Sweet and Bitter

Sweet and Bitter

Fehér, vörös, és sárga.
Tiszta, édes, és irigy.
Tiszta, édes, irigy, és nyomasztóan keserű.

Ilyen veled lenni. Át élni a poklok poklát, majd a mennyországig repülni, olyan magasan, amilyen ember még nem járt.

Fehér, piros, sárga. Édes, és keserű.

Oda kinn, apró hópelyhek szálnak alá az égből. Beterítik a zöld réteket fehér áldásukkal. Fehér. A nap lemenő vöröses fénye, beragyogja Wood Street utcáit. Vörös.

Itt ülök, az ablaknál. Szemem a végtelenségbe mered, valahová, ahova nem juthatok el. A fejem ezernyi gondolattól zajos, amiket nem értek. Próbálom össze rakni, a fejemben értelmetlenül harsogó szavaidat. Próbálom kizárni őket, próbálom csendre inteni a gondolataimat.
Reménytelenül meredek az ablakom előtt elúszó, karcsú hópelyhekre. Nézem, ahogy furcsa táncot járnak, valami olyan melódiára, amit csak ők hallanak. Akár az angyalok, kerülgetik egymást, míg végül mindegyikőjük, ugyan arra a talajra zuhan, eggyé válva társaival. Mennyire egyhangú, és mennyire gyönyörű. Pont mint az ember élete, mi olyan gyorsan illan el, mint ahogy az a picinyke hópehely a talajra hull. Észre se vesszük, és már vége is van...

Elegem van! - üvöltöm magamba, és idegesen felpattanva az ágyról, az előszobába sietek.

Elegem van, a nyomasztó gondolatokból, a fájdalmas talányokból! Elegem van, hogy azon emésztem magam, hogy Te mit akarsz, miközben te egyáltalán nem gondolsz rám! Elegem van abból, hogy a fejem, minden egyes percben, parancsolni próbál a lelkemnek. Béklyókba fog, mind az a sok ezer szabály, és íratlan törvény, amit az emberek a füledbe suttognak éjszakánkként. Ugyan, mi tilthat tőled? Ugyan, ki lenne képes, uralkodni magán, amikor egy karnyújtásnyira van tőle a mennyország? Nem érdekel, ha te vagy az ördög, vagy ha te vagy Isten földi angyala is...már túl késő ezen gondolkodni. Már nem tudok gátat szabni magamnak, és nem akarom titkolni. Nem akarom senki más elől titkolni, csak is te ellőtted.

Lekapva az ajtó melletti fogasról fekete, vastag szövet kabátomat, sietve magamra húzom, magas szárú, szürke csizmámmal egyetembe, ami alá gondosan elrejtem fekete sztreccs farmerem szárát, és már indulok is, zsebre dugott kezekkel, a lemenő nap fénye mellett, oda, ahova szívem most leginkább szólít.
Szánalmasnak, és bolondnak érzem magam. Rég megtanultam már, hogy csodák nem léteznek. Mégis, alig tudok boldogabb dolgot elképzelni ennél. Fellélegzek. Kimerem mondani. Szeretlek. Hiányzol. Nem érdekel, hogy ez nem szabály szerű. Ez kémia. Nem tudok ellene mit tenni.

Arcom lassan pirossá válik a szél fújásától. A hidegnek foga van. A körülöttem lévő emberek, mind lassú léptekkel haladnak, igyekeznek minél inkább kabátjukba rejteni arcukat, de én nem fázok. Meg sem érzem a hideg szellő fúvását a bőrömön, habár orrom már rég vörös színben tündököl. Nem sokára azonban, én is lassabb léptekre váltok.

Megállok az úttestnél. Jobbra fordítom a fejem. Nagy levegőt veszek, majd kifújom, pára felhőt rajzolva a levegőbe. Átmegyek az zebrán a kietlen, szürke körforgalom mellett, majd lassan sétálok a kihalt beton út jobb oldalára húzódva, miközben szemeim érdeklődve nézik a tájat. Semmi, és senki nem volt a közelben rajtam kívül, csak egy magányosan várakozó buszmegálló a túloldalon pár méterre tőlem, és egy sárga fényben úszó bolt az utca végén, ami mellett egy másik út húzódott valamerre a végtelenbe.
Tekintetem nem engedte a boltot. Fényei elvakították, és ahogy közeledni kezdtem hozzá, lassan, csupán egy pillanatra, lehunytam a szemeimet. Láttam magam előtt. Arra a napra, amikor elkezded velem ezt az őrült táncot járni.

 Emlékszem, ugyan olyan egyszerű nap volt mint a többi. Emlékszem, hogy a nap lemenőben volt, pont mint most. Emlékszem a fekete bőr kabátod, és a bőröd illatára, amik illatát felváltva sodorta felém a szél ahogy mellettem sétáltál. Emlékszem, milyen természetesen egyszerű volt akkor minden. Emlékszem, milyen természetes volt, hogy ott vagy mellettem. Emlékszem, hogy a saját utunkat jártuk. Emlékszem, hogy nem érdekelt kit hagyunk le. Emlékszem, hogy Melody és James, akikkel együtt kellett volna mennünk, teljesen lemaradtak tőlünk. Emlékszem, hogy egyedül neked köszönhetem, hogy aznap nem voltam egyedül. Te voltál az egyetlen, aki nem utasított el a furcsa öltözékem, a rendezetlen hajam, az ügyetlenségem, és tökéletlenségem miatt. Emlékszem, hogy velem voltál - a tökéletlennel, - a talpig tökéletes Melody helyett.

De most nem vagy itt. Csak én. A hópelyhek szállingózása a levegőben, az árva buszmegálló az út túl oldalán velem szemben, a gyönyörű, sárga fényben úszó bolt az út végén, ahova már csak ketten léptünk be, magunk mögött hagyva Melodyékat. Emlékszem, milyen határozottnak, és biztosnak éreztem magam melletted állva. Emlékszem, úgy gondoltam, az élet egy gyönyörű ajándék, nem pedig átok. S emlékszem, úgy gondoltam, én vagyok ennek a világnak a legnagyobb mázlistája amiért melletted állhatok.

Emlékszem arra az izgatottságra, arra a kellemes bizsergésre, amikor mindketten néma csöndben álltunk a pultnál, várva hogy az eladó bepötyögje a kódokat, és a tenyerét nyújtsa a pénzért. Emlékszem, hogy remegett, és izzadt a kezem az izgalomtól. S arra is emlékszem, hogy te milyen nemes egyszerűséggel oltottad el szívemből kitörni készülő, zavart vulkánjaimat. Nem volt másra szükségem, csupán a hangodra, hogy beszélj hozzám, és a lelkemben lévő feldúlt melódia, azonnal szelídülni kezdett.

Most pedig ott álltam. Egyedül, ugyan azon az úton, amelyiken kezed óvatosan közelebb került az enyémhez, amin a vállaink súrolták egymást ahogy léptünk. Azon az úton, amin tudtuk, hogy a hallgatás többet jelent minden szónál. Hallottam a szívem zaklatott zakatolását, és éreztem rajtad a zavaradottságot.
Szemeim az egymástól pár méterre lévő ujjainkat nézték, és sűrű levegő vételeim közepette, másra sem tudtam gondolni, csak arra, vajon tenyered a tenyerembe csúszik e. Szabad szemmel is láttam, ahogy remeg, és bizsereg a kezed. Tudtam, hogy mire vágysz. Azt kívántam, bár lennél olyan magabiztos, mint amennyire annak látszol. Imádkoztam, hogy megtedd, mert tudtam, bennem nincs elég bátorság, még ha az eszem, tudja is, hogy te is pontosan ugyanarra vársz mint én.

Felnéztem az arcodra, te pedig csak, egy hatalmas, rejtett, csalódott sóhajjal, elmosolyodtál.

- Remélem, hamarosan barátnőm lesz - mondtad, olyan gyermeteg, aranyos lelkesedéssel, hogy képtelen voltam haragudni rád, a szavak jelentése miatt. Egyszerűen csak éreztem, ahogy szívemben még csak most nyíló virágok hervadni kezdenek.

Elnevettem magam, hogy leplezzem a legyőzöttségemet, és az után nem néztem többet a szemedbe. Se aznap, sem pedig holnap, sőt még az után sem. Soha többet. Képtelen voltam rá.
Nedves. Szemeim lassan könnyektől teltek meg. Egy könnycsepp lassan végig gördült az arcomon, az államhoz érve a kezemre pottyant, majd úgy zuhant tovább, fejest ugorva fehér végzetébe, hogy szinte alig éreztem.

