Ahol minden elkezdődik

Hogyan kezdtem? Mi vezetett az írás rögös útjára?


Egyszer volt, hol nem volt....
volt egyszer, egy kisvárosi kislány, és annak egy édesapja. Ez az édesapa - bár a saját életét, majdnem hogy vak vágányra terelte az élet, és önmagához képest méltatlan munkát végeztet vele a sors , - rendkívül bölcs, és tudatos ember volt. Ezzel a tudatossággal, és bölcsességgel nevelte a lányát is. Igyekezett mindent megragadni, hogy megszerettesse a lányával az olvasás szeretetét, és hogy már kiskorában kifürkéssze, miben más mint a többiek.
Játékokat talált ki, hogy megfejtse ezt a titkot, és hogy növelje gyermeke fantáziáját. Mint például; fejből mesélt, nem csak a könyvekből olvasott fel történeteket, így a kislány is hozzá kapcsolódhatott a történet vezetéshez. Vagy, a még óvodás gyermeke, mesekönyvből, a képek alapján, mesélt egy történetet, "olvasás" cím szóval illetve a történet alkotást. De volt olyan is, mikor egy komplett kis színház teret alakítottak - a kislány, és az édesapa - a nappaliba. Egyszer az édesapa adott elő egy általa ki talált színdarabot, máskor pedig a kislány.
Aztán, ahogy ez a leányka cseperedni kezdett, lassan megtanult kiigazodni a betűk végtelen tengerén. Értelmet nyertek neki a könyvben sorakozó betűk, amik úgy meséltek neki, mint ahogy az édesapja esténként. Imádta a mesélő betűk kavalkádját, az új történeteket, amiket végre olvasni tud. Élvezte, hogy megérti a könyvlapok titkait, és barátainak érezte a betűket, mik mindig kedvesen mosolyogtak rá vissza az oldalakról. Egyszer aztán,  már nem is tudni hogyan, de ez leány, elkezdte papírra vetni a gondolatait. Azokat a gondolatokat, amiket hajdanán az édesapjának mesélt egy-egy régi mesekönyv képeiről, vagy amiket eljátszott a gyorsan felállított színháznál. De ekkor még, nagyon ritkán esett meg, hogy ceruzát, és pappírt fogott a kezébe, s nagyon félve mutatta meg írásait - a szülein kívül, senkinek sem lett volna hajlandó megmutatni őket. 
Csakhogy, hamarosan elérkezett a 3-4. osztály, ahol új tantárgyként, ha csupán egy-két évre is, de bevezették a számára még új, fogalmazás nevezetű tantárgyat, ami arról szólt, amire ő már rég óta "szakosodott" , mégis, rengeteg mindent tanult abban az egy évben. Például, hogy mi az a szó ismétlés - amit rájött, hogy ő eddig egyszer sem alkalmazott, bármilyen furcsa is , - mi az a bekezdés, mi az a bevezetés, tárgyalás, és befejezés, s még egy csomó minden mást. De ami sokkal fontosabb, hogy ezen az órán, rengeteg alkalom volt, mikor önállóan, fogalmazást kellett írni egy adott témában. Ez a fiatal lányka, mindig legjobb igyekezete szerint igyekezte megcsinálni ezeket a feladatokat, habár mindig szeretett volna sokkal jobbat nyújtani annál, amennyire képes. Valamiért mégis mindig, kiemelte a nevét a tanár, a többi írás közül, ami nagyon-nagyon magabiztosságot, és erőt adott a lánykának, még ha ő maga is tudta, hogy ez azért, nem a világ legnagyobb elismerése; az ő szemében az volt. Pláne, amikor az osztály legjobb tanulója, akit mindig is irigyelt az ügyessége, az eszessége, és szépsége miatt, valami olyasmit mondott neki, hogy bár úgy tudna fogalmazni ő is, mint ahogyan a ő. Amikor megkapta, ezt a fokú, magas dicséretet, attól az embertől, akitől a leginkább nem várta volna, akire mindig is hasonlítani szeretett volna, attól, aki nem sűrűn szokott másokat dicsőíteni, ekkor, a lány, elhatározta, gyermeteg ártatatlansággal, hogy ő ezt akarja csinálni akkor is, ha megnő; hogy író akar lenni!
Azután, nap napot, hónap hónapot, év pedig évet követett, és a lány, ahogy megszűnt ez a fogalmazás nevezetű tantárgy, kezdett nagyon nem hinni magában. Abba hagyta a mese, kisregény, és novella fajta írást. Nem vett többet ceruzát a kezébe. Értelmetlennek érezte, hogy valami olyasmit csináljon, amihez egyáltalán nem ért. Egy év, vagy talán több is eltelt anélkül, hogy írt volna, akár egy sort is. Feladta.
De nem volt vége teljesen. Már javában serdülő korba lépett, 5. - 6. osztály korú lehetett, mikor megismert egy új életszemléletet, egy új műfajt, egy új világot. Ez a világ, az animék világa volt. Első animéje után, mit barátnője mutatott neki (Vampire Knight) , nagy lelkesedéssel olvasta az animéről írt fanfictionokat, s eközben, ő is rákapott újra az írás, és az olvasás ízére (igen, igen, a tollal együtt, a könyveket is letette. Megutálta a betűk világát, teljes egészében) . Újra írni kezdett.
Kezdetben, teljesen eltért a megszokott mesés, novella világtól, viszont a az E/3 eleinte maradt. Élvezte minden egyes percét annak hogy írhat, hogy a saját fantáziából szőheti a történetet, hogy senki sem mondja meg neki, hogy, és miért, s senki nem vonja felelősségre azért, amiért úgy csinálja ahogy. Úrnak érezte magát a saját világába. Amikor pedig kapott pár olyan hozzászólást, amik pozitív vélemények voltak, csak nem elolvadt a monitora előtt, és megfogadta; soha, soha többet nem fogja abba hagyni. Igen, nagy szavaknak tűnnek, de ez valóban megtörtént. Nem valami előre megtervezett szöveg. Ez tényleg az élet, bármennyire is sablonosnak és nyálasnak tűnik.
A lány tehát újra írni kezdett. Miután befejezte a Vampire Knight-hoz írt fanfictiont, regényeket kezdett írni. Csinált egy blogot, és egy könyv hatására, az E/3 írási stílusa E/1 (múlt idő) -re váltott. Mintát kapott, egy könyv alapján, hogy hogy szeretne írni, és nem utolsó sorban fejlődött, habár, korántsem olyan jó máig sem, mint szeretne, de igyekszik, és próbál minél jobb lenni, mert tényleg fontos neki, hogy olvassák amit ír, hogy szeressék azt amit ír, hogy menedéket nyújtson az írásaival. Hogy könnyeket csaljon az emberek szemébe, hogy nevettessen, és főleg az idő haladtával, egyre fontosabbá vált és válik a lány számára, hogy az amit ír, elgondolkodtató legyen.
De az már biztos, hogy mára már pontosan tudja mit akar. S ezzel ér véget - egyenlőre, - az ő története. Egy lány, aki írt, írni fog, írni akar, és hisz abban hogy;
"Der wille öffnet die türen zum erfolg"
/Mario Götze/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése