Romeo and Romeo 第3章

Nooko Tetsuo

 A napom majdnem olyan unalmas volt mindig. Youta éppen csak pár szót szolt hozzám. Bele kellet törődnöm, hogy többre értékeli a tanulást, mint szerény személyemet, de egy idő után arra is ráeszméltem, hogy ez egyáltalán nem ellenem irányul, egyszerűen csak szeret tanulni, és ez furcsa mód megnyugtatott.

Azért, mégis csak másabb, ha az ember mellett ott ül valaki. Mert bár nem mondhatnám, hogy sokat beszélt velem óra közben, a szünetek idejét teljesen rám szánta, rá sem pislogott a jegyzeteire, s ez épp elég volt ahhoz hogy ne érezzem magam egyedül. Nem kellet folyton cseverésznie velem ahhoz, hogy tudjam szimpatizál velem. Épp elég jelét adta neki ahhoz, hogy még én is megértsem, én pedig mindezért iszonyú hálás voltam neki.

- Hol laksz? - kérdezte rám mosolyogva, mikor hazafelé készülődtem. Mosolyogva válaszoltam neki, miközben az iskola kijárata felé indulva azon morfondíroztam vajon mit érdekli az őt. Az oké, hogy egész jóba lettünk a mai nap folyamán, na de ennyire?

- Haza kísérlek. Én nem idevalósi vagyok, szóval a koleszban lakom. - magyarázta, miközben le sem vetve válláról aranyos kis barna táskáját, követett.

- Ühm, értem - bólogattam értelmesen - De nem lakok túl messze, csak pár utcányira innen - mutattam előre, apró kanyarokat rajzolva magunk elé, az út vonalat ábrázolva, ami valószínűleg csak értelmetlen kapálózásnak tűnt az ő szemével.

Elmosolyodott, majd előre nézett.

- Nem baj - mondta nemes egyszerűséggel, mellettem sétálva, a kabátjába burkolózva - Unalmas lenne a koleszba, egy halom idegen között - egy percnyi szünet után, felém fordította a fejét.

- Tudod, nem igazán vagyok az a barátkozós típus - a nap arany sugarai megvilágítottak porcelán fehér, gyönyörű arcát, és a mögötte sorakozó fák levelit, amik árnyékot varázsoltak az arcára.

- Inkább, az a vissza húzódó típus vagyok. Valószínű csak ülnék, és néznék ki a fejemből - mosolya halványodott, majd vállat vont. Nem látszott rajta, de a furcsa, tompa mosoly, más volt mint az előzőek.

- Ugyan, már - nevettem el magam. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni a hallottakat. - Ne mond már, hogy te félsz az idegenektől! - Youta egy hatalmasat sóhajtott, elfintorodott, majd elfordította a fejét.

- Youta... - egy nagy levegőt vettem, majd hangosan kifújtam. Megtorpantam - Egy olyan tökéletes lánynak, mint neked, egyáltalán nem kellene félnie az idegenektől - mosolyogtam - Látod? Mi is csak épp hogy egy napja ismerjük egymást, mégis azt tudom mondani, hogy te vagy az egyik legjobb barátom - Youta lassan felém nézett, majd magára erőltetett egy mosolyt.

- De te más vagy mint a többiek. Veled könnyű szót érteni....nem tudom, valahogy ösztönösen ellazulok melletted. - egy hatalmasat sóhajtott - Mindenki más mellet viszont, csak a megfelelő válaszokat keresem... - arcára újra az a bús komorság ült. Nem illet hozzá.

- Talán jobban kéne bíznod magadban - motyogtam, pontosan ugyan ez volt velem is. Tudtam mit érez, és csodáltam őt emiatt. Amikor a fénylő mosolyára néztem, nem gondoltam volna, hogy ugyan olyan problémákkal küzd mint én. Nem is sejtettem, hogy az ő szívét is ott húzza az a súlyos kő tömb, ami nem engedi szárnyalni. Megrázta a fejét.

- Nekem jó ez így. Így vagyok önmagam! - elmosolyodott, majd lassan tovább indult. Követtem.

- De hát...félsz, nemigaz? - nem válaszolt, csak nézett maga elé. De pontosan tudtam, láttam a szemeiben, hogy fején találtam a szöget, még akkor is, ha az arc kifejezése egy csöppet sem változott. Sóhajtottam, és felnéztem az égre.

- Ha gondolod, följöhetsz hozzám. Nem vagyok egy túl izgalmas, és szórakoztató társaság, de legalább addig se kellene a koleszba a sok mumus mellett üldögélned - felé néztem a szemem sarkából - S legalább jobban megismerhetnénk egymást - bólintott. Én pedig hihetetlen szerencsésnek éreztem magam, amiért mellette lehetek. Különlegesnek éreztem magam, mellettem sétálva, és nem akartam elengedni ezt az érzést.

投稿者: セーバー