A szíved fájdalmasan sajog, a lelked remeg, az agyad kűzd a szíved ellen. Nem tutsz sírni, se nevetni. Olyan sákutca, amiből nem tutsz kijutni. A negatív gondolatiok teljesen elködösítik az elmédet, mert túl sokáig voltál a sötétéségbe ahhoz, hogy a fény újra magába fogadjon. Már csak reménykedni sincsen rá jogod. Egyszerűen csak el kell fogadnod, hogy te azért születtél erre a Földre, hogy szenvedj. De legalább ezt az egyetlen egy dolgot tökéletesen csinálod.
Hiába próbálsz erősnek tűnni, az emberek átlátnak rajtad, és gyengének neveznek. Össze tornek a szavaikkal, a megnem értett cslekedeteikkel. Úgy érzed nem is vagy ide való. Nem is vagy ember. Hisz, egyik ember se ért a nyelveden. Akárhogy is próbálod megérteni magad, nem jön össze. A probléma egész biztosan benned van, és nem az egész világba. Csakhogy, fogalmad sincs, hogy kéne máshogy kifejezned a benned kavargó gondolatokat. Míg végül lemondasz az egészről.
Egy fájdalmas sóhajt veszel, az ágyra rotysz, és azt suttogod magadba: feladom. Feladod a boldogságba tett reményed, az egészbe, hogy mindig van feljebb, hogy lehet jobb, hogy van fény az alagút végén. Mert ez egy kibaszott nagy hazugság! Ha a sötétben éled az életed, mindig ott is maradsz mert nincs elég erőd hogy kitörj, és senki nincs aki a kezét nyújtaná utánad! Mert mindenki saját magával van elfgolalva! Ez az igazság...elvesztél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése