Black Wolf

Mindenbe, amibe eddig belekezdem, szerencsétlenül végződött, míg végül komolyan elhittem magamnak hogy reménytelen vagyok. Nem próbálkoztam tovább, csak sodródtam az árral. Hagytam, hogy teljenek az életem órái, napjai, és hetei úgy, hogy nem csinálok semmit az önsajnáltatáson kívül. Hiába álltak mellettem többen is, kik hajlandóak voltak barátságosan megveregetni a vállamat, mosolyt csalni az arcomra, nem lehettek mindig ott mellettem. Én pedig olyankor gondolkodtam. S az, abban az időben, elég fájdalmas volt.

Bár a reményt vesztett szerencsétlenségemre, és ügyetlenségemet jelöltem meg minden bajom okozójának, az igazi bajom az osztályom volt. Mindenki annyira tökéletesnek tűnt, annyira tökéletesen hétköznapinak, hogy mindennap mikor beléptem az iskola kapun, és az elfeledés homályába merültem - kivéve Rebeca Watt szemében , - olyannyira kitaszítottnak, és hibásnak éreztem magam, ami szerintem kevés embernek adatik meg. Kerestem magamban a hibát, szüntelenül. Folyamatosan azon járt az eszem, mit kéne tennem, mi a fenét kéne csinálnom, hogy ne legyek ennyire különc. 

Mert hogy, senki se szeret egyedül lenni. Már pedig amikor Rebeca nem volt velem, én veszélyesen egyedül voltam. Sebezhető, lenézhető. De még csak le se néztek. Figyelemre se méltattak. Még azok se, akik az általános iskola első négy évben a barátaim voltak. Így hát, csak gondolkodtam, gondolkodtam, hogy miben hibáztam. 

S a sok gondolkozásba egyszer csak belefáradtam...

*

Némán ültem a bátyám fehér autójában, mivel szépen lassan hajtottunk hazafelé a varászlatos nyári utazásunkból. Mindenki csöndbe volt, olyannyira hogy már idegesített. Autóztunk már egy ideje, s engem kezdett meg fojtani a mozdulatlanság, és az unalom. Mondhattam volna valamit, de fogalmam sem volt, mit kéne mondanom, vagy hogy egyáltalán mit mondhatnék.

Így hát csak sóhajtottam, hátra dőltem a hosszú út alatt kényelmetlenné vállt bőr ülésen, s minden erőmmel igyekeztem magam lefoglalni valahogyan. Szerettem volna újra gondolni az eseményeket, amiket át éltem az alatt a rövid egy héten, amit Olaszországban töltöttünk, de már annyiszor gondoltam vissza az autó út alatt azokra a  napokra, hogy kezdett unalmassá válni.

Aztán eszembe jutott. Holnap vége a nyárnak. Hétfő, szeptember 1. Holnap lesz az első napom a középiskolába. A hideg is kirázott ahogy a holnapra gondoltam. Valósággal rettegtem az iskola tégla falaitól. Az előző iskolám, nem volt valami leány álom. Konkrétan az iskola váltás maga volt a megváltás.  Csakhogy...semmi biztosíték nem volt arra, hogy a várva várt középiskolába nem ugyan olyan hétmérföldes bunkókkal leszek körülvéve mint az előző iskolámba. 

- Holnap iskola... - sóhajtottam fel. Végre találtam egy témát, amiről nem csak magammal tudok beszélgetni. 

- Tényleg, Grace! Te holnap kezded a középsulit nem igaz? - szólalt meg a vezető bátyám mellet ülő Jennifer. Mély hálát éreztem, amiért feltette a kérdést, beszédet kezdeményezve egyetlen sóhajomra. Így nem nekem kellett erőltetnem az unalom űző témát. Egyébként is szerettem, ha olvasnak a gondolataimba. 

Csak némán bólintottam, mikor Jennifer hátra fordult hogy rám nézzen. Elmosolyodtam. 

- Várod már? - kérdezte, én pedig megengedtem magamnak azt a könnyelműséget, hogy ízlelgessem kicsit a kérdését. 

