Olyan erővel csapódok neki, hogy biztosan elesnék, ha nem fogná meg erősen a karomat. Feltűnik, hogy nem számít, hogy meteoritként csapódok belé, egyáltalán nem inog meg. "A markukban vagyok" - gondolom, és túl gyáva vagyok hogy tegyek valamit. A szívem hevesen dobog a mellkasomban a félelemtől, és kezem lábam remeg, mikor hirtelen az ijesztő zöld figura villám csapásra egy jóképű, hófehér bőrű, szőke, kék szemű fiúvá válik, amitől eláll a lélegzetem, és tátva a marad a szám. Mosolyra húzza a szája szélét, amitől ha lehet még helyesebbnek tűnik.
- Bocsi, nem akartalak megijeszteni - olyan a hangja, akár a hegedűje. Keserű, mégis gyönyörű szép, és olyan édes melódiával kecsegtet, ami végig simítva a bőrömet, nem csak biztonságot hanem végtelen békét is sugall. Feltűnik, hogy kezei még mindig a kezemet fogják, mintha attól félne, hogy bármelyik percben össze rogyhatok. A kezére pillantok, ami a felkaromat fogja, és csak ekkor tűnik fel mennyire férfias és hűvös a keze. Újra ránézek, bele a végtelen kék szemeibe, amik úgy csillognak akár a gyémántok. Lehetetlen, hogy ez az ember rossz legyen - ezt gondolom.
Elneveti magát, majd lassan a teste mellé engedi a kezeit, mikor a tekintetünk találkozik. Olyan, mintha egy űrt hagyna maga után. Szeretnék utána kapni, újra megfogni kellemesen hideg kezeit, de mindent félre térve; ő egy idegen. Nem ismerem őt, ezért fontos a távolság tartás, főleg egy lézeres kocsikkal teli ég alatt.
- Hideg a kezed... - jegyzem meg gyermetegen bután, mégis inkább ez, mint a kínos csend - És az előbb még egy zöld fejű valami állt a helyeden, aminek átlátszott a feje, és láttam az agyát - mondom egy undorral teli fintorral, kérdően, és értetlenül felhúzva a szemöldökömet, mire ő elfordítja a fejét, elneveti magát, és az állára vagy talán az ajkaira - nem tudom eldönteni pontosan , - kapja az ujjait, mintha nem tudná eldönteni, hogy mondja-e amit mondani akar, vagy inkább se.
- Igen, mert én nem ide valósi vagyok. Úgy értem, földönkívüli - mondja, a szemembe nézve, komoly arccal, de mégis látok egy halvány mosolyt az arcán. Normális esetbe hülyének nézném, de repülő akármicsodák - talán csészealjak? - úsznak az égen, amik vörös lézer sugarat lőnek ki magukból...ilyen körülmények között, az E.T story nem hangzik olyan elképzelhetetlennek.
- Hogy mi...vagy? - kérdezem, mint aki rosszul hallotta, elkuncogva magam kínomban, ami talán inkább tűnt - csúnyán szólva , - hápogásnak.
- Nehéz elmagyarázni. A lényeg az, hogy nem ember vagyok. Egy Eufória nevű bolygóról származunk, de több példányunk él a Marson, és most már a Földön is, egészen pontosan... - hirtelen előkap egy jegyzet füzetet fehér ingét takaró, fehér orvos szerű köpenyének zsebéből. - 4010 óta. - tolta elém a fehér, halvány kék vonalakkal tarkított füzetét, miután lapozott benne párat.
- Ezt nem hiszem el... - sóhajtok, és alig kapok levegőt. 3010...Hogy mivan? A legutóbbi emlékem, hogy tesi órán vagyok a tükör előtt 2015-ben!
- Mi van? - nevet az előttem álló szőke, akinek még mindig nem tudom a nevét.
