Romeo and Romeo 第2章

 Hachiro Rikuto

Hideg, esős napra ébredtek a már hideghez hozzá szokott Seoul lakói. Én egy vastag, fekete szövet kabátban fagyoskodtam a dél-koreai főváros vasútállomásának peronján, egy jókora, ronda, kopott barna színű táskát tartva a kezembe, míg a másik oldalamon, egy valamivel jobb állapotban lévő, társánál sötétebb barna színű bőrönd állt, az esőtől átáztatva bámulva az unalmas sínekre.

Már vagy egy órája álldogáltam a peronon, így, meg sem mozdulva. Nem foglalkozva, a körülöttem el haladókkal. Még csak a fejemet sem fordultam utánuk, egyszer sem.

 A hideg, a bőröm alá vájt, teljesen lefagyasztott. Már szinte nem is éreztem az ujjaimat, amikkel az utazó táska fülét szorongattam. Az arcom pedig kővé fagyott a kegyetlen időtől, hiába próbáltam minél inkább a fekete kockás sálam mögé rejtőzni. Hamar rá kellett döbbennem, hogy a sál valóban csak a nyakat védi a hidegtől, az arcot nem. Épp ezért, az vételen volt a Moszkvából jövő Tál apóval szemben.

Egy nagyot sóhajtottam, pára felhőt rajzolva a levegőbe, mikor a Tokyoba induló vonat, végre begördült a sínekre. Ahogy a vonat ajtók nyíltak, mikor az utasok leszálltak, a meleg levegő kellemesen végig simított a bőrömön, s én habozás nélkül meg is iramodtam a kellemes meleg levegő irányába.

Lassan sétáltam végig a vonat vagonjain keresztül. Benyitottam legalább minden harmadik fülkébe, hogy megbizonyosodjak teljesen arról, hogy üresek e. A fülkék közötti szünetekben pedig lefagyott ujjaimat próbáltam felolvasztani a leheletemmel, ami nem sokat ért a jégcsapok ellen.

- Nyugodtan, foglaljon csak helyet! - mondta kedvesen egy üreg úr, az egyik fülkébe. A kezébe egy újságot fogott, s nem igazán tűnt cseverészős típusnak. Valószínűleg, nem zaklatott volna, ha leülök elé, de én egyedül akartam lenni. A világon senkire sem voltam kíváncsi.

Ennek megfelelően, egy szó nélkül megráztam a fejem, majd tovább sétáltam, míg sikerült találnom egy teljesen üres vagont, aminek az utolsó fülkéjébe foglaltam helyett, ledobva a velem szembe lévő ülésre a csomagjaimat, hogy még véletlenül se jusson eszébe senkinek elém ülni. Tényleg szerettem volna, csak magamban lenni. Csöndet, s nyugalmat magam körül, amibe már évek óta nem volt részem. Jó formán, mióta az eszemet tudom nincs fogalmam ezeknek a szavaknak a valódi jelentésükről.

Előhalásztam a zsebemből a füléhalgatót, meg a telefont, majd a fülembe illesztve a fülhallgatót, és elindítva a lejátszási listát, hátra dőltem az ülésen, s lehunyt szemmel éltem újra a tegnapot.

November 21

Emlékeztem, életem minden egyes hétvégéjére. Egyik se volt olyan, mint ahogy azt más emberek elképzelik. Míg mások, a szombatot várták megszállottan, én a hétfőt. Minden hétvége, egyet jelentett a katasztrófával az én szótáramba.

Egy hétvége az én családomba, azzal telt, hogy apám igyekezett minél inkább leinni magát, azt követően pedig a lehető legjobb tudása szerint kötött bele minden félébe, miközben ingyen cirkuszi előadással is szolgált a családnak. Az az nap esti műsor, talán minden addiginál szörnyűbb volt.

Csapkodott, ordibált, s öt percenkét levert valamit, ingatagsága miatt. Reggeltől kezdve, egészen késő estig morgott, míg végül a bortól teljesen bekábulva, hasra bukott a hálószobában. Ekkor, még utoljára, elszidott minket - vagyis engem meg anyámat , - minden félének aztán pedig elaludt.

Anyám arca, ekkora úgy nézet ki, mint egy rendőr autó vörös lámpája a pofonok nyomaitól. A karján, lila, s kék foltok vegyesen sorakoztak, ahogy apám megmarkolta, és ráncigálta a nap folyamán. Nekem csak az arcom piroslott, s a szívem sajgott. Mondhatni, egész kellemesen megúsztam.

Egy hatalmas sóhajjal hajtottam álomra a fejem, és sikeresen el is aludtam. A fellegek fölé szárnyaltam álmaimban. Nem éreztem fájdalmat, kétségbeesést, vagy a magány végtelen alakútját. Csak repültem, messze a gondoktól.

Hajnalban azonban, amikor furcsa zajra ébredve, kikászálódtam az ágyból, a döbbenet fogadott. Apám ugyan olyan furcsa pózban feküdt a padlón mint előtte, anyámat viszont sehol sem találtam. Nem gondoltam semmi különlegesre, gondoltam lement a boltba, vagy valami. De mikor kisétáltam a konyhában, észre vettem egy levelet az asztalon. Búcsú levél volt.

"Rikuto! 

Az útjaink most külön vállnak, de arra kérlek; vigyázz magadra! Tudom hogy te mindig mellettem álltál, akkor is, amikor a helyzet végleg elkeserítőnek tűnt, de kérlek, értsd meg, nem bírom tovább a megaláztatás szörnyű terhét. Bármennyire is szeretlek, el kell engednem a kezed! Elég idős vagy már, hogy a magad utad járd, én pedig túl öreg, hogy tovább éljek azzal a sátán fajzat apáddal. Remélem, nem gyűlölsz meg a döntéseim miatt. De ha mégis, én akkor is szeretni foglak! S tudd; én lélekben mindig veled vagyok, még ha nem is láthatlak többé! Még csak így a végére annyit, hogy...tényleg sajnálom...

Ezer puszi és ölelés: 

~Anya "

Elárultnak éreztem magam. Egyedül hagyott. Nem mintha anyakomplexusom lenne, de ragaszkodom ahoz az egyetlen emberhez, akiről eddig azt hittem őszintén szeret. Ő volt az egyetlen, aki nem bíráskodott felettem...azt gondoltam, ő talán tényleg megért engem, de még ő is csak a bohócának használt. Jókat nevetett rajtam, és jó voltam amíg hűséges lovagjaként védelmeztem, de most...úgy látszik eddig tartott. Eddig hagyta, hogy hiú ábrándokba ringassam magam. Most pedig, az utolsó remény kristályt is szét törte. Utálom...

- Ezt gondoltam akkor, miközben erősen össze szorítottam a fogamat, és ökölbe szorítva a kezemet össze gyűrtem a papírt. Próbáltam magamba tartani a kitörni készülő zokogást. Végtelenül reményt vesztetnek éreztem magam. Egy galacsin, ami még arra se méltó, hogy a kukába dobják.

Miután össze szedtem magam, a kezembe vettem a telefonomat, ami szintén az asztalon hevert, egy karnyújtásnyira tőlem. Elkezdtem ütni, a régi óvoda társam számát, akit azóta is a legjobb barát jelzővel illetek.

Egyértelmű volt, hogy nem maradhatok apámmal egy fedél alatt. Nem viselném el egyedül az állatoskodását. Viszont mivel még csak egyetemista vagyok, s még csak gőzöm sincs róla mi az a munka, lehetetlen, hogy egyedül álljak a saját lábamon. Nem jutott más eszembe, akihez mehetnék, egyedül Nanami Umeko.Bár már vagy egy éve nem láttam, mivel a gimnázium végén Tokyoba költözött, valami menő egyetem miatt...

- Umeko! - szóltam bele a telefonba. A sírás még mindig fojtogatott belül, gátat szabva a szavak szabad áramlásában, de tudtam hogy gyorsan kel beszélnem. Még az előtt el akartam indulni, hogy apám felébredne.

- Hozzád költözhetnék? - Umeko szava elállt a vonal túlsó végén, és bele telt pár másodpercbe, mire kinyögte a kérdést, amit bárki más mondott volna, ha egy másik országban élő régi barátja azt mondja hozzá szeretne költözni - Anyám elhagyott minket... - suttogtam. Képtelen voltam hangosabban mondani. Umeko elsírta magát a telefonba. 

- Jézusom! Jól vagy? - tudott mindent. Hogy mi zajlik le bennem, hogy milyen apám, milyen gyerekkorom van. Nem kellet mondanom semmit ahoz, hogy tisztában legyen a helyzetemmel. - Indulj, most azonnal! - utasított, én pedig hallgattam a szavára. Kerestem egy táskát, össze pakoltam minden fontosnak tűnő holmimat, a levéllel együtt, majd amilyen gyorsan csak tudtam: indultam! 

投稿者: セーバー