Próbálok nem sírni, de a könnyek fojtogatnak. Nehéznek a mellkasom, mintha mázsás súlyok nehezednének rá. Egyedül akarok lenni, eltávolodni mindenkitől. Nyugalmat akarok, és békét. Tudom, hogy sosem kapom meg. Nekem nem jár. Már rég felfogtam, de sosem fogom feldolgozni. Gyengének érzem magam. Nem tudom, hogy bírtam eddig, de most vége. Elegem van. Sok. Nem bírom. Valahol félresiklottam, és kicsúszott az életem a kezeim közül. Nem tudom becsomagolni, és elrejteni az egyam hátsó felében a problémákat. Próbálok a jó dolgokra gondolni, de ilyenkor olyan, mintha egyáltalán nem lennének olyanok. Tudom, hogy ez nem igaz. De attól még ezt érzem. Nem akarom feladni, nem akarok veszteni, de kezdem tényleg megunni. A szívem úgy dobog az idegességtől a mellkasomba, mintha kiakarna törni börtönéből. A fejem tiltakozik az élet ellen. Sajog, és zsong, mintha kiabálna a megváltásért. Gyengének bizonyultam erre az életre asszem. Kevés katona éli túl a háborút. Asszem, én az átlagba tartozom, akit az első 5 percbe lenőnek. Csak egy egyszerű ember vagyok, és nem bírok el ennyi mindent! Nem tudok mindenbe tökéletes lenni....Nem tudok mindenbe maximálisat teljesíteni, hiába várják el! Tudom, hogy lehetetlen, de megakarok felelni az elvárasaiknak, mert szeretem az ítélkezőket. Nem tudok úgy tenni, mintha nem lennék teljesen elbaszott! Tudom, hogy az vagyok! Tudom, hogy ők is tudják, de akkor miért várnak tőlem világmegváltást? Miért kell nekem mindig mindenhez értenem, miért kell hogy engem mindig minden érdekeljen? Miért kell nekem mindig mindenkihez normálisan állni? Miért nem tudok én is egy érzéketlen tuskó lenni mint mindenki más? Miért nem tudok úgy viszonyulni hozzájuk, ahogy ők hozzám? Miért nem tudok megállni egy pillanatra. Vennék egy nagy levegőt, majd megindulnék újra előre. Nem fáradthattam bele....nem lehet. Nem lehetek gyenge, nem lehetek kevés. Muszáj össze szednem magam. Mert vannak akik megérdemlik, hogy normálisan bánjon velük az ember. Magamért is meg kell tennem. Nem tehetem meg, hogy folyamatosan csak sajnáltatom magam. Muszáj tovább lépnem. Túl kell élnem, tovább kell mennem, átugrani az akadályokat. Most úgy érzem vége, és nem bírok többet, de nem így van. Sokszor mondják, hogy az ember sokkal többet ember elbír amennyit gondol. Talán ez tényleg így van. Sőt biztos! Szóval, nem addhatom fel...nem lehetek egy beszűkült valaki, aki élve eltemeti saját magát. Meghagyom másoknak. Nem hagyhatom, hogy győzzön az, aki mindent meg tesz azért hogy kikészítsen. Meg kell mutatnom neki, hogy mindig talpra tudok állni, és hogy nem tud megtörni. De az az igazság, hogy hétről hétre, eltörik bennem valami, amit soha többet nem tudok vissza hozni. A végén már nem maradnom belőlem majd semmi. Csak egy fekete pont leszek a sok színes között. Teljesen elfogom veszteni a lelkem, mert nem engedem magamnak, hogy semmibe vegyek őket. Mert nem tudom őket semminek venni! PEdig tudom, hogy nem fogom megnyerni ezt a csatát. Akkor mégis mi a frászért küzdők? Egyáltalán mi ellen harcolok? Miért vagyok ki ennyire, emiatt az egész miatt...
Az emberek idővel elvesztik azon képességüket,
hogy meglássák a napos oldalt, pedig az mindig létezik.