- Nem értem hogy kerültem ide. Legutóbb még 2015-ben voltam...hogy lehet most 3010? - kérdezem értetlenkedve a levegőt kapkodva, miközben neki dőlök egy közeli falnak, ami úgy néz ki mint a tenger hullámai.
- A Laborban megpróbáltunk kapcsolatba lépni egy emberi lénnyel, mivel úgy érezzük, szükségünk van a segítségükre, de a legtöbbjüket elégettük amikor idejöttünk, a másik felét pedig a Marsra telepítettük. - olyan komoly arccal mondja, hogy elhiszem neki kérdés nélkül - Csak hogy, most felmerültek bizonyos problémák, ezért vissza akarjuk hozni őket. - sóhajt - De a mostani Marson élő emberek nem olyanok mint a régiek. - értetlenül pislogok rá. Hideg zuhanyként ért ez az egész, és nagyon úgy éreztem bármelyik percben összezuhanhatok. - És egyébként egészen pontosan 4015-öt írunk - újra elmosolyodott, bár ez jelentősebb halványabb volt, mint az eddig látott mosolyai.
- Ó, bocsáss meg, még be sem mutatkoztam! A nevem Leonard Aram! - újra megjelenik az arcán az a gödröcske, majd a kezét nyújtja felém. Majd mikor nem csinálok semmit, mert még mindig nem térek magamhoz, és nem tudom mit kellene tennem, felhúzza a szemöldökét - Ó, bocsi, nem így szokás? Pedig úgy emlékeztem, hogy az embereknél ilyenkor ez a szokás... - látszik rajta hogy komolyan megbánja a dolgot, mintha legalább lerókázott volna, ezért gyorsan megrázom a fejem, és igyekszem magamhoz térni, majd gyorsan a tenyerébe helyezni a tenyerem.
- Lucy Douglas vagyok - arra gondolok milyen buta egy helyzet ez, ezért hozzá teszem - legalábbis az emlékeim szerint - elneveti magát, de rajtam tartja a pillantását, amitől fontosnak érzem magam a szemébe, és ez valahogy büszkeséggel tölt el.
- Kedves Lucy Douglas, kérem, legyen kedves velem eljönni velem a Laborba! Ott majd tájékoztatjuk miért van itt, és hogy hogy mehet haza! - úgy gesztikulál, hogy muszáj nevetnem. Majd a kezét nyújtja, ahogy a régi filmekben az inasok csinálják a királynőknek. Elmosolyodok, és annak tudatában, hogy amúgy sem tudnék mit csinálni, a tenyerébe mélyesztem a tenyerem, s újra érzem azt a furcsa, hűsítő érzést, ami az egész bensőmet átjárja.
- Mik ezek a fekete valamik fölöttünk? - kérdezem, amikor már egy ideje úton vagyunk, és erősebben megszorítom a kezét, miközben ő finoman vezet előre, mert még mindig félek azoktól a repülő valamiktől a magasban.
- Azok az űrhajóink. - követi a tekintetemet az égre, az egyik repülő masinára, majd tekintete újra az arcomra vándorol, ahogy az enyém az övére - Az a nevük, hogy YX0000, és a levegő megtisztítása a feladatuk. A lézer fények, amit kilövellnek magukból, megtisztítják a levegőt a káros anyagoktól és védik a Földet a globális felmelegedés okozta veszélytől. Vagy 1 évig kísérleteztünk azon, hogy lehetne megtisztítani a levegőt, mikor feltaláltuk őket. Nem szeretnék dicsekedni, de az én találmányaim voltak - ekkor újra megjelennek az arcán a gödröcskék, amitől akaratlanul is az én arcomra is mosoly kúszik.
- És hogy változhattál át abból a zöld valamiből emberré? Most akkor melyik vagy te?
- Az az alakom a rendes alakom. Úgy születtem, és úgy is éltem le az életem nagy részét, de mikor a Földre kerültünk, kifejlesztettük az alak váltás képességét, aminek segítségével feltudunk venni egy majdnem tetszőleges emberi alakot.