Hogy vártam e? Fogalmam sem volt hogy várom e. Furcsa, kettős érzést éreztem magamban. Valami új, izgalmas, és érdekes kezdetét, ugyanakkor, ott lapult a szívem másik felén valami nyomasztó érzés, ami keserű édessé varázsolta az egésznek a hangulatát. Olyan érzésem volt, mintha valami hatalmas csalódást jelentene a középiskola. Arra tippeltem, hogy a nyálas, tinédzserekről szóló zenék, és könyvek teszik, vagy hogy annyira idiótának képzelem magam, hogy alapból belegondolni se tudok, hogy képes vagyok beilleszkedni egy teljesen vadonatúj környezetbe. De pont emiatt a kettős érzés miatt, annyira kíváncsi voltam, és annyira vártam ennek a valami újnak a kezdetét, ahogy még semmit egész életemben. 

- Ja, fogjuk rá -  válaszoltam elnyújtott hangon, miből Jennifer pontosan kihallotta a ki nem mondott keserűség miatti határozatlanságot is. Ismét olvasott bennem.

- Jó lesz ám! - mosolygott rám biztatóan.

Annyian mondták már ezt nekem az utóbbi napokban, hogy már szinte a könyökömön jött ki, de senkinek nem hittem el igazán. Arra számítottam, hogy minél többször, minél több ember mondja azt, annál szörnyűbb lesz ez az egész. Hogy a középiskola valami olyasmi mint a fogorvos. Azt mondják, nem fog fájni, olyan lesz csak mint egy szúnyog csípés, mégis, minden egyes alkalommal, mikor az orvos a az érzéstelenítőt a puha ínyembe fecskendezi, sikítani tudnék a fájdalomtól.

- Remélem - fintorogtam. Az elmúlt egy év kínjai után, jó lenne már valami jó is az életembe. A nyolcadik osztály maga volt számomra a pokol.

- Találkoztál már valakivel az osztályból? - ekkor beugrott Rebeca. Az elmúlt egy évben, vele is elég felhős volt a viszonyom. 

Vajon mi lesz velünk ezek után? Annyira elképzelhetetlen, hogy a magam lábán álljak, barátkozzak, Rebeca közelsége nélkül. Ha mellettem volt, akkor mindig sokkal könnyebb volt szóra nyitnom a szám. De tudtam hogy most nem lesz ott. Sőt mi több, lehet hogy az eddig oly szilárdnak gondolt barátságunk épp eddig a pontig tartott.

Miután mindezt végig futtattam agyban, vissza akartam válaszolni, hogy nem, és bolondnak is tartottam a kérdést, hisz hogy ismernék bárkit is, amikor még csak holnap lesz az első napom?! Aztán eszembe jutott az alkalmassági vizsgálat, amikor egy aprócska, fehér falas tanterem méretű helyre préseltek be vagy 7-8 gyereket, plusz szülők, ami x2, 14-16 embert jelent. Szinte láttam magam előtt azt az aprócska kis várószobát, ahol mindannyian pont ugyan úgy vártuk hogy végre behívjanak minket, és haza mehessünk.

Akkor úgy éreztem, a középiskola pont olyan átlagos 4 év lesz, mint az előző négy évem volt. Aztán emlékeztem, hogy észrevettem egy gyereket, vörös kockás ingben, csöndben üldögélve. Emlékeztem, hogy nem tudtam levenni a pillantásom róla. Csak mert olyan egyenesen ült, hogy életemben először, tényleg átkoztam magam, amiért nem hallgattam jobban a családom tanácsára, a tekintettben hogy húzzam ki magam. Valósággal szégyelltem magam, amiért én csak görnyedek a tőle pár méterre lévő széken, míg ő olyan egyenesen ül rajta, hogy akár egy egész könyves polcot a fejére lehetne tenni. Aztán emlékeztem, hogy hála anyámnak, egy-két szó erejéig beszéd partnernek is szolgált ő meg az anyja, na meg arra is tisztán emlékeztem, hogy mennyire boldog voltam annak az egy-két tőle hallott szónak, még akkor is, ha nem is kifejezetten nekem szóltak, még akkor is, ha semmi lényeges, komoly tartalmuk nem volt. 

- Igen - válaszoltam végül, az emlékek mámorába, amik azzal a megnyugtató melódiával dédelgettek, hogy nincs mitől izgulnom az új iskolámat illetően. Az a fiú, pont ugyan olyannak tűnt mint én, azt leszámítva hogy sokkal elegánsabb, és illem tudóbb mint jó magam. 

- Na, és hogy hogy? - kérdezett újra Jennifer, mielőtt még szóra nyithattam volna újra a számat. De megint csak örültem a lelkesedésének. Imádtam mesélni. Imádtam olyan dolgokról mesélni, mint az orvosi vizsgálat, és még soha senki nem vallatott efelől, pedig én már alig vártam hogy mesélhessek arról a kis kockásról, akinek a kérdés hallatán reménytelenül próbáltam felidézni a nevét. 

- Hát az alkalmasságin - a hangom teljesen higgadt maradt, a bensőmben mozgolódó lelkesedéssel szemben. Magam sem értettem miért tesz olyan lelkessé hogy beszélhetek valami olyasmiről mint jövő, iskola, és osztálytársak. Azelőtt, akármelyik megütötte a fülemet, még ha csak egy rövid mondat elejéig is, a hátamon azonnal felállt a szőr, most pedig másra sem vágytam, csak hogy erről kérdezgessenek. Azzal magyaráztam eme furcsa jelenséget, hogy még szünet van. Most még könnyen rajongok az új iskoláért. Holnap, - de legalább holnap után - már nem lesz ilyen fényes az élet.

- Vagy úgy. Na, és milyenek? - újabb nehezen megválaszolható kérdést kaptam. 

Milyenek? Igazából semmi extra nem volt bennük. Leszámítva azt a csajt, aki úgy rontott ki az első orvosi szobából, mintha legalább megnyerte volna a világ bajnokságot. Plusz a srácot, aki olyan egyenesen ült, mint amilyen egyenes egy vonalzóval húzott vonal. De egyiket sem ismertem meg igazán. Se a lányt, se a srácot, se az összes többi embert, aki még össze tömörült azon a tanterem nagyságú helyen. De valamit válaszolnom kellett, ezért erősen próbáltam vissza emlékezni arra a napra. 

Próbáltam más arcokat felidézni magamban. A furcsa viselkedésű lányon kívül, s a kockás inges srácon kívül, akinek - bosszantó módon , - még mindig nem ugrott be a neve, pedig oly erősen próbáltam memorizálni magamban már akkor. Végül hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemem, s kihúztam az agyamban a képzeletbeli fiókot, amibe az emlékeimet tartottam. Gyorsan végig futottam a fejem fiókjában lévő aktákat, míg meg nem találtam az orvosi vizsgálat napjáról szóló feljegyzéseket. Bele telt pár percbe, de végülis, nagy erő feszítések árán, majdnem minden arcot sikerült felidéznem magamban.

Emlékeztem a sarokban álldogáló srácra, aki állva majdnem lefejelte a plafont, aki az anyával, az apjával és a húgával jött. Tisztán láttam magam előtt azt a göndör szőke hajú kislányt, akinek a szemeiben a gonoszság leghalványabb fénye sem csillogott. Emlékeztem milyen profi módon próbára tette a szülei türelmét, és hogy azok milyen példa mutatóan állták lányukkal szemben a sarat. Az égi meszelő srác pedig mindeközben csak állt a sarokban, néha-néha karjába véve kishúgát, mikor az oda rohant hozzá. Nem tűntek rossz testvéreknek, bár nehezen hittem hogy egy ilyen kis hölgyet lehetne bántani. Még én is aranyosnak találtam, én, aki nem rajongott a gyerek zsivajért. Az ő hangoskodását mégis inkább szórakoztatónak könyveltem el. Talán csak azért volt, mert a kis kölök, a gyerekkori önmagamra emlékeztet. 

Egy konkrét rossz cselekedetére emlékeztem, ami elvezetett a következő személyhez, aki még ott volt aznap. Elmosolyodtam. Furcsa, hogy az az ember jutott utoljára eszembe, aki leginkább a központba volt aznap. Emlékeztem, hogy egész nap, megállás nélkül lökte a hülyeségeit. Olyan volt, mint egy jobb fajta rádió, amin beragadt a bekapcsoló gomb, ezért folyamatosan mondja és mondja a magáét. A végén már olyan annyira fárasztónak bizonyult, hogy mikor anyám kijelentette, ő kimegy egy kis friss levegőt szívni, a perzselő hőség ellenére, olyan felszabadultan ugrottam fel a székről, mintha azt mondta volna 3 óra várakozás után, hogy haza megyünk. Mert hogy annyira idegesített már a srác folyamatos csacsogása, hogy imádkoztam, hogy valaki üsse már le. Mivel hogy ezt - érthetetlen okokból , - senki sem tette, nem volt más választásom, mint kisétálni anyámmal a tikkasztó hőségbe. Mert lehet hogy odakint tombolt a forróság, de legalább csönd és nyugalom volt. Arról a srácról például nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha is jól kijönnék vele. Sőt mi több: magam előtt láttam személyében leendőbeli első ellenségem képét.

Csak pár percbe tellett, míg mindenre tisztán vissza emlékeztem a válasz előtt. Utána se volt kifejezetten könnyű megválaszolni a kérdést, mert így se ismertem őket sokkal jobban mint előtte. Vállat vontam. 

- Átlagosak - böktem ki, hozzá téve a nem sokat mondó váll rántásomhoz. Nem igaz, hogy teljesen átlagosak voltak. 

Úgy értem, átlagos, az én szemembe a korábbi osztály társaimat jelentették. Egyedül, a folyton száját jártató srác volt átlagosnak mondható ilyen téren. Úgy is mondhatnám: bosszantóan átlagosnak látszott. Túlságosan azokra a kicsit se kedves osztálytársaimra hasonlított, akik az elmúlt egy, nem is(!), négy évben, az agyamra mentek.

Aztán megint csak eszembe jutott a kockás inges srác, akinek neve most már halványan derengett az emlékezetemben, de még mindig csak a kezdő betűre emlékeztem. De még a mellett a kezdő betű mellet is volt egy komplett név ötletem. 

- Nem volt egy jó pasi se? - grimaszolt Jennifer, én pedig próbáltam magamba fojtani a zavaromat.

Tény és való, hogy tudhattam, hogy előbb vagy utóbb, fel teszi majd ezt a kérdést, de jobb szerettem volna utóbb, annak ellenére, hogy legfőképp az érdeklődést felkeltő kockás inges fiúcska miatt szerettem volna a leendőbeli iskolámról cseverészni.

- Nem, nem volt - válaszoltam miután elnevettem magam, de utána elmeséltem neki hogy végülis ott volt az a bizonyos kockás inges srác, mire ő elmosolyodott lelkes mesémet hallgatva. 

- Azt hiszem, talán Edward vagy Hanry volt a neve - komoly arcot vágva morfondíroztam magamban, de nem jutottam dűlőre a két név között.

Ez után az egész hátra lévő utat azzal töltöttük hogy az én jövőbeli iskolás életemről beszélgettünk. Jennifer teljes erő bedobással nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz, meg hogy jó lesz, ne izguljak. Annyiszor mondta, hogy a végén igazán kezdtem elhinni neki.

*

- Na, mi megyünk is, mert még sok dolgunk van - sóhajtott egy nagyot a bátyám, James, mikor mint valami rendes csomagot, hazavittek. Jennifer mosolyogva bólogatott, miközben az ajtó felé sétált. 

- Bezony - helyeselt Jennifer, megtorpanva egy pillanatra az ajtóba, hogy bevárja Jamest - Aztán tudod Grace, ne izgulj! Minden tök jó lesz! - mosolygott bátorítóan Jennifer, like jelet mutatva a hüvelyk ujjával, miközben másik kezével már kinyitotta az ajtót Jamesnek. 

Vissza mosolyogtam rá, majd bólintottam, ő pedig kifordult James után az ajtón. Még utoljára integettem Jennifernek, és elkönyveltem örökös szövetségesemnek a mai napi cselekedetei miatt.Végtelenül hálás voltam neki, amiért olyan kedvesen elbeszélgetett velem a kocsiban. Amiért olvasott bennem, meg spórolva nem kis energiát nekem ezzel.

Alig jött álom a szememre aznap, hiába éreztem magam olyan fáradtnak az autóban ülve. Az agyam csak is a holnap körül forgott. Bár anyámék lelőttek a poént, hogy Rebecaval egy osztályba kerültünk ismét. Így kapásból két problémám is megoldódott; biztosra vehettem, hogy továbbra is barátnők maradunk Rebecaval, és még csak ismerkednem sem lesz muszáj, mivel ott lesz mellettem, mint mindig. Ezek után már nem volt félni valóm a középiskola rejtett lidérceitől, valamiért mégis borzasztóan izgultam. S ez az izgalom, nem hagyott álomba szenderülni.

投稿者: セーバー