Már az elején tudtam, hogy ez tilos. Már az elején tudtam, hogy nem lenne szabad közel engednem magamhoz. Már az elején is mondtam; nem akarok szerelmes lenni, újra megütni a bokámat, nem akarok újra vérezni! A mélyben voltam, és haldokoltam. Nem akartam...Nem akartam szeretni. Pláne nem Téged...
Tudtam, hogy csapda. Hogy csak sérülni fogok megint, hogy Te vagy az utolsó ember, akibe szabad beleszeretnem. Folyton emlékeztettem rá magam, hogy nem szabad, hogy nem szerethetek beléd, az kizárt, egyszerűen abnormális dolog...De hiába. Mát túl késő volt. Hiába ismertem föl a veszélyt, már túl késő volt. Olyan ez mint a rák. Mikor felismered a veszélyt, már bekebelezett, és onnantól fogva szinte lehetetlenség kigyógyulni belőle. Belőled...
Nem tudok, nem tudtam elfutni. Akárhányszor megpróbáltam, mindig újra nálad kötöttem ki, menedéket és nyugalmat keresve. Te voltál az, aki felhúzott a mélyből, aki megtanított repülni, aki eloltotta a tüzet amikor az egész világom lángolt. Majdnem kihűltem, mikor életet leheltél belém, és megtanítottad hogy lehet szárnyalni. S azóta szárnyaltam. Mégis, óriási köztük a szakadék. Én mindig csak utánad megyek, mindig csak a hátad mögött koslatok, de sosem érek a nyomodba. Sosem érhetlek el, mert túl magasan vagy.
A szívem szép lassan, napról napra, millió darabkára tört. Zuhanni kezdtem, és akkor jött Ő, aki fent tartott. Erőt adott, hogy tudjak repülni, és ne zuhanjak le. Miatta nem adtam fel. Miatta nem törtem össze. Mindig mosolyt csalt és csal az arcomra, még a legrosszabb napokon is. Élőnek érzem magam mellette, míg melletted elevennek. De melletted bármikor lezuhanhatok. Mellette sosem.
Már estem miattad. Tudom, milyen a hegy legtetejéről gurulni lefelé, valami őrületes sebességgel. Láttam, és végig néztem, ahogy ugyan úgy bánsz Vele, ahogy velem. Zokogtam legbelül. Talán fogalmad sincs róla, de ott adtam fel. Elhatároztam hogy bántani foglak. Hogy vissza adom min azt a bánatot amit nekem, és a többi lánynak okoztál, akik bele sétáltak a csapdádba. Nem hittem hogy képes vagyok rá...
De ma. Ma láttam a szemedbe azt a szikrát kialudni, ami eddig olyan fényesen ragyogott, hogy mindenkit elvakított. Helyette egy csillagot láttam, tompán ragyogni. A fájdalom csillagát. Tompán, mégis olyan élesen, hogy a szívembe markolt. Mint a fuldokló, aki a víz alatt még egy másodpercig küzd a levegőért, majd a tüdeje feladja a küzdelmet, a testét elhagyja az erő, szeméből kihuny a fény és lassan, és erőtlenül a víz alá süllyedt élettelen teste. Nekem pedig annyira fáj hogy majd beleőrülök .
Tudom, hogy megérdemelted. Mindenki ezt mondja. S így igaz. Megérdemled a fájdalmat, hisz te is ezt okoztad nekem, és még millió más lány lelkének, minden bűntudat nélkül. Mégis....fáj. Fáj belenéznem a remény vesztett gesztenyebarna szemeidbe. Sírnak. Az érzéseidet, amit mindeddig olyan gondosan rejtegettél mindenki elől, most előtörtek. Mennyire fájhat, ha most először, nem tudod eltakarni? A tudat hogy ezt én tettem veled, már szinte fojtogat, de nem kérek bocsánatot, mert ez jár neked, bármennyire is szeretlek, tudom hogy bűnös vagy. Te vagy az életemben a nagy betűs hiba, és mindig is az leszel, de mindig is az egyik legszebb és legszomorúbb hiba leszel az életemben. Szeretlek, de te jégcsap vagy. Kell egy ütés amitől megtörsz, ami után igazán tudsz majd szeretni. Ez volt az az ütés. S ha engem nem is, egyszer majd valakit, te is képes leszel úgy szeretni, ahogy én téged. Tisztán, gyengéden, lágyan simogató tűzzel.
Csak remélni tudom, hogy a szemeidbe előbb utóbb vissza tér majd a remény, a tűz, ami rabul ejtett. Ami felemésztett. Mert anélkül nem vagy önmagad. Ha hiányzik a tűz a szemedből, az olyan, mintha meghaltál volna legbelül. Tudom, mert mielőtt találkoztam volna veled, nekem nem volt láng a szemembe. Utána viszont lassacskán, szikra gyúlt a szemembe. S az a láng egyre csak növekedett. Hiába koptatta a bánat, akkor is csak egyre nagyobb és nagyobb lett. Megtanítottál élni, és én mégis hátba támadtalak! Hiába tanítottál meg repülni, és szeretni azt aki vagyok, az életemet, a sorsomat, én el vettem tőled azt ami a legfontosabb volt neked. A büszkeségedet, a reményt, a maszkot, amivel érzéketlennek tetted magad. Ott álltál egyedül, egymagad, és most először, tényleg magányosnak tűntél. Mint egy árva, akit kint hagytak az út szélén.
Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen mély ütést tudok mérni rád. Sajnálom...De hidd el; szeretlek, és szeretni is foglak. Te adtál életet nekem, és ezt sosem fogom elfelejteni. Te vagy a megmentőm. Amikor a világom lángolt, te szabadítottál meg a lángok közül, és ezt sosem fogom elfelejteni neked! Szeretném elmondani neked, hogy mindig lesz egy helyed a szívembe, hogy még mindig van remény! Neked mindig van remény! Csak legyél erős! Mert tudod;
It's never too late