- Hogy érted hogy majdnem tetszőleges? - felvonom a szemöldökömet, és érdeklődve nézek, mert kezd izgatni ez az UFO téma.
- Úgy, hogy ez nem olyan mint egy öltöztetős játék amibe kiválaszthatod a hajad színét, a szemed színét, és a hajad formáját. Itt a külsőd pontos megfelelője a léleknek. Így alkottuk meg - vont vállat, és hirtelen kezdtem a rajongójává válni. Ha olyan tökéletes a lelke, mint a külseje, akkor ő egy angyal - Így mind megbízunk egymásba, és senki sem kérdőjelezi meg a szavunkat, hisz minden a külsőnkre van írva. Például, akiknek barna vagy sárga szemük van, azok szenvedélyesek, vadak, és törtetőek. Akiknek zöld a szemük, azok szelídek, kedvesek, s empatikusak.... - folytatta volna, de a szavába vágtam
- És mi a helyzet a kék szeműekkel? - ismét habozott, mint ha nem akarna válaszolni a kérdésemre. Nem magam miatt kérdeztem, nekem zöld színű szemem volt. Miatta kérdeztem. Többet akartam tudni róla, a lehető legtöbbet.
- A kék szeműekről azt mondják, hogy a végletekig megértőek, türelmesek, és higgadtak, de mindemellett nagyon érzékenyek, és megtépázottak. Amolyan végzet asszonyai. - felém nézett, össze húzta a szemeit, és akkor én is láttam... - jegesek. - a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, melegséget éreztem belülről. Szerettem volna átölelni, de tulajdonképpen még mindig csak egy idegen volt.
- De ugyan így igaz ez a hajszínekre is, azok is egy tulajdonságot hordoznak magukban. - sóhajtott fel hangosan, a kezeire tekintve az arcomról.
- Egyébként, hogy néz ki az a...Labor? - igyekeztem gyorsan témát váltani, mert éreztem, hogy kínos neki a téma. Talán érzékeny pontjára tapintottam, és mivel nem akartam a lelkébe gázolni, ezért inkább tereltem a szót. De amikor a furcsa, átlátszó, egyenesbe menő útra tekintettem, egy hatalmas, fehér, ovális szerű, üveg épületet láttam pár méterre magasodni, tudtam hogy az lesz az.
- Óóh...
- Bizony, az lesz az! - vágta rá Aram, még mielőtt kérdezhettem volna.
- Gondolat olvasó is vagy? - felé mosolyodtam. Nem hittem igazán, hogy gondolat olvasó, inkább csak hogy értelmes, intelligens, udvarias, és figyelmes, de attól még meg kellett kérdeznem, mert ebbe a világba nem volt lehetetlen.
- Nem, az még nem - bájosan vissza mosolygott, újra felmelegítve a bensőmet, miközben beléptünk a furcsa épület hatalmas elektromos ajtaján, ami Aram hangjára nyílt ki.
Egy lift vezetett fel minket legalább 200 emelet magasan. Fullasztó, és kínos volt 200 emelet magasan csöndben állni egy olyan srác mellett mint ő, még akkor is, ha csak meredt maga elé, és egyáltalán nem próbált meg beszéltetni, vagy jelezte azt hogy unalmas a társaságom. Én beszélgetni akartam vele, többet akartam tudni róla, mert túl érdekesnek tűnt ő, és ez a világ ahhoz hogy csak úgy egyszerűen tudomást se vegyek róla. Szemeim alaposan végig mérték. Az arcát, a szélles vállait, a dereka ívét, mindent. S csak a 100 emeletnél jöttem rá, mennyire szánalmas vagyok. Elöntött a forróság az ostobaságom miatt, és azt követően ugyan úgy bámultam csak magam elé mint ő, miközben próbáltam palástolni múlni nem akaró zavaromat. Mintha a lift fülke egyre csak kisebbedet volna, a köztünk lévő távolsággal együtt.
