Gone

A szíved fájdalmasan sajog, a lelked remeg, az agyad kűzd a szíved ellen. Nem tutsz sírni, se nevetni. Olyan sákutca, amiből nem tutsz kijutni. A negatív gondolatiok teljesen elködösítik az elmédet, mert túl sokáig voltál a sötétéségbe ahhoz, hogy a fény újra magába fogadjon. Már csak reménykedni sincsen rá jogod. Egyszerűen csak el kell fogadnod, hogy te azért születtél erre a Földre, hogy szenvedj. De legalább ezt az egyetlen egy dolgot tökéletesen csinálod.

Hiába próbálsz erősnek tűnni, az emberek átlátnak rajtad, és gyengének neveznek. Össze tornek a szavaikkal, a megnem értett cslekedeteikkel. Úgy érzed nem is vagy ide való. Nem is vagy ember. Hisz, egyik ember se ért a nyelveden. Akárhogy is próbálod megérteni magad, nem jön össze. A probléma egész biztosan benned van, és nem az egész világba. Csakhogy, fogalmad sincs, hogy kéne máshogy kifejezned a benned kavargó gondolatokat. Míg végül lemondasz az egészről.

Egy fájdalmas sóhajt veszel, az ágyra rotysz, és azt suttogod magadba: feladom. Feladod a boldogságba tett reményed, az egészbe, hogy mindig van feljebb, hogy lehet jobb, hogy van fény az alagút végén. Mert ez egy kibaszott nagy hazugság! Ha a sötétben éled az életed, mindig ott is maradsz mert nincs elég erőd hogy kitörj, és senki nincs aki a kezét nyújtaná utánad! Mert mindenki saját magával van elfgolalva! Ez az igazság...elvesztél.

Nothing

Még soha nem éreztem ilyet ezelőtt. A tökéletes sivárságot. A szívem teljes ürességet. Nem is hittem ideáig, hogy ilyen valóban létezik. De létezik. Amikor az agyad és a szíved kikapcsol, és csak gépiesen végzik a dolgukat. Már semmi nem számít. Semmi nem érdekel. S ez nem csak amolyan tessék lássék dolog; tényleg, totálisan nem érdekel semmi. Egy egészen kicsit se. Tudom, hogy ez nem jó, de ez se izgat. Ilyen vagyok. Senki nem tud elfogadni, senkinek nem vagyok elég jó, senkinek és semminek nem tudok eleget tenni, így hát jobb nekem egyedül, a saját magam kis burkába. Mert sosem tudhatod, mikor teszel vagy mondasz olyat, ami másoknak a szívébe mar. S olyankor nem számít, hogy fordítva az illető téged hányszor bántott meg, csak az számít hogy Te megint hibáztál, és félre siklottál.

A szívednek és a lelkednek elege van. Érzed a mellkasodba, ahogy lázadni kezdnenek. Nem csak k. Az egész tested. Nehezebben veszed a levegőt, a szíved fájdalmasan szúr a mellkasodba, a tested lehűl, a fejed hasogat, és szédülsz. Mintha az egész tested a boldog happy endre, a fináléra, az örömteli leálásra készülne. Te még se érzed kínt, mert annyira érzéketlen vagy, hogy már egyáltalán nem érzel semmit. Az sem számítana, ha egy fél ház omlana rád, abból se éreznél semmit.

Az agyam, egy még él sejtje, próbál kűzdeni a többiért. Próbálja megmenteni őket, a pozitív gondolatok sugárzásával. Emlékeket hív elő, és vetít a szemed elé. Olyan emlékképeket látsz általa, amiken boldog voltál. Vágyni kezdesz azokra az időkre. Vissza akarsz menni azokba a pillanatokba. Újra át akarod élni őket. De tudod, hogy lehetettlen, ezért megint csak a gonosz kis hangok győzedelmeskednek a fejedbe.

A kezed remegni kezd. Talán a stressz, a leállás, vagy a végleges szerencsétlenséged jeleként. Felhúzód a térded, és ráhajtott a fejed. Próbállsz nem gondolkodni, próbálsz nem érezni, de te nem ilyen ember vagy. S nem akarod meghazudtolni magad. De sokkal könnyebb, ha az embernek nincsenek érzései és gondolatai. Lehet hogy unalmasabb és laposabb az ilyen élet, de boldogabb. S semmi mást nem akarsz, csak hátat fordítani a bajoknak, még akkor is ha nem teheted meg. Nem teheted meg, mert a gondok megállás nélkül ömlenek a nyakadba. Folyamatosan tornyosul eléd a sok megmászhatatlan lépcső, amiket már meg se próbálsz megmászni, amiket talán már nem is akarsz megmászni.

Nem akarsz semmit. Csak el akarsz tünni. Eltűnni a világ elől, még saját magad elől is.