Felemeltem a kéz fejemet, hogy letöröljem arcomról a könnyeket. Semmi okom nem volt a sírásra. A bőr kabát, és a szövet kabát nem fér össze, még akkor sem ha mindkettő fekete. Az előtt is tudtam, hogy vissza emlékeztem volna. Reménytelen az egész. A gyufaárus kislány, még csak rá sem nézhet a hercegre. 

Sarkon akartam fordulni állásomból, vissza indulni ugyan azon az úton amin jöttem, de akkor megpillantottam az arcot. Az arcot, amire nem számítottam. 

- Te...sírsz? - kérdezed, gesztenye barna pillantásod az enyémbe fúrva, résnyire szét nyílt, ajkakkal a meglepettség súlya alatt. Nem válaszolok. Mit is mondhatnék erre? Miért teszel úgy, mintha érdekelne? 

- Mit keresel itt, ilyenkor? Ráadásul teljesen egyedül. - arra gondoltam, azt válaszolom, az eszemet. De a hangja túlságosan aggódóan csengett ahhoz, hogy durva legyek. Túlságosan valóságosnak tűnik. 

 - Tudod, csak jöttem egy kicsit nosztalgiázni - nevetem el magam, elemelve kézfejemet az arcomtól, amiről a könnycseppeket takarítottam - Olyan szépen esik a hó. - még mindig könnyekkel küszködő szemekkel figyelem rezzenéstelen arcodat. Kezed bőr kabátod zsebeibe rejted. Pont ugyan az a kabát. Pont ugyan az a hely. Úgy sem menekülhetek tovább. Elegem van! 

- Vissza akartam jönni ide - motyogom, leengedve egy könny cseppet az arcomon - Csak hogy, kiürítsem a gondolataimat. - meglepő. Hetek óta, csak arra készülök, hogy valahogy a tudtodra adjam, és most olyan egyszerűen szaladnak ki számon a szavak, olyan megtervezetlen pontossággal, hogy még én magam is elcsodálkozok rajta. Sosem képzeltem el, hogy egyszer ezeket a szavakat mondom majd neked. 

 - Sajnálom... - suttogom. Úgy érzem magam, mint egy brazil szappanopera főhősnője, abban a tudatban, hogy ez a szappanopera, nem fog boldog befejezéssel végződni. Mégis reménykedek valami után, amit nem tudok szavakba önteni, és nem érhetek el. 

 - Az Istenit! Ne sírj már! - mintha meg se hallottad volna. Közelebb lépsz, és átöleled hidegtől reszkető testemet. Olyan vagyok mint egy védtelen galamb a karjaid között, aki semmit sem tehet a varázsod ellen, bármennyire is próbál küzdeni ellene. 

Próbálok nem sírni, de könnyeim nem akarnak csillapodni ölelő karjaid közöd sem. Sőt, inkább csak még inkább erősödni kezdenek, ahogy testem a testedhez húzod, ahogy testem a testedhez, és ahogy tenyerem a mellkasodnak feszül. Mindig is erről a pillanatról álmodtam, hogy így állok majd az ölelésedbe burkolózva. De nem a végszó előtt. Amikor nem sokára kimondod majd azokat a fájdalmas hangokat, amiket nem akarok hallani. Elakarlak lökni magamtól, de még mi ellőt megtehetném, karod lassan a derekamra csúszik, míg másik kezeddel, finoman felemeled a fejemet az államnál fogva. Szomorúan csillogó, üveges zöld szemeimbe nézel, majd lágyan ajkaimra tapasztod ajkaidat. 

A gyomromba, megannyi pillangó pördül öröm táncra, míg testem felforrósodik, és a kellemetlen remegés, édes bizsergésbe, és vibrálásba csap át. A pillanat varázsától reszkető kezeimmel, megmarkolom fekete bőr kabátodat, és élvezem édesen gyengéd csókjaid mágiáját, miközben keserű, nedves könnyeim, a szánkba áramlanak, megfertőzve, keserű édessé változtatva csókjainkat. De hát ilyen veled lenni. 

Édes, és keserű.