The end of time I.

 

A The end of Time, egy anime fanfiction. Nem sok köze van az anime alaptörténetéhez, főleg, hogy lényegében, az alap animének, nincs is története, csak epizódokból áll. Az anime címe, ami ihlette, nem más mint a Hetalia c. híressé vállt anime, aminek különlegessége, hogy országok a főszereplői. A The end of time, igazi ihletője, mégis inkább, egy, az ehez az animéhez készült játékról készül képek; a Hetaoni képek, amv, és mad videók. A történet, s az anime, szinte egyetlen egy pontos sem kapcsolódik össze, így az olvashatja nyugodt szívvel, aki nem látta, nem szereti az animét/animéket. Amire viszont már muszáj felhívnom mindenki becses figyelmét, hogy a story nem feltett szándéka, kihagyni a történetből, a szívet melengető yaoi (Boy's Love) pillanatokat, annak ellenére, hogy nem a yaoi kapja a főhangsúlyt a storyba, ez amolyan kis fűszerként szolgál csak :P Na, de eleget beszéltem már, inkább kezdjünk neki az olvasásnak: 

Körülöttem mindenütt sötétség. Nem látok semmi mást, mintha végeláthatatlan semmiséget, a sötétséget, ami mindenkit magába olvaszt. Hiába forgatom körbe a fejem: egyedül vagyok. Nem haltam meg. De talán mindenki más meghalt körülöttem. Félek. Rossz előérzetem van, túl nagy a sötétség. Félek, hogy felfal, és magába fogad.

- Ludwig... - suttogtam segélykérőn, s kétségbeesetten, abban reménykedve, meghallja a hangom, és megment, ahogy mindig szokott. Ahogy mindig teszi. S akkor, hirtelen megpillantom az előttem fekvő, vérző német haldokló testét.

Hátra lépek egy lépés ijedtemben. Ez nem lehet...nem lehet ő! De...de ő az.
A szemembe könnyek szöknek, sírni kezdtek, míg az utolsókat is kilélegzi magából. Az egész teste vérben fürdik, a mellkasán ért kés, vagy kard szúrás miatt. A tenyerembe temetem az arcom.

Nem akarom, nem akarom ezt látni. Ludwig...ki tette ezt veled? Ludwig... - próbálom ne törölni az arcomról a könnycseppeket, de nem sikerül. Újra testre nézek, nem hiszem el hogy ez a valóság. Németország...ő nem, ő nem halhat meg!

De a test még mindig ott van, hanyatt fekve. Az arca még mindig a reménytelenséget sugározza, mintha búcsúzna az élettől. Lélegzik. De már igen aprókat, éppen hogy csak szuszog, küzd az életéért, mint mindenért, mint egy igazi katona; nem adja fel, nem adja még most se, amikor már látja záródni az ajtókat.

Gyorsan odafutok hozzá, magamhoz ölelem, a nevét suttogom, miközben hangosan sírok, a fekete homályban.

- Tarts ki! Ne hagyj el, ne halj meg, Ludwig! Ígérem ezentúl jó leszek, soha többet nem gyártok fehér zászlót, soha többet nem eszek pastat, mindig elpakolok magam után, s még az angolokat is legyőzőm, csak kérlek ne hagyj el... - sírom kétségbeesetten, mire félig holt szeméből, kigördül egy könnycsepp, - az első, s utolsó, amit a szeméből látok lefolyni - le az arcán, a kezemre, aztán lágyan lehunyja szemeit, és többet nem nyitja ki.

- Germany... - suttogom, amolyan búcsúképp, vagy talán reményként, hogy mégis feltámad, valami természetfeletti erővel, de nem...meghalt, s én nem tudtam mit tenni, nem tudtam megvédeni, nem tudtam segíteni. Haszontalan voltam, mint mindig. Hogy jutok ki innen? Hogy menekülök meg a tébolytól, ha ő nincs velem? Ha ő nincs mellettem? Ha meghalt, nekem se szabadna élnem. - Germany... - suttogtam újra, sokkal visszafogottabb hangon, mivel a könnyeim meggátoltak a szabad beszédbe. Fojtogattak. Az érzéseim, a könnyeim, a fájdalom, mint a torkomat, és a szívemet mardosták.

Térdre ültem, elhatároztam, egy tapotatt sem teszek innen. Még egyszer körbe néztem, síró szemekkel, hátha van itt valaki, akitől segítséget kérhetek, de csak holttesteket láttam magam körül. Mint az óra számjegyei:: 1,2,3,4,5,6,7,8,9,10,11,12. Mind ott voltak. Egymást mellet feküdtek, kivérezve, élettelenül. Nálunk zárult be a kör, a 12-esnél. Ott feküdt Németország, az óra 12 számjegyénél. Nála kezdőtőt, és ért véget minden.  Balra néztem, Arthur holtteste - a 8 -nál - ugyan úgy kivérezve. A feje betörve, a mellkasa megszúrva.

A sírásom, s kétségbeesésem erősödött. Jobbra néztem. A könnyeim elhomályosították a látásom, de tisztán kivettem a fekete, szolid férfi alakját: Kiku. Erősen lehunytam a szemem.

- Miért...? - remegett a hangom, s az egész testem. Féltem. - Miért kell mindenkinek meghalnia? - egyre erősödött a sírásom, a mellkasomban a szívem a félelem, s fájdalom hatására, gyorsabb, vadabb kalapálásba kezdett. Odatettem a kezem, s erősen megszorítottam a fölsőmet, kitöltve rajta a fájdalmamat. Csak ezt éreztem...a téboly tüzét, a fájdalom vörös mélységét, az emésztő tűzet, ami az egész lényemet elnyelte ebbe a pillanatban.

Felálltam, a kör közepére álltam - mint az óra mutatója , - körbe néztem, s összerogytam a látványtól, mikor végig néztem a bűvös körön. Vérrel felírt számok, ahol emberek fekszenek.

Austria - I. - Japan - II. - Spain - III. - China - V. - Russia - VI. - France - VII. - England - VIII. - America - IX. - Kanada - X. - Prussia - XI. - Germany - XII.

Így következtek szépen egymás után, az egymás mellé - vérrel - írott római számok, és a holtan fekvő emberi testek, amik hanyatt fekve feküdtek a számaikon. Egyikbe sem volt már lélek, már egyik se mozgott, már egyik sem nevetett. A cinikus angol, a hamburger zabáló amerikai, a perverz franciai,az megfontolt japán...mind egy helyen feküdtek.

A térdemre esve, temettem újra az arcom a tenyerem árnyékába. S mikor újra földre tettem, hogy felnézzek, a kezem, egy kés, vagy kard markolatát érezte maga alatt. Magam mellé néztem. A kezembe egy kést tartottam, aminek a hegyéről, vér csöppök csöppentek le a földre. S az én kezembe volt. A másik kezemre néztem, ami pedig úszott a vérben. Németországra néztem, de a nyaka, ahol magamhoz öleltem, nem volt véres.

Én...öltem meg őket? - tettem fel magamban a kérdést, amire magam is tudtam a választ. Egyértelmű volt. Én öltem meg Németországot, Japánt, és mindenki mást is.

Kezemet a jég hideg talajra tettem, és csak hangosan bőgtem. Azt akartam hogy újra éljenek, hogy újra lélegezzenek, hogy Ludwig újra leszidjon, hogy újra félhessek az angoloktól...

- Ez csak egy álom! Egy rossz álom! - üvöltöttem, a fejemet rázva - Ludwig, segíts, könyörgöm...- suttogtam segély kérően, minthogy egy fuldokló mondja az utolsó szavait - Ludwig! Ments meg! - üvöltöttem, hogy az egész tér belerezgett, én epdig az ágyamon ülve ébredtem.

Németország kétségbeesetten rázta a vállamat, majd mikor látta hogy vissza térd a szemeimbe az élet, abba hagyta, és csak aggodalmas szemekkel figyelt. Még sosem láttam ilyen aggodalmasan, s kétségbeesetten nézni. De nem számított hogy néz. Az se számított volna, ha ad egy taslit, vagy kidob. Csak az számított hogy él, és lélegzik. Annyira boldog voltam, hogy újra életemben láthatom, hogy könnyes lett a szemem, s nem bírtam sírás nélkül. Halk, csendes sírás volt.

- Italy... - suttogta halkan Németország, ugyan azon az aggódó hangon, mint amit a szemei is sugároztak. Mint valami villám csapás, hasított belém. Csak egy rémálom volt...él...Germany, él, s hozzám beszél! Nem öltem meg őt! Nem öltem meg senkit!

- Ludwig... - megmentett. Megint segített rajtam, mindig segít rajtam. A nyakába ugrottam, s immáron hangot adtam asírásomnak. Úgy bőgtem, ahogy mindig is szoktam, habár ezek nem a félem, vagy a fájdalom könnyei voltak. Ezek voltak a megkönnyebbülésem, a szeretetem, s az örömöm jelei.

Egy kis időbe telt, míg teljesen megnyugodtam. Ludwig nem lökött el mint máskor, hagyta hogy kisírjam magam a vállán, s én sírtam is. Amennyire csak tudtam. Amikor aztán már teljesen kiürültek a könnycsatornáim, a konyhába vezetett. Leültetett a konyhában lévő fa asztal elé, a víz csaphoz lépett, engedett nekem egy pohár vizet, amit aztán kedvesen a kezembe adott. Még mindig aggódott, s utáltam hogy aggódnia kell értem.

- Semmi bajom, tényleg! Csak rosszat álmodtam! - mosolyogtam, mire ő leült elém, az asztal másik végére. Nem csak egyszerű álom volt. Legalábbis...nyomasztóbb volt egyszeri rémálomnál. Azóta van ez, mióta megtaláltam azt az órát. Németországgal sétálgattam valahol - már azt se tudom hol , - mikor rátaláltam. Vihar volt, épp menedéket kerestünk, amikor mellém csapott egy villám. Akkor vettem észre a földön heverő aranyozott karórát, ami túl élte a villám csapást. Felvettem a földről, s vidáman újságoltam Németországnak, aki még rám is szólt, hogy ne az ilyesfajta gyerekes dolgokkal törődjek, hanem szedjem a lábam, mert már így is le vagyok maradva. Feltettem a kezemre, és már futottam is utána. Ez kb. úgy hete történt. Azóta minden éjjel ugyanezt álmodom. Mostanában már alig merek lefeküdni, mert félek az álmoktól. Az álom elől nem tudok elszaladni, s ez a legkétségbeejtőbb az egészbe.

- Italy... - suttogta újra Ludwig, amikor látta, hogy hozzá sem nyúlok a vízhez, csak lehajtott fejjel ülök az asztalnál.

- Áhw, tényleg semmi baj! Jól vagyok! - legyeztem, mosolyt színlelve.

- Csinálok neked tésztát, majd attól megnyugszol! - ajánlotta fel, és már a szekrényhez is lépett, hogy kivegye a benne lévő tésztás zacskót. Mindig azt mondta, hogy sosem ehet nála pastat, meg hogy ne egyek annyit, mert megfekszi a gyomrom, és hasonlók, és most ő ajánlja fel nekem. Nála azt hiszem, ez az aggódás felső fokon.

- Nem kell... - húztam magam felé a kezénél fogva - Nem vagyok éhes, és gusztusom sincsen hozzá - mondtam lehajtott, elfordított fejjel

- Jézusom, mi a baj Italy?

- Mondtam...csak rosszat álmodtam. - könnyek szöktek a szemembe, amiket nem akartam leengedni az arcomra.Most először színészkedek előtte. Úgy látszik, nem vagyok valami jó ebben.

- Már vagy egy hete ilyen vagy. Mi van veled? Aggódom. - felé kaptam a fejem. Az arcára egy kis pír szökött, így az enyémre is. Aggódik? Hát valóban? S ez a sok kérdés, az jelentené, hogy törődik velem, és tényleg érdekli mi van velem?

- Minden éjjel, mióta azt az órát találtam, azt álmodom, hogy mindenki meghal körülöttem. Köztük te is, az én kezemhez, s arcomhoz pedig vér tapadt, a jobb karomban pedig, egy éles kés van, aminek a széléről szintén vér csöpög. - lehunytam a szememet, s hagytam végig gördülni a könnycseppet az arcomon -  Látom ahogy meghalsz, ahogy szenvedsz, ahogy küzdesz, s nem tudok rajtad segíteni - megráztam a fejem - hiába akarok, nem tudok tenni semmit sem. Nem akarom hogy meghalj! - finoman átölelt, és gyengéden megpuszilta a fejem búbját - Félek, hogy egyszer ha felkelek, az álom valósággá válik

- Nem fog, megígérem! - mosolygott rám nyugtatóan Germany, letörölve az arcomról a könnyeket - Nyugodj meg, rendben? - bólintottam, megittam a vizet, azzal vissza sétáltunk aludni. Erősen fogtam Ludwig kezét, és mikor befeküdtünk az ágyba, akkor is szorosan öleltem magamhoz, amit ő kivételesen egy szó nélkül tűrt, sőt még simogatta is a kézfejemet, amíg el nem nyomta az álom. De én képtelen voltam aludni.