Fall of the leaves

(Zene ajánló: Yiruma - Autumn)

Itt állok. A fák pompázó színű lombjai alatt, a régi sulink előtt. Ott, ahol minden elkezdődött, és ahol most minden befejeződik. Virágok, gyönyörű csokrok százait nyújtják felém. Magamra erőltetett, jól megjátszott mosollyal átveszem őket, miközben érzem; alig bírok állni a lábaimon. Ki vagyok merülve, és mindez, egyedül miattad van. Azt kérdezed haragszom-e? Azt felelem; kéne, és akarok is, de nem tudok. Csak nézlek a távolból, ahogy büszke szüleid, megveregetik a válladat, át adják neked a csokrokat, a dicséreteiket, meg a jó tanácsaikat. Mosolyogsz. Nem tudom elhinni, hogy az a mosoly tényleg a tiéd. Látom a szemed mögött rejtőző árnyakat. A lelked vissza csillan a pillantásodból, ahogy a lemenő napfénye megvilágítja alakodat, és narancssárgává varázsolja fekete zakódat, mi úgy simul a testedhez, mintha csak rád öntötték volna. 

Szeretlek nézni. Így büntetlenül, amikor tudom hogy nem veszed észre, és nem kérdezed majd meg: mit csinálok. Csak nézlek. Megnyugtat, ugyan akkor felzaklat. A magabiztos, férfias arc, és mosoly mögött, egy remegő kisfiú áll...Tudom. Látom. A félelmedet, a fájdalmadat, az önbizalom hiányt. S féltelek. Mert tudom, hogy nem lehetek mindig melletted. Nem lehetek majd melletted, amikor belépsz arra az új helyre, az új emberek közé, akik mint az éhes vámpírok, úgy várják majd, hogy beléd mélyeszthessék a fogaidat...

Hogy honnan tudom hogy így lesz? Onnan, hogy mindig is így volt. Akárhányszor új helyre mentél, mindig mások prédája voltál. Te pedig, túl jól nevelt, okos, és kedves vagy ahhoz hogy megvédd magad a faragatlanokkal szemben. Tudom, nem tudnálak megvédeni a gyűlölködők elől, eddig sem tudtalak - sóhajtok , - de enyhíthetném a fájdalmadat, ahogy régen is tettem. 

Hirtelen, felém nézel a szemed sarkából. Egy hatalmas levegőt veszek. A tüdőmbe áramlik az őszi lehullott levelek illata, és a távolból, tompán - talán csak azért, mert annyira vágyom rá hogy érezhessem , - érzem a te illatod. A könnyedén hullámzó tenger illatát, ami megigéz. Apád a karodnál fogva, újra magának tudja a figyelmedet. Már csak ti ketten álltok, a park közepén, a sárga, barna levelek társaságában. És én, tőletek jó pár méterre, ahol az út elkezdődik. Azon az úton, ami magányosan fut végig mellettetek a park mentén. Vissza akarok fordulni, de látom hogy veszekedtek. Maradok, és akkor látom, ahogy csökönyösen magad mögött hagyod szigorú, fegyelemre késztető, és most roppant bosszús apádat, és felém indulsz a narancssárga, rózsaszín fények kereszttűzében. 

A szívem hatalmasat dobban. Egy szál fehér ingbe, meg egy rövid, fekete szoknyába álltam, a sápadt kék éggel körülvéve magam, az egyik csokrot szorongatva a kezeim között. Túl egyszerűnek tűntem veled szembe. Szégyelltem magam, és utáltam az érzést, hogy tudom; nem tudok megfelelni neked. 

Ahogy a szürke, aszfaltos útra léptél, addig szeszélyes lépteid lassúvá váltak, és amikor már csak pár méter választott el tőlem, láttam, és hallottam, ahogy egy nagy levegőt veszel. Visszafogottan követtem a példádat. 

- Bocsi, nem tudtam neked virágod hozni - suttogtad, megállva ellőttem. Megráztam a fejem. 

- Most meg mivan? Nem úgy volt, hogy utálsz, és nem állsz szóba velem, mert mindig csak kioktatlak, az utadba állok, és megmondom milyen legyél? - emlékszem, még te mondtad ezt nem rég, amikor megpróbáltam beszélni veled, hogy rossz úton jársz, amiért hagyod hogy mások irányítsák az életedet. 

- Tudom, hogy azzal hogy elballagunk innen - nagyot sóhajtasz, az én szívem pedig aprókat dobban a mellkasomra, válaszul testem óvatos, kellemes bizsergésére - Egy fejezet lezárul az életünknek. Tudom, hogy többet nem fogsz gondolni rám. Tudom, hogy többet nem foglak látni, és te se engem...de sokkal tartozom neked. - ne. ne mond ezt! nem akarom hallani! azt értelmetlen búcsúzkodást...   

- Te adtál értelmet az életemnek! Te mutattad meg, hogy élhetek úgy is ahogy én szeretnék...hogy nem kell azt tennem amit mások elvárnak tőlem. Te mutattad meg, hogy merhetek önmagam lenni...

- És cserbenhagytalak... - vágtam a szavadba, alig halható suttogással, amit magam sem hittem el teljesen, hogy hangosan kimondtam. A szemem megtelt könnyekkel. A bűntudat könnyeivel. 

Emlékeztem, arra az évre, amikor megkaptam tőled azt a bizonyos levelet. Emlékszem, hogy hetekig nem szóltam hozzád, utána pedig úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Aztán, amikor más vizekre - rossz vizekre - eveztél. A segítségemre lett volna szükséged, de az ostoba büszkeségem miatt nem tettem, mert azt hittem elárultál azzal, hogy egy másik lánnyal jársz. Magamnak akartalak, és nem tűnt fel elég hamar, mert természetes volt, hogy mellettem vagy. Amikor pedig rádöbbentem, már nem voltál mellettem. Téged okoltalak, és téged büntettelek a saját hibám miatt. S most újra itt állsz előttem, és én csak most jöttem rá, hogy összetörtél az évek alatt. 

- Nem. Te ne haragudj! - motyogod, a fejedet rázva, mikor szóra nyitom a szám. Mintha olvasnál a gondolataimban. Annyira imádom ezt. Annyira imádom a nyugodt, barátias, higgadt közelségedet, amikor tudom hogy nem kell megfelelnem, mert úgy vagyok jó ahogy vagyok.     

Nem bírom. Hagyom, hogy a könnyek párássá varázsolják a szememet, miközben te a hosszú, barna hajamba tűződ a melleden lévő fehér rózsát, majd hagyom, hogy a szememben lévő könnycsepp utat törjön magának az arcomon.

- Most hogy tudom, ennek az egésznek vége szakad - arcodon átfut egy könnyű, megkönnyebbült mosoly, miközben az iskola fele nézel, amit már teljesen beborítottak a nap arany fodrai, majd újra felém szegezed gyönyörű, tenger kék pillantásod. 

- Kimerem mondani, amit mindig is szerettem volna - arcod komollyá válik, szemed pedig valami eddig nem látott formában csillognak felém. Ahogy a szemedbe nézek, nem tudok semmi másra koncentrálni, csak is a szemed kékjének habzó hullámaira. A légzésem lelassul, a légzésem egyletessé, higgattá - kissé talán fagyossá, - és lírain csöndessé válik. Szinte megszűnik a szívem dobogni, a lélegzetem a torkomban akad, mikor látom szóra nyíló ajkaidat; 

- Szeretlek! - a hangod határozott, szemeid pedig gyöngédséged sugároznak felém. Újra sírni kezdek. 

- Ne menj el... - szólalok meg végül, már már toporzékolva nyomoromban, mégis, szellő lágy hangon. Túlságosan kifogyott belőlem az erő ahhoz hogy akaratos legyek. Túlságosan gyenge vagyok a szavaidtól ahhoz, hogy erősnek tűnjek. Lehunyt szemekkel, aprót bólintasz, majd felnyitott szemeidet, én pedig elfelejtek gondolkozni; 

Nyakad köré fonom karjaim, és olyan erősen közel húzom testem a testedhez, amilyen közel csak tudom. Érzem ahogy karod lassan a derekam köré fonódok, fejed pedig a hajamba túrod. S akkor azt gondolom; most már lehetetlen, hogy újra essen az eső.