszolt is válaszolt.

- Egy kicsit - feleltem, egy hatalmas sóhajjal. Egy kicsit valóban belém mart a hideg levegő, de még elviselhetően.

A válaszom hallatán, közelebb csúszott hozzám a stégen, és magához húzott. Éreztem ahogy össze ér a vállunk, ahogy a kezem a mellkasára simul, mert máshol nem talál magának helyet - és nem is akar, - hogy a lábaink egymáshoz simulnak. Éreztem a szellő lágy melódiáját a fülembe suttogni, a cseresznyefa szirén énekét, miközben Luke szemeit figyeltem. Teljesen belemart a pillantásom a végtelenséget jelentő kék szemeibe, és teljesen elmerültem bennük. A karjaiban, amivel biztosan tartott a vállamnál fogva, amivel magához húzott, és nem eresztett.

- Így már jobb? - kérdezte gyengéd, a hárfához hasonlító lágy, nyugodt hangon. Furcsa mód megnyugtatott a hangja. Az ölelése. Elfeledkeztem minden kételyemről. Katherinaról, és a többi libáról akiről beszélt. Csak mi számítottunk.

Félénken bólintottam, mert nem volt erőm és bátorságom megszólalni. Nem akartam elrontani a pillanatot. Megakartam ragadni, elraktározni magamban egy örök életre, hogy bármikor, amikor csak rossz napom van, vissza emlékezhessek rá. Legszívesebben itt maradtam volna vele örökre, így, az ölelésébe burkolózva, ahol nincs más csak ő, én, a bőrünket simogató szél, a tó csillogó arany fodrai, és a cseresznyefa, ami mintha ránk mosolygott volna az ágain és a szirmain keresztül.

A szívverésem fölgyorsult, és valósággal a torkomban dobogott a szívem, mikor Luke ajkai óvatosan közeledni kezdtek az enyémek felé. Szemeim az ajkait nézték, és a testem forrósodni kezdett. Akartam, annyira, hogy már szinte fájt. Egy pillanatra megállt, mikor az ajkaink alig egy centi távolságra kerültek egymástól. Résnyire nyitott, vágytól csillogó szemeivel felnézett rám. Belemélyedt gesztenyebarna szemeimbe. Az engedélyemet kérte, megakart bizonyosodni róla, hogy nem bánom-e, de megszólalni nem tudott, ahogy én sem, csak egy hatalmas levegőt vettem, mire ő lehunyta a szemét, és óvatosan hozzá érintette ajkait az ajkaimhoz, majd olyan táncot járt rajta, amit azelőtt egyáltalán nem ismertem. Egy olyan dalra, amit csak mi hallottunk, amit csak Mi hallhattunk. Erősen belemarkoltam a fölsőjébe, és igyekeztem még közelebb furakodni hozzá, még inkább az ölelésébe burkolózni.

Mindeközben a szívverésem lelassult, majdnem hogy megállt, majd olykor-olykor nagyokat dobbant, mintha ki akarna törni a mellkasomból.

- Nem érdekel Katherina, engem csak Te érdekelsz... - suttogta, mikor hosszú percek múlva ajkaink elváltak egymástól. Újra egy hatalmas levegőt vettem, és ezúttal el is hittem a szavait.

- Tudtad, hogy ezt a fát városban Bűvös Cseresznyefának hívják? - kíváncsian néztem rá. Egyáltalán nem hallottam még erről, annak ellenére, hogy 3 éves korom óta itt vagyok otthon - Állítólag, ha két ember, akik szeretik egymást, de valamiért nem találnak egymásra, talán a kételyeik miatt, akkor a cseresznyefa megajándékozza őket valamivel. Egy csodával, ami miatt egymásra találnak. Valamivel, ami eloszlatja a kételyeket. Tisztára festi a szíveket, hogy akik alatta vannak, azoknak a szívükben csak is tisztaság, és őszinteség lakozzon. Akik csókolóznak alatta, a legenda szerint, sosem vállnak el egymástól. A lelkük mindig össze lett kötve egy láthatatlan madzaggal. - lágyan, és vissza fogottan mosolygott, miközben a nap megvilágította az arcát, a tökéletesen pontos vonásait. Nem értettem, miért pont engem választott, de örültem hogy itt van velem. Hogy velem van. S más nem érdekelt.
Valahol, a lelkem mélyén, éreztem, a cseresznyefa erejét, elhittem a beteges gyerekmesét, és mikor hosszú percek után Luke felállt, hogy elinduljunk, oda suttogtam a fának hogy:

- Köszönöm! - rámosolyogtam, ő pedig éreztem, hogy vissza mosolyog rám, miközben egy szirma, épp akkor, a hajamba hullott. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése