2016. április 10., vasárnap

Gone



A szíved fájdalmasan sajog, a lelked remeg, az agyad kűzd a szíved ellen. Nem tutsz sírni, se nevetni. Olyan sákutca, amiből nem tutsz kijutni. A negatív gondolatiok teljesen elködösítik az elmédet, mert túl sokáig voltál a sötétéségbe ahhoz, hogy a fény újra magába fogadjon. Már csak reménykedni sincsen rá jogod. Egyszerűen csak el kell fogadnod, hogy te azért születtél erre a Földre, hogy szenvedj. De legalább ezt az egyetlen egy dolgot tökéletesen csinálod.

Hiába próbálsz erősnek tűnni, az emberek átlátnak rajtad, és gyengének neveznek. Össze tornek a szavaikkal, a megnem értett cslekedeteikkel. Úgy érzed nem is vagy ide való. Nem is vagy ember. Hisz, egyik ember se ért a nyelveden. Akárhogy is próbálod megérteni magad, nem jön össze. A probléma egész biztosan benned van, és nem az egész világba. Csakhogy, fogalmad sincs, hogy kéne máshogy kifejezned a benned kavargó gondolatokat. Míg végül lemondasz az egészről.

Egy fájdalmas sóhajt veszel, az ágyra rotysz, és azt suttogod magadba: feladom. Feladod a boldogságba tett reményed, az egészbe, hogy mindig van feljebb, hogy lehet jobb, hogy van fény az alagút végén. Mert ez egy kibaszott nagy hazugság! Ha a sötétben éled az életed, mindig ott is maradsz mert nincs elég erőd hogy kitörj, és senki nincs aki a kezét nyújtaná utánad! Mert mindenki saját magával van elfgolalva! Ez az igazság...elvesztél.

Nothing



Még soha nem éreztem ilyet ezelőtt. A tökéletes sivárságot. A szívem teljes ürességet. Nem is hittem ideáig, hogy ilyen valóban létezik. De létezik. Amikor az agyad és a szíved kikapcsol, és csak gépiesen végzik a dolgukat. Már semmi nem számít. Semmi nem érdekel. S ez nem csak amolyan tessék lássék dolog; tényleg, totálisan nem érdekel semmi. Egy egészen kicsit se. Tudom, hogy ez nem jó, de ez se izgat. Ilyen vagyok. Senki nem tud elfogadni, senkinek nem vagyok elég jó, senkinek és semminek nem tudok eleget tenni, így hát jobb nekem egyedül, a saját magam kis burkába. Mert sosem tudhatod, mikor teszel vagy mondasz olyat, ami másoknak a szívébe mar. S olyankor nem számít, hogy fordítva az illető téged hányszor bántott meg, csak az számít hogy Te megint hibáztál, és félre siklottál.

A szívednek és a lelkednek elege van. Érzed a mellkasodba, ahogy lázadni kezdnenek. Nem csak k. Az egész tested. Nehezebben veszed a levegőt, a szíved fájdalmasan szúr a mellkasodba, a tested lehűl, a fejed hasogat, és szédülsz. Mintha az egész tested a boldog happy endre, a fináléra, az örömteli leálásra készülne. Te még se érzed kínt, mert annyira érzéketlen vagy, hogy már egyáltalán nem érzel semmit. Az sem számítana, ha egy fél ház omlana rád, abból se éreznél semmit.

Az agyam, egy még él sejtje, próbál kűzdeni a többiért. Próbálja megmenteni őket, a pozitív gondolatok sugárzásával. Emlékeket hív elő, és vetít a szemed elé. Olyan emlékképeket látsz általa, amiken boldog voltál. Vágyni kezdesz azokra az időkre. Vissza akarsz menni azokba a pillanatokba. Újra át akarod élni őket. De tudod, hogy lehetettlen, ezért megint csak a gonosz kis hangok győzedelmeskednek a fejedbe.

A kezed remegni kezd. Talán a stressz, a leállás, vagy a végleges szerencsétlenséged jeleként. Felhúzód a térded, és ráhajtott a fejed. Próbállsz nem gondolkodni, próbálsz nem érezni, de te nem ilyen ember vagy. S nem akarod meghazudtolni magad. De sokkal könnyebb, ha az embernek nincsenek érzései és gondolatai. Lehet hogy unalmasabb és laposabb az ilyen élet, de boldogabb. S semmi mást nem akarsz, csak hátat fordítani a bajoknak, még akkor is ha nem teheted meg. Nem teheted meg, mert a gondok megállás nélkül ömlenek a nyakadba. Folyamatosan tornyosul eléd a sok megmászhatatlan lépcső, amiket már meg se próbálsz megmászni, amiket talán már nem is akarsz megmászni.

Nem akarsz semmit. Csak el akarsz tünni. Eltűnni a világ elől, még saját magad elől is.

2015. december 13., vasárnap

Tempest




Próbálok nem sírni, de a könnyek fojtogatnak. Nehéznek a mellkasom, mintha mázsás súlyok nehezednének rá. Egyedül akarok lenni, eltávolodni mindenkitől. Nyugalmat akarok, és békét. Tudom, hogy sosem kapom meg. Nekem nem jár. Már rég felfogtam, de sosem fogom feldolgozni. Gyengének érzem magam. Nem tudom, hogy bírtam eddig, de most vége. Elegem van. Sok. Nem bírom. Valahol félresiklottam, és kicsúszott az életem a kezeim közül. Nem tudom becsomagolni, és elrejteni az egyam hátsó felében a problémákat. Próbálok a jó dolgokra gondolni, de ilyenkor olyan, mintha egyáltalán nem lennének olyanok. Tudom, hogy ez nem igaz. De attól még ezt érzem. Nem akarom feladni, nem akarok veszteni, de kezdem tényleg megunni. A szívem úgy dobog az idegességtől a mellkasomba, mintha kiakarna törni börtönéből. A fejem tiltakozik az élet ellen. Sajog, és zsong, mintha kiabálna a megváltásért. Gyengének bizonyultam erre az életre asszem. Kevés katona éli túl a háborút. Asszem, én az átlagba tartozom, akit az első 5 percbe lenőnek. Csak egy egyszerű ember vagyok, és nem bírok el ennyi mindent! Nem tudok mindenbe tökéletes lenni....Nem tudok mindenbe maximálisat teljesíteni, hiába várják el! Tudom, hogy lehetetlen, de megakarok felelni az elvárasaiknak, mert szeretem az ítélkezőket. Nem tudok úgy tenni, mintha nem lennék teljesen elbaszott! Tudom, hogy az vagyok! Tudom, hogy ők is tudják, de akkor miért várnak tőlem világmegváltást? Miért kell nekem mindig mindenhez értenem, miért kell hogy engem mindig minden érdekeljen? Miért kell nekem mindig mindenkihez normálisan állni? Miért nem tudok én is egy érzéketlen tuskó lenni mint mindenki más? Miért nem tudok úgy viszonyulni hozzájuk, ahogy ők hozzám? Miért nem tudok megállni egy pillanatra. Vennék egy nagy levegőt, majd megindulnék újra előre. Nem fáradthattam bele....nem lehet. Nem lehetek gyenge, nem lehetek kevés. Muszáj össze szednem magam. Mert vannak akik megérdemlik, hogy normálisan bánjon velük az ember. Magamért is meg kell tennem. Nem tehetem meg, hogy folyamatosan csak sajnáltatom magam. Muszáj tovább lépnem. Túl kell élnem, tovább kell mennem, átugrani az akadályokat. Most úgy érzem vége, és nem bírok többet, de nem így van. Sokszor mondják, hogy az ember sokkal többet ember elbír amennyit gondol. Talán ez tényleg így van. Sőt biztos! Szóval, nem addhatom fel...nem lehetek egy beszűkült valaki, aki élve eltemeti saját magát. Meghagyom másoknak. Nem hagyhatom, hogy győzzön az, aki mindent meg tesz azért hogy kikészítsen. Meg kell mutatnom neki, hogy mindig talpra tudok állni, és hogy nem tud megtörni. De az az igazság, hogy hétről hétre, eltörik bennem valami, amit soha többet nem tudok vissza hozni. A végén már nem maradnom belőlem majd semmi. Csak egy fekete pont leszek a sok színes között. Teljesen elfogom veszteni a lelkem, mert nem engedem magamnak, hogy semmibe vegyek őket. Mert nem tudom őket semminek venni! PEdig tudom, hogy nem fogom megnyerni ezt a csatát.  Akkor mégis mi a frászért küzdők? Egyáltalán mi ellen harcolok? Miért vagyok ki ennyire, emiatt az egész miatt...

Az emberek idővel elvesztik azon képességüket,
hogy meglássák a napos oldalt, pedig az mindig létezik.

2015. július 8., szerda

Üzenet a jövőből: Message from the Future 3.rész

Folyamatosan jobbra meg balra forgattam a fejemet. Figyeltem a mellettem húzódó magas beton tömböket amiken különböző zöld levelű növények élősködtek. Némelyiknél volt egy kocka alakú vagy rombusz alakú kihagyás, mintha oda nem jutott volna tégla. Beletelt egy percbe, mire rájöttem hogy azok az erkélyek.

- Van hogy azokon keresztül szállunk be az űrhajóinkkal - szólalt meg önelégülten oldalra húzva a száját mikor látta hogy az erkély szerű valamiket figyelem. Rá néztem majd felhúztam a szemöldökömet. Itt komolyan mindenkinek saját...űrhajója van?

- Mi úgy nevezzük hogy Kifutó. Nagyon hasonlít az általatok nevezet erkélyhez, csak mi nem teregetünk rajta hanem vagy kiülünk vagy kifekszünk és nézzük a csillagokat vagy a naplementét vagy odaparkolunk az űrhajóinkkal.  - megtorpant és felnézett az égre. Nem a  YX0000-eket figyelte, hanem valami teljesen mást a távolba. Üveges volt a tekintete, amitől elméláztam, és követtem a tekintetét a semmiségbe. Lehunytam a szemem. Olyan volt mintha szárnyalnék. Elképzeltem mi várhat még rám. De nem féltem, inkább izgatott. 

- Attól függ ki mennyire melankólikus valaki - szólalt meg újra hosszú idő után, felém fordítva a fejét. Mosolygott, de ez nem olyan mosoly volt mint az eddigiek, amiktől az ember szíve feltöltődik melegséggel. Ez olyan mosoly volt, amitől az ember szíve összehúzódik fájdalmába. Egy olyan keserű mosoly, amiben látod hogy az illető a szakadék szélén áll, de még így is igyekszik a legjobb formáját hozni. 

Vissza mosolyogtam, valami hasonló, biztató mosollyal. Nehéz volt, mikor azt sem tudtam mi nyomasztja. Szerettem volna megtudni. Bármit megtettem volna hogy a fejébe láthassak és egyszerűen kiolvashassam belőle, de tudtam hogy az még ebben a világban is lehetetlen. De segíteni akartam, mert nem bírtam hagyni megfulladni a magányban és abban a valamiben amiről nem tudtam semmit. 

- Na gyere menjünk, még mielőtt meg alszik a tej a szádban - elnevette magát, kacsintott, majd elindult a már megkezdett úton. Először nem értettem miért mondja, majd rájöttem hogy a tátva nyitott számra célzott. 

Zavartan becsuktam a számat, majd össze húztam a számat mikor Aram megtorpanva pár méterre tőlem egy ravasz, kárörömmel teli mosollyal hátra nézett rám a válla fölött. Elpirultam kissé mert zavart hogy ilyen béna, kicsit se szép pózban látott most már ő is, másrészt pedig azért mert elbűvölő volt a mosolya és dühített hogy így gondolom. De hát mit lehet tenni...tökéletes földönkívüli volt. Sugárzott róla hogy nem ember még akkor is ha emberi alakba volt. 

- Na jössz már? - kuncogott dühös arcom láttán, nyilván megint nevetségesen festhettem de nem tehettem róla. Ez voltam én, aki mindig mindenki előtt leégette magát már az első adandó alkalommal.

- Megyek... - mondtam tettet durcasággal.  Igazából ő volt az egyetlen ezen a helyen akibe megbíztam, pedig tudtam, hogy benne se kellene. 

- Csak azért. Mert ha lemaradsz még a végén elrabolnak a földönkívüliek! 

- Hahaha... - mondtam, mintha nevetnék, mire  elmosolyodott. Dühített. Valahol mégis tetszett. 

A továbbiakban újra némán tettük egymás mellett a lépteket, miközben én próbáltam feldolgozni azt amit látok. Aztán feltűnt valami. 

- Hogy hogy nincs senki se az utcákon? - néztem körül gyorsan, hogy biztosan nincs e körülöttünk senki. 

- Sziesztáznak. - olyan egyszerűen jelentette ki, mintha a világ legegyszerűbb dolga volna, hogy az UFO-k sziesztáznak. 

- Ti sziesztáztok? Most komolyan? Sziesztáztok? - ismételgetem újra meg újra mint aki nem hiszi el.

- Te, Lucy, mond csak hallottál már arról, hogy ha leigázol egy törzset akkor az erősebbik törzs is átvesz bizonyos elemeket a gyengébbik törzs kultúrájából? - halványan mosolygott, majd rám nézett. Láthatólag büszke volt magára, vagy egyszerűen csak élvezte az elveszettségemet nem tudtam eldönteni. - Fogalmad sincs mennyi mindent átvettünk az emberektől.

- Remek. Még a történelemben is otthon vagytok... - csattantam fel, mintha tényleg kiborítana de igazából csak lenyűgözött mennyivel okosabbak és fejlettebbek mint mi. Aram egy gyönge, hamar elillanó mosollyal díjazta a kitörésemet, de nem fűzött hozzá megjegyzést.

- Az előbb említetted, hogy a magadfajtáknak emberi formájuk a lelkükről is mesél. - szólaltam meg félve, hosszú hallgatás után - a fekete szem mit jelent? - kérdeztem némi habozás után. Tudtam, hogy tudni fogja hogy William miatt kérdezem, és ez aggasztott. Sóhajtott, majd lehajtotta a fejét, mintha bántaná amit ki kell mondania.

- A fekete erőt, törhetetlenséget, mély érzelmeket sugároz. Az illető szélsőséges, erős akaratú, magabiztos, okos, intelligens, és karizmatikus. Igazi vezet egyéniségek. Ugyan akkor hasonlóan a kék szemű emberekhez, a fekete szeműekben van egy seb ami érzéketlenné teszi őket. Az életük egyetlen egy pontba összpontosul, egyetlen egy célért, és azért hajlandók bármit megtenni. - egy pillanatra elhallgatott, majd felemelte a tekintetét az alattunk futó útról és a szemembe nézett - Williamnak ez a népe, vagyis mi. Szóval mindent meg fog tenni hogy megvédjen minket, ezért mondtam, hogy óvakodj tőle.

Csendben voltam. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Nyilván sokkal jobban ismerte Williamat nálam, de tudtam mit tehet ellenem egy olyan ember, akinek szüksége van tőlem valamire.

- Hagyjuk... - sóhajtott, majd tovább sétált. Nem tudtam biztosan, de mintha ideges lett volna. A földbe gyökerezett a lábam. Mi van ha William tényleg olyan milyennek mondja és tényleg van miért aggódnom? Nem, az lehetetlen! Nem lehet annyira gonosz...

- Te is megtagadod az álmokat? - szóltam utána. Megtorpant egy percre. Mintha gondolkozott volna majd megszólalt:

- Én ide tartozom. Ide születtem. Itt érzem otthon magam, és azt teszem amit mindenki más. - nem hittem el hogy komolyan gondolja, de azt sem hazudik. Mintha saját magát győzködte volna hogy ő ide tartozik, és jó neki itt, miközben mindkettőnk tudta, hogy ő egyáltalán nem olyan mint a többi itt élő. Látszott rajta.

Tovább sétált, én pedig úgy vágtattam utána mint a lovak, hogy utol érjem. Egy 19. század korabeli fa ajtó előtt állt meg ismét.

- Ide jöttünk - közölte izgatott mosollyal, majd kinyitotta az ajtót, oldalra lépet, és jobb karjával mutatott hogy menjek be. Kíváncsian néztem rá, majd elmosolyodtam és felsétálva a kicsi lépcsőfokokon beléptem az épületbe.

Odabent minden zöldben pompázott. A falakon gazdag levelű futók és rózsák futottak, előttük egy vagy két három méteres kihagyásokkal óriási levelű növények álltak, felváltva valami rózsaszín virágú növénnyel aminek akkora volt a feje mint a tenyerem, fejéből pedig csápszerű szárak nyúltak amiken kicsi, tulipán szerű virágok ültek. A helység oldalán pedig egy nagyobb szobai szökőkút díszelgett. A benne lévő víz, kövekről kövekre csörgött, majd egy kis elvezetőbe fojt el a padlón a pult előtt és akörül. A pult mögött pedig egy hatalmas ablak terült el amin úgy terült be a fény hogy az egész teret megvilágította a nap ragyogó fénye. Olyan volt az egész mintha egy dzsungelbe léptem volna be.

A falak mellett aztán megpillantottam a barna, kör alakú asztalokat. Két, és három székes asztalok sorakoztak egymás után. Leültünk az egyikhez. Sóhajtottam majd körülnéztem.

- Ez arra a helyre hasonlít ahonnan te is származol? - kérdeztem, miközben miközben még mindig a helyet figyeltem.

- Nagyjából. Ott is rengeteg a fa. A tölgy, a bükk, és a fenyő, páfrányok...Hatalmas növények, és az egész zsong a patak csobogástól, a vízesések hangjától ami egy hatalmas tóban ér véget mindennek a közebén.

- Szeretsz ott élni? - kérdeztem végül, mielőtt még bármi mást mondhatott volna.

- Azt hiszem igen. Tudod, ott nincsenek háborúk, nincsenek problémák, csak a madarak a fejünk felett, a szellő finom süvítése, a szirének éneke, éjszaka a farkasok üvöltése, olyan mintha valóban élnének. Itt viszont ha körbe nézek nem látok más mint a halált. A természetet amit a te és az én fajtám sikeresen kiirtottunk. Ha behunyom a szemem - lassan becsukta szemét - látom ahogy az általunk kiontott emberi vér végig csöpög az ültetett fáinkon, végig csorog az utcán, a házak falán... - kinyitotta a szemét. Az arcára bánat ült - Mintha ez az egész hely is attól bűzlene...

Mielőtt még bármit mondhattam volna egy robot szerű valami termett mellettem. Kicsi volt, és aprócska kis karját fekete vezetékek kötötték össze sötét türkizre festett vas testét. Szemei érzékelőkből és lézerekből álltak. Aranyosnak találtam.

- Szabad valamit? - kérdezte gépiesen. Semmivel sem volt másabb a hangja az igazi pincéreknél hogy ő nem csak úgy nézett ki mint aki nem nem él: ő valóban nem élt.

- Igen. Én innék egy kávét és kérnék még valamit enni, amit te gondolsz és... - rám nézett.

- Ugyan ezt kérem én is. - mondtam helyette is.

A robot megfordult és lánctalpú kerekein vissza gördült a pulthoz majd pár perc múlva vissza tért a rendelésünkkel. Egy hatalmast tálat hozott rajta hasábburgonyával, kockákra vágott petrezselymes krumplival, rizzsel, karikákra vágott krumpli szeletekkel, répával, karfiollal, brokkolival, négy-öt darab ft tojással, paradicsommal,uborka szeletekkel, főt- és rántott hússal, valamint hallal. 

- Köszönjük - mondta udvariasan Aram, majd a robot meghajolt, és a mellkasára tett kijelzőn keresztül közölte velünk az árat, majd kinyitotta száját, Aram pedig bedobta rajta az aprót. A robot megköszönte majd elment. 

- Látom a kávét is megtartottátok - mosolyogtam, majd a kávé felé biccentettem a fejemmel. Egy szelíddel mosollyal belekortyolt a kávéba, miközben alig észrevehetően bólintott. 

Pár percig csendben kortyolgatta a kávéját, én pedig csendben bökötten a tányéromra kiszedett hús, és krumplit. Williamon járt az eszem. Újra és újra lejátszottam magamban a kép sorokat. A Laborban történteket. A P38-as képe úgy égett bele a retinámban, hogy tudtam soha többet nem fogom elfelejteni. Remegett a villa a kezemben, amikor arra gondoltam, hogy az az ember megfosztja az embereket a vágyaiktól és az álmaiktól. Dühös voltam, és szerettem volna egyszerűen nyakon szúrni ezzel a villával habár nem voltam biztos benne hogy hatással lenne rá. 

Csak egy pillanat műve volt, de ahogy Aram a kávéscsészét a kávés tálra helyezte, gondolataim más fele siklottak. Kezem abba hagyta a remegést, és felkaptam a fejemet, mintha valami nagyon fontosat akarnék mondani. S így is volt. Eszembe jutott az arca, a hangja, az üveges, elégedetlen tekintete, a karón döfött szíve. 

- Miért hagyod hogy William parancsolgasson neked? Kije vagy te neki hogy így bánhat veled? - kérdeztem előre hajolva az asztal fölött. A hangom több érzelmet mutatott meg belőlem mint amennyit szerettem volna. Jegesnek akartam tűnni mint William, de én nem William voltam. Nagyon nem. 

- Nem hiszem hogy sok közöd van hozzá - válaszolta olyan hűvösen, hogy azonnal hátra dőltem a székemben, és úgy döntöttem nem vitatom tovább mikor felnézett rám. Azok a kék szemek amik azelőtt simogattak most szikrákat lövelltek felém, utasítottak hogy ne kérdezősködjek, de ettől csak még inkább furdalta az oldalamat. Sóhajtottam. 

- William nagyon sokat tett a népünkért. Értem is. Ezért tartozok neki. Valamint ő a főnököm, ezért jár neki a tisztelet. - újra felnézett rám - Ha ő nem lenne én már rég halott lennék. És nem csak én, hanem mindannyiunk. Az életemet köszönhetem neki, ezért akármit kér tőlem, megteszem. - megértettem. De akkor is idegesített hogy hagyja magát így kihasználni. 

- Bocs nekem csak nem tetszik ahogy bánik veled...jobbat érdemelnél - motyogtam, fel se nézve rá, a villámmal játszva. 

- Lehet - suttogta, alig hallhatóan, inkább magának mint nekem - Egyébként - nyelt egy nagyot. Tudtam hogy terelni próbálja a témát - Hogy is kerültél pontosan ide? Azt már mondtad hogy egy tesi órán voltál de..hogy? Már vagy egy éve próbálkozunk, és eddig senki sem reagált a jelekre. 

- Milyen jelekre? - kérdeztem kíváncsian. 

- Többféle kép próbálkoztunk. Próbáltunk párhuzamos univerzumokat létrehozni, illetve fekete lyukakat ültetni bizonyos tárgyakba a múltba egy gépen keresztül. Úgy működik mint egy tölcsér. Az egyik szája itt van, a Laborban, annál a gépnél amit te is láttál, a másik pedig a Te világodba. Ha a tükör repített ide, valószínűleg azon keresztül sikerült ide jutnod. 

- Akkor egyértelmű. Tisztára mint az Alice csodaországban... - megráztam a fejem, mert hihetetlennek tűnt, hogy úgy lettem apró majd újra nagy, és kerültem 4015-be, hogy észre se vettem. Villámcsapásra. Tisztára Alice csodaország tényleg. 

- Az meg micsoda? - grimaszolt Aram, mintha kínaiul beszélnék - Mindegy - rázta meg a fejét, mintha valamit fontosat gyorsan el akarna mondani - Csak azt nem értem miért egyedül te reagáltál rá - az állához emelte az hüvelykujját. Látszott rajta hogy komolyan izgatja a téma, és ettől én is kíváncsi lettem. 

- Ki tudja? - vontam vállat, majd egy szelet húst emeltem a számba. 

- De még mindig nem válaszoltál. Hogy kerültél pontosan ide? - kérdően emeltem rá a pillantásom. Nem értettem miért érdekli őt ez annyira. 

- Bocsi, csak kíváncsi vagyok és szeretnék többet meg tudni rólad. Meg hát olyan ritkán cseverészek emberekkel - furcsa volt ezt így hallani. Elmosolyodtam, majd próbáltam felidézni. 

- Nem emlékszek már kristály tisztán. Azt tudom, hogy egyedül voltam. Szekrényt ugrottunk. Mindenki teljesítette a várt szintet... - elkacagtam magam. Nem a jóízű nevetés volt, ha nem olyasfajta amit kínjában csinál az ember - kivéve persze engem. Akárhányszor próbáltam mindig leborultam. Volt hogy még a dobtantóról se mertem elugrani...Nem érdekelt ha egyest kapok mert tudtam hogy nem az életem múlik rajta, de nem engedtek. Bent kellett maradnom, amíg rendesen meg nem tudom csinálni. Mikor már azt hittem talán megtudom csinálni, olyan erősen zúgtam le róla, hogy utána nem tudtam fel kelni a szekrény elé tett szőnyegről. Sajgott a gerincem és a fejem. Csak feküdtem ott mint egy rakás szerencsétlenség, és próbáltam csöndben maradni, miközben a tanárnő ordított hogy keljek fel és csináljam még egyszer...aztán oda jött hogy megnézze mivan. Mikor látta a gerincemen a nyomokat sóhajtva azt mondta mára elég volt majd holnap folytatjuk és kiengedett az öltözőbe. A hajamat tűztem föl a tükörnél. A szememet figyeltem, mert vér vörös volt a sírástól.  Gyengének, és erőtlennek éreztem magam. - magyaráztam, egy pillanatra sem nézve az arcára. Nem akartam látni a szemét. Az undort, vagy a karörömét miközben a nevetségesen szánalmas történetemet hallgatja. Nem akartam hogy tudjon erről, és megbántam hogy elmondtam. 

- Egyszerűen életképtelennek - mondtam végül, vállat vonva. Sóhajtottam egyet halkan, majd fölnéztem rá. A szemébe olyasfajta megértés tükrözött amitől megdobbant a szívem. S akkor eszembe jutott hogy ő ugyan ezt érezheti Williammal kapcsolatban, akinek szinte lehetetten megfelelni. 

- Nem vagy életképtelen attól mert nem vagy képes átugrani egy szekrényt. Az élet nem erről szól. Az élet arról szól, hogy újra és újra megpróbálod átugrani akkor is ha tudod hogy nem fog sikerülni. Te újra és újra megpróbáltad nem igaz? - ne! ne mondj nekem ilyeneket! mert ha álmodok szörnyű lesz felébredni.... 

- Az semmiség - ráztam meg a fejem - Órán voltunk. Ezt kellett tennem. - mosolyogtam. 

- Én nem próbáltam volna meg még egyszer ha először nem sikerül. - motyogtam, letéve a villát a kezéből - Viszont az életbe ugyan úgy muszáj próbálkozni azokkal a dolgokkal is amiktől félünk, mint tesi órán. Különben megfagyunk az időbe, és a saját félelmeink rabjai leszünk. - annyira komolynak tűnt, annyira valóságosan emberinek, hogy leesett az állam. Lehetetlen hogy ne ember legyen...Egyszerűen lehetetlen...

- Mi vagy te? Valami filozófus? Vagy tudós? Vagy pszichológus? - kérdeztem nevetve, enyhítve a feszültségen.

- Igazából tudós. - mosolyodott el. Büszkeséget láttam sugározni az arcában, és egészen biztos voltam benne, hogy ez az élete. - Én fejlesztettem ki szinte mindent, amit most a Földön használunk. A robotokat, a YX0000-okat, az időgép, a Kifutó... - sóhajtott - de még így is sok dolog van amit kudarcot vallok. Például nem tudok fegyvereket tervezni amik a Földön is hatásosak. Képtelen vagyok rájönni hogy működnek azok a fegyverek... - láttam hogy erősebben szorítja a villát - az én dolgom lenne rájönni hogy működnek. És ha meg tudnám tenni nem kerülnének újabb ember életek veszélybe...Az én hibám! - ledobta vagy kiejtette a kezéből a villát nem tudtam eldönteni de az hangos cserenéssel ért a tányér széléhez, amitől ugrottam egyett. Nem gondoltam volna hogy van egy ilyen oldala is... 

- Minden rendben lesz, hidd el! - mosolyogtam rá szelíden, és biztatóan, mikor újra magamhoz tértem a kábulatból. 

- Nem érted... - megrázta a fejét - Csalódást okoztam. Mindenkinek. - rám nézett a tenyérbe temetett arcáról - Ha a népnek vagy neked bármi bajod esik, azért egyedül magamat okolhatom, mert nem próbálkoztam elégszer. Mert nem voltam elég jó... - nem tudtam mit mondhatnék erre. 

- Ne legyél ilyen pesszimista! Te tökéletes vagy! Feltaláltál olyan dolgokat amiket a társaid még elképzelni sem tudtak! Megértesz olyan dolgokat, amiket ők nem! Értelmesebb vagy bárkinél...ha te nem tudsz segíteni rajtuk, senki sem tud... - motyogtam - Csak őrizd meg a hiteted és ne add fel! - mondtam, elmosolyodva megsimogatva a fejét - S ne vágj ilyen szomorú képet - felnézett rám - Tudod csak pozitívan! - kacsintottam, mire ő is elmosolyodott. Soha életemben nem voltam még magamra olyan büszke mint akkor, amikor újra láthattam a mosolyát. 

2015. június 1., hétfő

Évszakok



Szeptember - Érzed a lehullott, elsárgult levelek illatát, ahogy ezzel együtt valami új köszönt be. Várod a tavasz melegét. Szinte már már sóvárogsz a nap sugaraira, a melegségre. Talán nem jön el...

Október - A bőröd lassacskán hozzá szokik a hideg levegőhöz, ahhoz hogy a hidegben dideregsz. Lassan megszokod. Nem várod a napot, egyszerűen beletörődsz, és nem gondolsz a napsugarakra.

November - Villám csapásként hatol a tudatodban. A bőröd alatt érzed a változás szelét, a tél eljövetelét. Látod a fák leveleit a talajon, messze már a szeptember, jönnie kell valami újnak,
valaminek, ami a saját fagyosságában kápráztat.

December - Hó. Gyönyörű pelyhekben hull a hó. Ismeretlen táncot jár a levegőbe, ártatlan tiszta fehérségbe burkolva a tájat. A hideg hópelyhek, ahogy a bőrödre hullanak, valami furcsa babonával felmelegítik a szívedet. Érzed a változást, a csodát, az új ajtó kinyiltát, ami más emberré varázsol, ami megnyílást ad önmagadra. Érzed a szerelmet a téli hidegben, furcsa, édeskés lehelettel a fülled mögött a hűvös téli hidegben; és nem tudsz ellen állni neki pedig tudod hogy fagyos és minden más csak illúzió!

Január - Eltűnt a hó. A világ egyszerűen fagyot. Jégvirágok az ablakokban, jégkorisok a jégen, balladát zsongnak a jégen, a december és a múlt emlékének. A szíved sajog, az elvesztett hópelyhek után, a karácsony után, és mindent amit ezek maguk mögött hagytak. A karácsonyfa illatát keresed, a fényeket, azokat a dolgokat, amik annyira felmelegítettek, amik annyira boldoggá tettek, de már nincs semmi. A karácsony elmúlt, az égők lekerültek lekerültek az ablakokból, és a szeretet - csak úgy mint a karácsony - múlandó.

Február - Semmi sincs a helyén. Elég volt a folytonos hidegből! A tested kezdi unni a folytonos hideget. Melegre vágyik...Nyugalomra, békére, csendre!

Március - Tavasz van. A nap sugara finoman simogatja a bőrödet a felhők mögül, de a téli fagy, még néha néha vissza kacsint rád, nem enged oly könnyen a markából. Nehezen hagyod otthon a pulcsit. Félsz a kinti hidegtől, hogy bármikor rád támadhat.

Április - Az agyad kezdi elfelejteni a telet, de a szíved még pontosan emlékszik rá. A hópelyhek táncára, a gyöngéd melóiára, és a tested beleremeg, de csak félig, mert másik már a nap langyos sugaraiban fürdik.

Május - Fekete vagy fehér. Világos vagy sötét. Jobb vagy bal. Egy vagy kettő. Tél vagy Nyár. Az örök végletek, amik között dönteni kell. Nincs semmi, ami egyszerre fekete vagy fehér. Dönteni kell hova tartozol. De nincs fehér fekete nélkül, se fekete fehér nélkül. Nem tudsz választani a szíved két oldala között, mert mindkettő pontosan ugyanúgy úgy dobog, bizsereg, érez, és megugrik. Mindegyik...mégis. A nap sugara, ami felolvasztja a téli jég csapokat magához csábít, még akkor is, ha ezzel együtt a hópelyhek is felolvadnak. Mindenki az alagút végét keresi.

Június - Kérdések. Miért kék az ég? Miért jön Télre Nyár? Miért jön Nyárra Tél? Utálod ezt az örökös körforgást. Elakarod felejteni a Telet mert Nyár van! S a Nyár sokkal jobb mint a Tél! A Nyarat akarod! A perzselő napsugarakat, az őrült gondolatokat, a gondtalanságait....elég volt a tél fagyából. Az érzésből, ahogy a hideg a bőröd alá váj...Egyszerűen csak elég volt ebből.

Július - A kérdések lassan megválaszolásra kerülnek. A nap forró. Nincs semmi, ami a télre emlékeztetne. Semmi. Csak a nyár van, és annak minden áldása, ami bőségesen az öledbe hull, finoman kényeztetve a Tél által megtépázott lelkedet. Olyan mintha gyógyír lenne a világ összes bajára. Mert a nap fényében úszva nem léteznek a gondok....

Agusztus - Nyár, és Tél örök váltakozása. Aztán beleszeretsz a Nyárba, elfelejted a telet, az utca szélén álldogáló hóembert, a hópelyhet ami olyan finoman hullott a tenyeredbe, az ürességet amit az olvadás, a hó hiánya maga után hagyott. Mert megismersz valami mást, ami szebb, ami jobb, ami nem ismer hideget, ami nem ismer sebet, és ütést, csak gyengédséget, simogatást. Épít, nem pedig rombol.

Szeptember - Újra szeptember! Édes szeptember. Újra közeleg a fagy, de már nem reszket bele a kezem. A sebek begyógyulnak, szép emlékként hivalkodnak arra, hogy mindig van remény, mindig van alagút vége, és hogy ha kiakarsz jutni a sötétből, egyszer megtalál a fény. S akkor szeptemberbe....már egy egész más ember leszel mint azelőtt! S sosem fordulhatsz vissza a megtett utadon, már sosem leszel az, aki AKKOR szeptemberben voltál, amikor minden elkezdődött....


2015. május 16., szombat

Rebirthing



Egy korszak vége, mindig valaminek a lezártát, valaminek az elmúlását jelenti. De ezzel együtt, reményt ad valami újnak. Talán valami sokkal jobbnak, ami több fényt hoz. Lehet hogy pont az alagút végének elérte, lehet, hogy minden fájdalom és szenvedés, csak is ezért a napért történt. Még ha nehéz is ezt elhinni, lehetséges. Elmerülni ebbe a gondolatba reményt ad, a remény pedig erőt szül. Az erő pedig életben tart. Épp ezért erősnek kell lenni...Azért hogy élhessünk. Mert ez épp úgy élet feltétel, mint hogy minden nap eszel, iszol, vagy alszol. Ha gyenge vagy, az erősebbek elkapnak, és felfalnak, vagy a saját gyengeségedbe, és nyomorodba pusztulsz bele.

My fight


Nagy a szívem bánata, bántom viszont szívembe zárom, mert búmat el nem mondhatom. Mert fájdalom fájdalmat szül, és nem akarok fájdalmat okozni. Nem akarom, hogy miattam még több szív vérezzen el, hogy miattam még több fej álmatlanul boruljon éjszaka a párnára, hogy még több testben gyújtsak aggodalmat. Nem akarom hogy bárki segítsen! Nem kell segítség! Egyedül is megtudom oldani a problémáimat, és egyébként sincs az az ember, aki képes meg menteni ebből a káoszból. Ez az én harcom...Egyedül csak az enyém!