- Főnök, ő itt Lucy Douglas! Ő reagált először amikor a jeleket küldtük! - jelentette udvarias, tisztelettudó hangon Aram egy magas, kigyúrt, fekete-szürke szemű, és nagyjából ugyan ilyen hajú, szemüveges fickónak.
- Rendben, azonnal kapcsoljátok le a gépeket! - utasította a főnöknek nevezett fickó Aramot, aki villám gyorsan egy furcsa szerkezet mellett termett. Két fekete végpontjai között kék, fehér villámok csapdostak, egészen addig, amíg Aram oda nem lépett. Fogalmam sem volt, mit csinálhatott, de a villámok lassan elaludtak, majd teljesen lecsitultak.
- Vigyük őt a Műterembe! - jelentette ki a fekete hajú pasas, majd hirtelen előre indult, majd egy addig láthatatlan csillogó, és fénylő kapun haladt át. Követtük Aramonnal. Egy sokkal emberibb hellyel találtam magam szemközt. Úgy festett mint egy könyvtár, csak hogy itt a megannyi könyv mellett, fegyverek voltak kitűzve, valamint az ajtóval szembeni asztalon egy P38-as náci pisztoly hevert.
- A nevem William, és azért hoztunk ide téged, hogy megmutasd nekünk, hogy tudnánk használni ezeket - körbe mutatott a kör alakú termen, majd lassan a kezembe adta a P38-ast. Fölnéztem a hatalmas kupolára, ami alatt álltuk a P38-assal, majd William arcára, és a kezében tartott fegyverre kúszott a pillantásom - a bolygóinkat támadás érte, és bár megtudjuk magunkat védeni a Marson, vagy az anya bolygón, a Föld ózon rétege miatt, az ottani fegyvereink itt hatástalanok. Szükségünk van a segítségedre, különben elveszítjük a háborút.
- Mi...milyen háborút? És miért pont nekem kellene segítenem? - fakadtam ki. Egy egyszerű 16 éves lány vagyok és voltam, aki az életében minden lehetséges dolgot elrontott. Marhára nem volt kedvem egy háborúhoz, ahhoz meg aztán végképp nem, hogy egy egész bolygó sorsa függjön tőlem....
- Már fél éve próbáljuk fel venni a kapcsolatot valakivel, és egyedül te reagáltál a jeleinkre. - szólalt meg a hátam mögött álldogáló Aram, akinek szőke fürtjei, most rendezetlenül lógtak a szeme közé, és hangja feszülten csengett a poros könyvek, s fegyverek társaságában
- Ha lehetne, megoldanánk mi magunk is, de mi még csak hasonlókat láttunk... - magyarázta William. Kétségbeesettnek tűnt, és akkor úgy gondoltam, segíteni akarok, de aztán eszembe jutott valami...Dühösen a William mögötti asztalra csaptam a tenyerem, ahol a P38-as hevert.
- Kipusztítottátok a fajtámat...megöltétek az összes embert a földön, és a saját képetekre, magatokhoz hasonlóvá tettétek őket... - a hangom robbanás volt az addig csendes, csak madár csicsergést ismerő térben. De aztán lehalkult, és csak feszülten szűrtem a fogaim között a hangot - egy okot mondj, hogy ezek után miért bízzak meg benned!
- Te elmondat neki?! Miért mondat el neki, Aram! Megmondtam hogy ne mondj neki semmit, csak hozd ide!! Mi nem volt ebbe világos! - förmedt rá Aramra, olyan mérhetetlen haraggal, és hangerővel, hogy egyből inamba szállt a bátorságom, és a kezeimet a testem mellé engedtem. Ugyan akkor pedig nem értettem, miért van így kiakadva rá. Idegesített, hogy így beszél hozzá, amikor ő biztosan pontosan tudja, min kellett keresztül mennie; hogy miért kék a szeme. Én nem tudom. Fogalmam sincs. Csak pár perce hogy találkoztunk, még is kiráz a hideg ha a szemeibe nézek.
- Nem volt más választásunk... - Aram hangja most is higgadt volt, és fegyelmezett. Úgy simogatta dühtől izzó bőrömet, mint nyári forróságban simogató szellő. Hátra néztem rá a vállamon keresztül. Az arca elkeseredettséget, megbánást tükrözött, és mintha nem lenne ínyére ez az egész, ami körülötte zajlik. Nem tartozott ide. Nem tudtam, honnan szedem ezt, de ez éreztem amikor ránéztem az arcára. - Az emberek gonoszak, önzőek, műveletlenek, forró fejűek, kétszínűek, és megbízhatatlanok. Mi, az Eufória szülöttei, a tisztaságra törekszünk. Nap mint nap, különböző csatákat vívunk magunkkal, az elménkkel, a szívünkkel, hogy jobbak és jobbak legyünk. Nem tűrhettünk meg egy olyan tisztátalan fajt a köreinkben mint az emberek. - a tekintete fagyos volt. Sikerült magából minden érzelmet kiirtania. Sírni támadt kedvem ha rá néztem. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez az igazi arca...
- De ami a legfőbb bűnük, amiért végső soron lakolniuk kellett... - William Aramra pillantott, mire az lesütötte a szemét, és egy nagyot nyelt.
- Képtelenek lemondani az álmaikról. - újra felemelte rám a tekintetét, és akkor láttam a szemébe valamit. Valami megfoghatatlant, valami megmagyarázhatatlant, amitől tudtam - éreztem , - hogy nem ért egyet, hogy csak egy tőr volt a szívébe, hogy legszívesebben porig égetné ezt az egész Labor nevezetű helyett, vagy legalábbis az őrült szabályait.
- Akik mégis képesek voltak rá, azokat a Marsra szállítottuk boldog túl élőként. Az ő leszármazottaik élnek most azon a bolygón.
- Képes voltál megölni egy halom embert, csak azért mert mernek álmodni? Csak azért mert vannak vágyaik? - teljesen kifakadtam, és nem bírtam megállni, hogy ne nézzek William fekete szemeibe, vagy hogy ne emeljem föl a hangom. Képtelen voltam nyugodt maradni. Az álmaim voltak az egyetlenek amik életben tartottak a 16 év alatt...
- A vágyak megfertőzik az elmét. Ha vágyaid vannak, bármit képes megtenni azért hogy elérd amit akarsz. Képes vagy ölni, árulni, és hazudni is érte! Ez a baj a vágyakkal! - szűrte a fogai között a hangot William, egy lépést közelebb lépve felém. Éreztem hogy a szemei szikrákat szórnak, és tudtam, ezúttal sikerült komolyan felbosszantanom, de nem foglalkoztatott.
- De ha képes volt embereket ölni, kiirtani egy másik fajt, csak azért mert mások mint maga, csak azért mert másképp gondolkodnak, akkor maga sem jobb nálunk! - vágtam a képébe, ugyan olyan feszült hangon, mint ahogy az előbb ő nekem. William össze szorította a fogait, a homlokát ráncolta, és nagyon úgy éreztem hogy megfog ütni, és talán meg is tette volna, de Aram előre lépett egy határozott lépést
- William! - szólt rá határozottan, és erőteljesen. Szinte ott állt mellettünk, hogy ha William karja a magasba lendülne, megfoghassa a karját. William hangosan felszisszent, majd elfordult tőlem, és hangosan az asztalra vágta a P38-ast. Levegőért kapkodtam, és egy hatalmasat ugrottam ijedtem be, Aram biztonságot jelentő karjaiba.
- Innentől rád bízom! Beszélj vele... - hátra nézett ránk a válla mögött - benned megbízik! - Aram engedelmes bólintott, én pedig hálás voltam, amiért nem kell tovább élveznem William társaságát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése