Egyszer volt, hol nem volt....
volt egyszer, egy kisvárosi kislány, és annak egy édesapja. Ez az
édesapa - bár a saját életét, majdnem hogy vak vágányra terelte az élet,
és önmagához képest méltatlan munkát végeztet vele a sors , - rendkívül
bölcs, és tudatos ember volt. Ezzel a tudatossággal, és bölcsességgel
nevelte a lányát is. Igyekezett mindent megragadni, hogy megszerettesse a
lányával az olvasás szeretetét, és hogy már kiskorában kifürkéssze,
miben más mint a többiek.
Játékokat talált ki, hogy megfejtse ezt a titkot, és hogy növelje
gyermeke fantáziáját. Mint például; fejből mesélt, nem csak a könyvekből
olvasott fel történeteket, így a kislány is hozzá kapcsolódhatott a
történet vezetéshez. Vagy, a még óvodás gyermeke, mesekönyvből, a képek
alapján, mesélt egy történetet, "olvasás" cím szóval illetve a történet
alkotást. De volt olyan is, mikor egy komplett kis színház teret
alakítottak - a kislány, és az édesapa - a nappaliba. Egyszer az édesapa
adott elő egy általa ki talált színdarabot, máskor pedig a kislány.
Aztán, ahogy ez a leányka cseperedni kezdett, lassan megtanult
kiigazodni a betűk végtelen tengerén. Értelmet nyertek neki a könyvben
sorakozó betűk, amik úgy meséltek neki, mint ahogy az édesapja
esténként. Imádta a mesélő betűk kavalkádját, az új történeteket, amiket
végre olvasni tud. Élvezte, hogy megérti a könyvlapok titkait, és
barátainak érezte a betűket, mik mindig kedvesen mosolyogtak rá vissza
az oldalakról. Egyszer aztán, már nem is tudni hogyan, de ez leány,
elkezdte papírra vetni a gondolatait. Azokat a gondolatokat, amiket
hajdanán az édesapjának mesélt egy-egy régi mesekönyv képeiről, vagy
amiket eljátszott a gyorsan felállított színháznál. De ekkor még, nagyon
ritkán esett meg, hogy ceruzát, és pappírt fogott a kezébe, s nagyon
félve mutatta meg írásait - a szülein kívül, senkinek sem lett volna
hajlandó megmutatni őket.
Csakhogy, hamarosan elérkezett a 3-4. osztály, ahol új
tantárgyként, ha csupán egy-két évre is, de bevezették a számára még új,
fogalmazás nevezetű tantárgyat, ami arról szólt, amire ő már rég óta
"szakosodott" , mégis, rengeteg mindent tanult abban az egy évben.
Például, hogy mi az a szó ismétlés - amit rájött, hogy ő eddig egyszer
sem alkalmazott, bármilyen furcsa is , - mi az a bekezdés, mi az a
bevezetés, tárgyalás, és befejezés, s még egy csomó minden mást. De ami
sokkal fontosabb, hogy ezen az órán, rengeteg alkalom volt, mikor
önállóan, fogalmazást kellett írni egy adott témában. Ez a fiatal
lányka, mindig legjobb igyekezete szerint igyekezte megcsinálni ezeket a
feladatokat, habár mindig szeretett volna sokkal jobbat nyújtani annál,
amennyire képes. Valamiért mégis mindig, kiemelte a nevét a tanár, a
többi írás közül, ami nagyon-nagyon magabiztosságot, és erőt adott a
lánykának, még ha ő maga is tudta, hogy ez azért, nem a világ legnagyobb
elismerése; az ő szemében az volt. Pláne, amikor az osztály legjobb
tanulója, akit mindig is irigyelt az ügyessége, az eszessége, és
szépsége miatt, valami olyasmit mondott neki, hogy bár úgy tudna
fogalmazni ő is, mint ahogyan a ő. Amikor megkapta, ezt a fokú, magas
dicséretet, attól az embertől, akitől a leginkább nem várta volna, akire
mindig is hasonlítani szeretett volna, attól, aki nem sűrűn szokott
másokat dicsőíteni, ekkor, a lány, elhatározta, gyermeteg
ártatatlansággal, hogy ő ezt akarja csinálni akkor is, ha megnő; hogy
író akar lenni!
Azután, nap napot, hónap hónapot, év pedig évet követett, és a
lány, ahogy megszűnt ez a fogalmazás nevezetű tantárgy, kezdett nagyon
nem hinni magában. Abba hagyta a mese, kisregény, és novella fajta
írást. Nem vett többet ceruzát a kezébe. Értelmetlennek érezte, hogy
valami olyasmit csináljon, amihez egyáltalán nem ért. Egy év, vagy talán
több is eltelt anélkül, hogy írt volna, akár egy sort is. Feladta.
De nem volt vége teljesen. Már javában serdülő korba lépett, 5. -
6. osztály korú lehetett, mikor megismert egy új életszemléletet, egy új
műfajt, egy új világot. Ez a világ, az animék világa volt. Első animéje
után, mit barátnője mutatott neki (Vampire Knight) , nagy lelkesedéssel
olvasta az animéről írt fanfictionokat, s eközben, ő is rákapott újra
az írás, és az olvasás ízére (igen, igen, a tollal együtt, a könyveket
is letette. Megutálta a betűk világát, teljes egészében) . Újra írni
kezdett.
Kezdetben, teljesen eltért a megszokott mesés, novella világtól,
viszont a az E/3 eleinte maradt. Élvezte minden egyes percét annak hogy
írhat, hogy a saját fantáziából szőheti a történetet, hogy senki sem
mondja meg neki, hogy, és miért, s senki nem vonja felelősségre azért,
amiért úgy csinálja ahogy. Úrnak érezte magát a saját világába. Amikor
pedig kapott pár olyan hozzászólást, amik pozitív vélemények voltak,
csak nem elolvadt a monitora előtt, és megfogadta; soha, soha többet nem
fogja abba hagyni. Igen, nagy szavaknak tűnnek, de ez valóban
megtörtént. Nem valami előre megtervezett szöveg. Ez tényleg az élet,
bármennyire is sablonosnak és nyálasnak tűnik.
A lány tehát újra írni kezdett. Miután befejezte a Vampire
Knight-hoz írt fanfictiont, regényeket kezdett írni. Csinált egy blogot,
és egy könyv hatására, az E/3 írási stílusa E/1 (múlt idő) -re váltott.
Mintát kapott, egy könyv alapján, hogy hogy szeretne írni, és nem
utolsó sorban fejlődött, habár, korántsem olyan jó máig sem, mint
szeretne, de igyekszik, és próbál minél jobb lenni, mert tényleg fontos
neki, hogy olvassák amit ír, hogy szeressék azt amit ír, hogy menedéket
nyújtson az írásaival. Hogy könnyeket csaljon az emberek szemébe, hogy
nevettessen, és főleg az idő haladtával, egyre fontosabbá vált és válik a
lány számára, hogy az amit ír, elgondolkodtató legyen.
De az már biztos, hogy mára már pontosan tudja mit akar. S ezzel ér
véget - egyenlőre, - az ő története. Egy lány, aki írt, írni fog, írni
akar, és hisz abban hogy;
"Der wille öffnet die türen zum erfolg"
/Mario Götze/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése