Minden olyan homályos. Semmit sem értek, és nem látom az alagút végét. Miért vannak ilyen álmaim? Miért ilyen élethűek? S miért álmodom folyton ugyan azt?
Értelmetlen, összefüggéstelen gondolatok....nem tudok másra gondolni, minthogy valami köze lehet az órához. Egészen addig, amíg meg nem találtam, minden rendben ment. Nem voltak rémálmaim, csak nyugodtan evett magába az álom Németország testének közelében. Mostanában, viszont ez az egész olyan aggasztó. Az álmaim kezdenek beleivódni a mindennapjaimba; egy másik Italyt faragnak belőlem. Talán a bátyám is valami ilyesmi miatt lett olyan komoly? Ha igen, akkor ez teljesen normális. De nem. Kötve hiszem, hogy Lovino ezért lenne olyan amilyen. Sokkal inkább valószínűbb az a feltevés, hogy én kezdek megbolondulni. Csak hogy...emiatt az egész miatt hazudnom kell. Hazudnom kell Ludwignak, és mosolyt kell színlelnem az arcomra. Kiborít, hogy nem tudok olyan könnyedén mosolyogni rá, ahogy mindig is szoktam. De nem ez a legrosszabb. Ha nem hogy nem lehet átverni. Az álarcom mögé lát, és végül sosem tudom eltitkolni előle hogy épp min jár az eszem. Pedig én mindig mosolyogni akarok ha ránézek, hogy ő is mosolyogjon rám néha egy-szer kétszer. De...ha ránézek, csak az álmom jut eszembe. Magam előtt látom a képet, ahogy elvérzik, ahogy még az utolsókat is kilélegzi, aztán ahogy a szemébe kihunynak a fények, ahogy a könnycsepp végig gördül az arcán, majd ahogy megadja magát a halálnak.
- Hé, Feliciano! Minden rendben? - kérdezett rám Ludwig aggódva. Felé kaptam a fejem. Kicsit elbambultam.
Egy hosszú, macska köves úton sétáltunk, aminek a két oldalán, sárgás falú házak sorakoztak, az ablakukból pedig különböző színű, csoda szép muskátlik lógatták a fejüket. A házak előtt pedig árusok. A legtöbbjük gyümölcsöket és zöldségeket szándékozott eladni, de voltak olyanok is, akik ruhákat próbáltak értékesíteni. Máskor valószínűleg ujjongva rohangáltam volna oda egyesével mindegyikhez, és könyörögtem volna Ludwignak, hogy vegye meg nekem azt, vagy azt. De most nem akartam semmit. Nem akartam hogy vegyen nekem valamit. Nem akartam hogy főzzön pastat, nem akartam hogy kösse meg a cipőfűzőm, vagy hogy védjen meg az angoloktól. Csak azt akartam hogy éljen. Nem kell többet megvédenie, nem kell többet veszélybe sodornia magát miattam; csak éljen...
- Feliciano... - suttogta ismét, miután újra előre hajtottam a fejem. Lassan megfogtam a kezét, miközben még
mindig lehajtott fejjel sétáltam. A szememre - mint általában minden más érzelmem is , - kiültek a bennem lakó érzelmek; aggódás, reménytelenség, kétségbeesettség.
- Jól vagyok....Semmi bajom - motyogtam. Ennél átlátszóbb már nem is lehettem volna.
- Még mindig az álom aggaszt, ugye? - olyan vagyok előtte mint egy nyitott könyv. Nem kell mondanom ahoz, hogy tudja minden egyes gondolatom. Könnyezni kezdett a szemem - megint beugrott az a szörnyű kép - a jobb kézfejemmel töröltem le a pár szem könnycseppemet. Ludwig egy nagyot sóhajtott.
- Megmondtam, hogy nem kell semmitől félned amíg én itt vagyok - motyogta, egészen halkan, és mintha kicsit belepirult volna a szavaiba. Egy pillanatra pillangók röpködtek a hasamba, de aztán a mondtad koncentrálódott a figyelmem.
- Nem! Nem, Ludwig! - ráztam meg a fejem. Többet már nem... - Ne védj meg engem! - elé vágva, a mellkasánál fogva, távolságot ékeltem kettőnk közé. - Ne védj meg többet!
- Italy... - suttogta. Úgy tűnt, nem igazán érti miről beszélek, de nem akartam neki elmagyarázni. Elmagyarázni neki, hogy nélküle semmit sem érek, hogy semmit sem ér nélküle a létezésem, olyasmi volt, amit nem tudtam hogy kell megfelelőn szavakba önteni úgy hogy komolyan is vegye. - Miket beszélsz?! Hiszen egyedül még a cipődet sem tudod megkötni! - ez sajnos igaz. Behajtottam a karomat, kicsit közelebb került ez álltal.
- Tudom. - motyogtam. A sírás fojtogatta a bensőmet. Mit mondjak? Mit mondhatnék... - Verzeihen Sie mir*...
- suttogtam, a mellkasának hajtva a fejem. - De akkor sem akarom, hogy
miattam sodord veszélybe magad... -Luwdig ismét sóhajtott egy nagyot.- Ne aggódj már értem folyton...Semmi bajom nem lesz, hidd el! - finoman magához húzott a derekamnál fogva, én pedig nem bírtam tovább, ismét sírni kezdtem. Igaz hogy már tömérdekszer látott sírni, de nem ugyan olyan ezért sírni, mert nem tudod befűzni, vagy megkötni a cipőfűződet, meg azért sírni, mert attól félsz, hogy életed legfontosabb személye, egy nap, majd nem lesz majd ott melletted. Ez sokkal...érzelem telibb. Sokkal...valóságosabb.
Az árusok elcsöndesültek körülöttünk, a lépések zaja halkabbá, és lassabbá vállt, ami annak bizonysága volt, hogy sikerült magunkra vonnunk a tömeg figyelmét. Bár volt nagyobb bajom is, és nem is érdekelt, képzeltem Ludwigot mennyire zavarhatja a szituáció. Szerettem volna még kicsit az ölelésébe maradni, mint egy madár, aki megbúvik a karjai közt az eső elől, de tekintve az előbbire, inkább lassan elhúzódtam tőle, és lassan törölgetni kezdtem arcomról a könnyeket, amikor hirtelen, egy újabb sóhajt hallottam. Felé fordítottam a tekintetem, mire ő felém hajolt, és egy finoman megcsókolta az arcomat, majd aztán, nagyon lassan távolodtak el az ajkai az arcomtól.
A légzésem kihagyott, és nagyon úgy éreztem, mintha a szívem is megállt volna egy pillanatra. Bizsergett, és vibrált a helye, ahol az ajka az arcomhoz ért. A könnyeim elapadtak, és nem éreztem mást, mint a mellkasomból jövő egyenletes szívdobbanásokat.
Ritka alkalmak voltak azok, amikor Ludwig bármikor megölelt volna, vagy hogy hagyta, hogy magamhoz öleljem. Még ritkább volt, hogy ilyeneket csinált. Egészen pontosan...még egyszer sem volt hogy....akár csak egy puszit is kaptam volna tőle.
Az arcára néztem, ami ezúttal nem enyhe rózsaszín árnyalatot kapott: ez konkrétan piros volt. Nagyon piros. S én is belepirultam. Ha ilyen arcot vág, az azt jelenti, hogy ugyan úgy pillangók röpködnek a hasába mint ahogy most nekem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése