Egyedül
sétálok. Semmi zaj, csak azt hallom, ahogy a levelek összesuhognak a
mancsom alatt, és ahogy a szél lágyan hajtogatja a fák ágait. Megvetnek.
Mindenhol megvetnek. Senki sem ért meg. Hiába megyek a városba az
emberek közé, csak rám vetik borús - olykor ijedt - ábrázatukat. Tovább
állok inkább. Haza megyek. Oda, ahol nem néznek itélkező tekintetek.
Ahogy a lépteim alatt érzem a nedves, hideg leveleket, ahogy a szellő
végig süvít a bőrömön, azt érzem; szabad vagyok. A sima ösvényen
hangtalanul járhatok. Egyedül....senki sem figyel rám....senki sem vesz
észre...bárhol is legyek: láthatatlan vagyok. Egyedül...egyedül járom a
végtelen erdők ösvényét. - elértem egy tó partjához. Lefeküdtem, és
felnéztem az égre, a szívemben meghagyva szívem legmélyebb kívánságait,
és egy könycsepp végig csordult az arcomon. - árnyék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése